Kelet-Magyarország, 1998. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-07 / 32. szám

1998. FEBRUÁR 7., SZOMBAT msmsmmmímmmmmfismmmmssmmmmmmmsmsmmsmmsmmfímssí f s Én és az álmaim... Balázs Attila felvétele gyönyörű benne. Ez magabiztossá, határo­zottá teszi. Nem akarja magának kisajátítani a si­kert, siet elmondani, csapatmunka eredmé­nye a sok szép holmi: létrehozott egy al­kotóműhelyt, ahol többen dolgoznak, ta­pasztalt szakemberek. A mottó: mindenki hozza a maga tudását. S hogy miért épp az ibolyaszín ametisz­tet választotta fél éve indult vállalkozása nevéül? Egyszer kivitte a napra féldrágakövét. Az ametiszt, függően attól, mikor mennyi fény érte, változtatta színét: a fehértől a lilá­ig... Tudja, hogy ő is változni fog. Mindig. Mikor, mennyi fény esik rá — úgy változik. S mert kedves neki ez a kő, be­cézi: Ametiszti. Ez áll az üzlet cégtáblá­ján. Zsuzsa most már nagyon ritkán ül le a varrógép elé, inkább csak tervez, illetve sze­ret jelen lenni a választásnál. Látni akar­ja, tetszenek-e a ruhái, mert szüksége van a „visszacsatolásra”. Ez sarkallja a továb­bi munkára. Több éves rutin kell ahhoz, ha belép egy vevő a boltba, tudjon olyan ruhát mutat­ni, amely biztosan jól fog állni neki. Még akkor is, ha nem az volt az elképzelése. Szelíden csak annyit kér: azért ezt is pró­bálja fel. — Figyelj! — mondja, s egy vajszínű ru­hát tesz elém, barna kockás betéttel. Hoz­zá kiskabátot, sildes sapkát, s egy igazán egyedi szabású pelerint. — Ezt vedd fel! — (Nem akarom eltúlozni a dolgot, de tény­leg, mintha rám öntötték volna.) — A kereskedelem a férfias, sportos stí­lus felé fordult el. Pedig egy nő nőként is sikeres lehet, elérheti célját, csak meg kel­lene próbálnia. Nem úgy kell felvenni a versenyt a férfiakkal, hogy még tőlük is férfiasabbak akarunk lenni. Találjuk meg magunkban a harmóniát! Nem híve a divatirányzatok mindenáron való követésének. Szerinte egy ruhának mindenekelőtt csinosnak, izgalmasnak és egy kicsit (de csak kicsit!) szexisnek kell lennie. A konzervatív, visszafogottan va­gány elegancia jellemzi a kollekcióit, sem­miesetre sem a mindent megmutató nagy dekoltázsok, vagy a feneket alig takaró mi­nik. Az nem az ő stílusa. Mindehhez a pasztellszínek illenek. A múlt és a jövő — ez a kettő fontos szá­mára. Mert a jelen egy kicsit még rossz. A jövőt pedig a múltból építjük. Nem igaz? — kérdez vissza. — A hajam megnőtt, a rossz dolgokat elfelejtjük — zárja le életének korábbi sza­kaszát. — Sikerült megvalósítanom önma­gamat. A harmónia már megvan. Még a boldogság hiányzik. Hogy az értelem és az érzelem is harmonizáljon. Ha ez is meg­lesz, még szebb ruhákat tudok majd ter­vezni. álljak be a csapatba egy öreg történelem- tanár helyett, aki — minden kétséget ki­záróan — pontosan megfelelt apámnak a sznobokkal szemben támasztott elvárásai­nak. Balázs Attila illusztrációja A szobatársam jó hajós volt, az iskola egyik legjobbja, s olyan magabiztosan in­dult neki a versenynek, hogy úgy gondol­ta, még egy magamfajta antitalentum is be­lefér a csapatba. Később sem volt erősebb a szél, s a versenyt mindvégig balszeren­cse kísérte. Egy időre beállt a szélcsend, majd egy enyhe szellő előrébb lendítette a hajót, ám akkor megint mozdulatlanná lett a levegő. Mindannyian az árboc körül áll­tunk, előttünk a hajó orrán élettelenül ló­gott a versenyvitorla, s meglepődve figyel­tük, amint egy hajó egyszer csak elhúzott mellettünk. A kormány mellett egy idős hölgy állt. Jóval közelebb járt már a parthoz, mint mi, s úgy tűnt, egész idő alatt hazárdíro- zott — míg nem volt szél, kihasználta egy vízáramlás erejét, abban reménykedve, hogy hátha az a szárazföld felé sodorja. Bejött a számítása. Először visszasodródott ugyan vagy három hajóhossznyit, de az­után kétszer annyit ment előre, míg mi, a második helyen állók a parttól alig ötszáz yardra vesztegeltünk. A levegő meg sem moccant. Az idős hölgy alaposan túljárt a tapasztalt tengeri medvék eszén. Egy idő múlva már untam az egészet, s elkezdtem heccelni a szobatársamat. Tűrte, míg csak lehetett, de végül a mozdulatlan vitorla lát­ványától teljesen kikészült. Odafordult hozzám, s kioktató hangon ezt mondta: — A helyedben nem jártatnám annyit a számat! Még végül kidumálod a szelet a vitorlából. Miután apámnak elmeséltem ezt a tör­ténetet, úgy elkezdtem nevetni, hogy mu­száj volt belékapaszkodnom, s így, dülön­gélve próbáltunk valahogy egyensúlyban maradni. Németh Anikó fordítása (Norman Mailer, a modern amerikai pró­za nagy öregje az idén hetvenöt esztendős. Huszonöt éves korában írta meg világhírű regényét, a Meztelenek és holtak-at. Egyik művében sem hibátlan — fogalmazta meg tanulmányában Sükösd Mihály —, mégis nagy író. Az USA történelme és irodalma a második világháború óta nem képzelhe­tő el nélküle. Szemelvényünket egy kevés­bé ismert, 1984-ben kiadott regényéből vá­lasztottuk (Tough Guy Don’t Dance). MÚZSA Sztevanovity Dusán dalai Hagyd a könnyeket Olyan mély lenn a város. Az álmok nem állnak őrt. Magas erkélyen állunk s a korlát ledőlt. Gyere, állj ide mellém, kicsit fogd a kezem, sose valid be, ha szédülsz, s a félelmet sem! Sok dallam száll; mennyi kék madár, s mind téged vár. Hagyd a könnyeket, ez itt rég nem kell! Hagyd a könnyeket, ez egy másik hely! Hagyd a könnyeket, és naggyá nősz! Hagyd a könnyeket! Úgyis eljön majd minden, mint egy végállomás, csak egy hangszóró berreg, hogy tudd, hol jársz. S most váljunk el, csak nézz, nézz fel, ne is búcsúzz el, csak szállj! Hagyd a könnyeket, ne a mélybe nézz! Hagyd a könnyeket, és az égig érsz! Hagyd a könnyeket, aki sír, túl nehéz! Hagyd a könnyeket! A füst meg a szél Mi nem féltünk a szellemektől, hiába huhogtak ránk, ordítva dobokat vertünk, hogy ez itt a mi utcánk! Óriási tüzeket raktunk a sötét alá; a füst meg a szél még emlékszik ránk. És próbáltak világgá menni az elvásott tornacipők, a mocskot ha félresöpörtük alatta aszfalt nőtt. Bármikor elvitt a mozdony a holdfény alá; a füst meg a szél még emlékszik rá. És itt van, és szálldos közöttünk, az arcunkról mintát vesz, s ha sóhajtasz, belül is megnéz. Ne védekezz! Ha ész nélkül túlfűtöm a szívem, ha robban a lázas kazán, s magasba hiába vágytam, ott nem vágytak rám. Tárd ki az ablakod néha, a vendég a közelben jár: a füst súg, a szél zúg s emlékszik ránk. (Jim Morisson, Tom Waits, Lou Re­ed, Bob Dylan, Vityka Viszockij — és a mieink: Bródy Jancsi, Adamis Anna, Horváth Attila, Sztevanovity Dusán...Folytathatnánk! Minek? A rock poétái. Megkérdőjelezhetetlenül. Avagy a líra rockerei. Ne játsszunk a szavakkal! Költészet az övék, javá­ból! Szemelvényeinket a Presser Gá­bor szerzetté 424-es rockoperából vá­lasztottuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom