Kelet-Magyarország, 1998. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-27 / 49. szám
1998. február 27., péntek HÁTTÉR Támadások kereszttüzében Beszélgetés kényes kérdésekről dr. Oláh Alberttel, Kisvárda polgármesterével Amatőr felvétel Cservenyák Katalin Kisvárda (KM) — Dr. Oláh Albertról, Kisvárda polgár- mesteréről általánosságban elmondhatjuk: róla a sajtó vagy rosszat, vagy semmit sem ír. Talán azért, mert olyan mentalitású, aki nem veszi fel a kesztyűt, nem szívja mellre a dolgokat, meglehetősen lezser, nevezték már a megyei közgyűlés fenegyerekének is. Márpedig sokan épp ezt tudják nehezen elfogadni. Egy vezetőtől elvárják: gondterhelt arccal játjon az utcán, irataiba temetkezve dolgozzon az íróasztala mellett, lehetőleg késő estig. Nos, megint belerúgtak. Decemberben megjelent, így azóta bizonyára néhányan olvasták is (bár ez itt nem a reklám helye) Franko Tibor és Mélykúti Attila könyvét. A két fővárosi, állástalan újságíró az ország vidéki településeit járta be, s élményeit adta közre. így Oláh Albertról most már nyomtatásban is megjelent az, ami addig szájhagyomány útján terjedt: vagyis, hogy alkoholista — állítja a könyvben elvált felesége. Három Galamb Mit szól hozzá? — érdeklődtünk az érintettől, Oláh Alberttól. — Elválni lehet tisztességgel, csendben, meg lehet így is — felelte. — Én a nyilvánosság előtt egyszer hoztam szóba a válásunkat, amikor Kuncze Gábortól átvettem kitüntetésemet, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Azt mondtam: ,fagyon sajnálom azt, akinek nem volt türelme mellettem kivárni ezt a szép pillanatot” — Frankéval a kapcsolatom nem nevezhető rózsásnak — folytatja a polgármester. — Három afférunk volt eddig. Előbb az öcsémmel közös vendéglőmmel (amit aztán ő meg is váltott tőlem), a Három Galambbal volt gondja. Az Új Magyarországban „Három Galambposta Kisvárdáról” címmel jelentette meg az írását. Hetet-havat összehordott a telefonba. „Van nálam egy névtelen levél...” — kezdte sejtelmesen. Nos, nekem a névtelen levelekről az a véleményem: aki nem írja alá a nevét, a legenyhébb kifejezést használva sem mondható korrekt embernek, bármennyire fél is a megtorlástól. Oláh Albert Előhozakodott azzal, hogy itt evett a város pénzén az SZDSZ, Kunczétól Petőig. Csakhogy a Három Galambban ezek az urak sosem jártak. Volt ugyan ott már miniszter, államtitkár, sok jeles személyiség, mivel én nagyon örülök, ha egy politikus megtisztel azzal, hogy leül velem ebédelni. Franké viszont politikai ügyet kavart belőle, hát össze- ugrottam vele. Olyan, a cégbíróságnál titkosított adatokat hozott nyilvánosságra, amiért akkor be is perelhettem volna. Azt hittem, ezután békén hagy. Tévedtem. Amikor kirúgtak az SZDSZ-bol, örömmel hívott újra. Szinte régi ismerősként üdvözöltük egymást. Érdeklődött hogy vagyok. Mint látványos politikai ügyet akarta ezt az egészet beállítani. Kérdezte: „akkor ön olyan nemzeti liberális, mint Kossuth Lajos volt? Kértem, ilyen nagy emberekhez ne hasonlítson. Hallottam őzet sírni (A megelőző napokban egy vezető politikus szájából hangzott el egy kifejezés. Az SZDSZ-eseket liberális csótányoknak nevezte.) Azt válaszoltam: Nem, Franka úr, én a nemzet liberális csótánya vagyok. Na, ez az egy mondat már nem szerepelt a cikkben, s emiatt teljesen más színt kapott az akkori nyilatkozatom. Ezután megjelent a könyv. Először ezzel sem foglalkoztam, mint ahogy a korábbi Kacsa-cikkekkel sem. Mindenki úgy él meg, ahogy tud. Ha aljas rágalmak nyilvános terjesztésével, hát úgy. Nem kis dolog egy várost vezetni úgy, hogy időnként méltatlan támadások érik az embert. Akik ismernek, tudják: nem vagyok alkoholista. Akinek józan esze van, tudja, ha valaki ártani tudott volna nekem, az a volt feleségem, azzal, hogy feljelent a rendőrségen tiltott fegyverhasználat miatt. Csakhogy ez nehéz lett volna, mert soha nem volt és valószínűleg nem is lesz fegyverem. Pedig soron kívül kaphattam volna engedélyt. Ez a pisztolyosdi egy nagy hülyeség. Én úgy voltam tagja egy vadásztársaságnak, hogy nem volt fegyverem. Soha nem lőnék meg vadat. Egyszer hallottam egy őz sírását. Azt nem lehet elfelejteni. Azért nem bántom a feleségemet, mert amikor még boldog házasságban éltünk, akkor is, amikor váltunk, akkor is, és most is ő a gyermekeim anyja. De hát én meg az apjuk vagyok. És imádom a lányaimat, nagyon jó a kapcsolatunk. A nagyobbik elsőéves egyetemista. Joghallgató. Érdekes, az apja szakmáját választotta... A kicsi első gimis. 1993-ban, amikor még sikerpolitikus voltam, sokan féltek attól, hogy a megyei lista élére kerülök és országgyűlési képviselő leszek. A választások előtt az ellenfeleim mindig arra mozdultak rá, hogy pletykával, mocsokkal elárasztották a feleségemet. Mai napig boldog házasságban élnénk, ha nem indulok a polgármester-választáson. Mert ő, sajnos, vevő volt az aljasságokra. És sajnos, az SZDSZ-es barátaim is segítettek ebben. Megszoktam, hogy kívülről támadnak. De hogy belülről? A barátok? Arra nem készültem fel. Most meg elvárják tőlem, bizonygassam a bíróság előtt, hogy nem vagyok alkoholista. Az ügyvédnél ültem. Kellettek volna a címek, már a Fran- káé és a Mélykútié — a feleségemét tudom —, mert feljelentést tettem ellenük nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás miatt. Na, tehát, felhívtam az ügyvédemtől Frankát. — Oláh úr! — mondta nagyon barátságosan. — Ó, hogy van, kedves polgánmester úr? — Jól. Olvastam a könyvet — feleltem. — Azért hívtam, mert a címe kellene. Diktálta. A Mélykútiét is. — Tudja, hogy a balhét a volt felesége fogja elvinni! — mondta végül teljesen nyugodtan. Torzszülemény Az egészben egy dolgot sajnálok. A könyvben szerepel egy olyan személy, akit az egekig magasztalnak a szerzők. De hát megmondta Franka is: az egész megyében egy komoly embert ismert meg, aki politikus és vállalkozó nagyon szerencsés találkozása egyben. A pisztolyügy pedig egy ügyvédi mese. Torzszülemény. Ha igaz lenne, gondolja, nem mozdul rá a rendőrség? Akkor még figyeltek rám rendesen! Ezt nem hagyták volna ki. Csak egy példa: a színházi fesztivál zárónapja. Itt a román nagykövet is. Indulunk hazafelé. Melyik kocsit állítják ki a sorból? A másodikat. Az enyémet. És megszondáztatnak... Eredménytelenül... Arra nem gondol senki, milyen lesz, ha majd elköltözöm hazulról. Mert most gyakran vagyok együtt a gyerekekkel. A pletykát teijesztők arra nem gondolnak, esetleg nekem is jólesne szólni esténként valakihez. Ha viszont összeköltöznék valakivel, rögtön az következik: „a szeretője miatt otthagyta a családját.” Irigylem Clintont, bár nem vagyunk egy súlycsoportban. Az ő felesége úgy viselkedett, ahogy egy asszonynak viselkednie kell. Tudta: ő az elnök felesége. F--------------------------— ... - . * FiT»Ffl F.]|| : > ÉHhhKI o j-T rllu Mátyás napra K pontosan 42 évig dol- X \. gozott hivatalnokként előbb a térképészetnek, majd a vízügyben, végül az alföldi városházáról ment nyugdíjba. Fegyelmezett könyökvédős ember volt, nem ivott, nem dohányzott, este tízkor már ágyban volt, kipihenten ébredt s mindig pucolt cipőben ment el hazulról. Elérvén a megérdemelt pihenés korát, úgy gondolta, ezután egy kicsit elengedi magát. Először a tévére szokott rá, hiába ágált nyugtatóval alvó felesége, ő szinte a fél éjszakát a képernyőre meredve töltötte, mi tagadás, főként a pikáns fúrnék ejtették rabul. Délelőtt aztán aludt, ébredés után kiadóson étkezett, legtöbbször szalonnás rántottát, hozzá kakaó helyett sört ivott, majd eljárt ultizni a közeli parkba nyugdíjastársaihoz. Velük is felhajtott néhány korsó sört, majd este sem kímélte magát a vacsoránál. Két elet Aztán megint éjszakai ébrenlét, szex, meg horrorfilm hajnalig. Nemrég nehezen lélegzett, szorult a szíve táján. A fia elvitte az orvoshoz. Azóta, ha ránéz a leletére, mindig halálfélelemfogja el. Koleszterin, cukor, vérnyomás, szívritmus... Tízkor már altató után nyúl. &- ■■ '■■■■■ - ' ; Y~j n az életem kéthar- í-j mad részében való- JL-J sággal gyilkoltam magamat. Volt idő, hogy napi , . ... száz cigarettát füstöltem el, reggel kisüstivel mostam fogat. Emlékszem, a Laci lakodalmában egy karton sört ittam meg egyedül, persze a tömények után... Szidtam a bírót a futballmeccseken, pereskedtem a szomszédokkal, egyszer még a rendőrrel is ujjat húztam. Még nősülés után is beszálltam a kocsmai verekedésbe, mondták is a gyermekeim, papa, neked teljesen elment az eszed... Na, most, hogy kitelt az időm a vasútnál, megértem a nyugdíjazást, elhatároztam, hogy az életem harmadik harmadában megreperá- lom az elfáradt szerkezetemet. Uram, én már fél éve nem dohányzom, se szeszt, se kávét nem iszom, reggel tornázom, sovány húst eszem, joghurt a vacsorám, vagy csak két alma. Eljárok az uszodába, ahol még csinos lányok is flangálnak előttem. Legutóbb azt mondta a háziorvosom: — Feri bácsi, maga száz évig fog élni. Hiszi maga ezt, szerkesztő úr? Tetthez méltóan £ llíthatom: nemcsak a Magyar Posta, a postások, /\ hanem minden jó érzésű ember gyászol a lelke mé- xx. lyén. És fél. Fél, mert ami az utóbbi időben az országban történik, félelmet keltő. Jelenség? Tendencia? Nem szívesen írja le az ember ezeket a szavakat, mert reménykedik, hogy csak az átmeneti korszak átmeneti negatív velejárójáról van szó, s amint konszolidálódik a helyzet, javul a közbiztonság is. Mondom: reménykedik. Reménykedik annak ellenére, hogy a hírek, amelyek (sokszor brutális) gyilkosságokról szólnak, egyre szaporodnak. Elég csak fellapozni bármelyik nápilapot, bekapcsolni a tévét, rádiót. Tegnap csecsemőt gyilkoltak meg Fehérváron, tegnapelőtt egy idős nyugdíjast a fővárosban. Ki ne emlékezne megyénkben például a csecsemőgyilkosságokra, vagy arra a magatehetetlen idős asszonyra az egyik határ menti kis faluban, vagy éppen a jó nevű lótenyésztőre, akit tanyáján vertek agyon húszezer forintjáért. A példákat lehetne sorolni. Sokkal többet, mint amennyi arról szól, hogy a tettesek tettükhöz mért súlyú büntetést kaptak. Gyászolunk, mert sokszor a féktelen, esztelen száguldás, a figyelmetlenség miatt halnak meg ártatlan emberek az utakon. Ez is gyilkosság, még akkor is, ha sokszor maga az ámokfutó, a balesetet előidéző esik áldozatul. Vajon elnyerte-e méltó büntetését az a gépjárművezető, aki még tavaly egy motoros halálát okozta Rohodnál, tehát gyilkosává vált, mert nem volt eléggé körültekintő? Gyászolunk, mert sokszor olyan emberek az áldozatok, akiknek lehetőségük, esélyük sincs arra, hogy megvédjék magukat: idősek, gyerekek, csecsemők. Vagy éppen szolgálatukat egyedül teljesítő postások. Az elkövetők nagy része tehát amellett, hogy elvetemült gazember, gyáva is, hiszen rendszerint orvul támad — sokszor csekélyke haszon reményében. Vajon nem kellene végre a törvény teljes szigorával fellépni ellenük? Gyürke László Extázi(s) N em értem a Magyar Hírlap újságíróját. Azon füstölög tegnap, hogy már magyar terméknek számít a marihuána. Leírja, hogy tavaly húsz ültetvényt derítettek fel a rendőrök, melyekről összesen több mint három tonna növényt foglaltak le. Ebből körülbelül ezer kilogramm marihuánát lehetett volna előállítani, melynek kereskedői ára megközelíti a félmilliárd forintot. Az ugyan nem szerepel az írásban, hogy ezt a mennyiséget kevesli vagy sokallja, de abból a mondatából, mely szerint a marihuánát fogyasztók hazai tábora ugrásszerűen megnőtt, úgy tűnik soknak tarja ezt a mennyiséget. Pedig nagyon is kevés. Emlékezzünk csak vissza! Körülbelül egy hónappal ezelőtt Juszt László Kriminális című műsorában mutatott egy táblázatot, amelyben az szerepelt, hogy ma Magyarországon az érvényben lévő törvények szerint bárkinek lehet százkét kiló marihuánája, ezért még nem lehet megbüntetni. Lehet vagy száz Extasy tablettája, s kilencven körüli bélyege, szerepelt a kokain meg a heroin is, s ha valakit nem kapnak árusításon, azt mondja: ez neki saját használatra lesz, nincs az a rendőrség, amelyik bármit is tehet ellene. Igazából nem is csodálkozom ezen. Három-négy éve országos vita bontakozott ki arról, mennyire árt a fogyasztóknak a marihuána. Akkor olvashattunk, hogy nagy tudású, nemzetközi hírű közéleti személyiség is arról győzködte a közvéleményt — ezek szerint sikerült is —, hogy semmivel nem ártalmasabb a marihuána, mint a cigaretta, értelmetlen jobban tiltani a fogyasztását, mint az alkoholét vagy a cigarettáét. Lám neki lett igaza: az egyén szabadságának jogaiért folytatott küzdelmében fejtette ki véleményét a drogokról, s szavai meghallgatásra találtak. Most már nem csak importáljuk, itthon termeljük magunknak. Hogy legyen mitől elkábulnunk. Balogh József Biztonsági öv Ferter János rajza I----------------'----------------!—1—----------------------------1