Kelet-Magyarország, 1998. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-13 / 37. szám
199& FEBRUÁR 14„ SZOMBAT Kisvárda — madártávlatból. A kis képen a hajdani zsinagóga (ma múzeum) (Elek Emil felvételei) Látom a vas- és fémüzletet, ahol első motorkerékpáromat vettem elszakíthatatlan barátaimmal: Szabó Dénessel és Jeney Sanyival. Látom Tere- bessy Janikát, akitől szebb szentképeket senki sem tudott festeni. Látom Czikót, az ávóst — a hatalmas piros it, fogalommá vált Kisvárda. Ott jártunk iskolába, ott formálódtunk emberré. Igen, csak becsukom a szemem, és mindegy hogy hol vagyok, Jeruzsálemben, vagy New Yorkban, bárhol, bármikor én magam előtt látom a Csillag utcát. Üzlet üzlet mellett. A sarok felé impozáns, gyönyörű templomunk, s a központban a Csillag patika. A Fő utca akkori szemmel nézve mielőtt előbb Malinovszkij, utána Lenin utca volt, tele szebbnél szebb üzletekkel. Lelkemben végigsétálok a Fő utcán, és nini, ott látok mindenkit. Kesztner bácsit, a kendőst, Fülöp bácsit, a sapkást, Fischer Laci bácsit, a féllábú trafikost, Mar- kovits Ábrist és Bigart a fiákerest, Klein Andor fűszeres üzletét, Eichler Banyit a képkeretezőt, Schwartz Pali és Geiger Miklós bicikliüzletét, Kosa Ágit és Elbogen Va- likát, a tanuló patikusokat. De ott látom elődeiket is, Eimer órást, Teichmann üvegest, Reismann cipőst, a Stuhmer csokoládést, Biedermann és a Kovács áruházat, Klein Gyula nyomdáját és a Preiss könyvesboltját, Sasos Klein, és Kellner fűszeres áruházát, Prerau cipőüzletét, Frenkel illatszerboltját, és Vadászék csemegeüzletét. Látom Grunwald fuvarost, Sári lovával baktatni a macskaköves úton. Látom Schwartz szódás lovát legelészni az útmenti fa levelein. A Krausz Májer éttermet. A Majlech Rózsi néni illatos gyógy- fűbegyűjtő udvarát. A Margit néném fen- sőséges péntek esti vacsoráját. Múltam mozaikjai szempillantás alatt életre kelnek emlékezetemben. Gyönyörű Nagytemplomunkban ma is látom a legendás Rosenbaum főrabbit, Mandel kántort, Fülöp és Haas tanítóimat és Czitrom templomszolgát. Látom a sok száz szülőt, barátot, ismerőst, akik naponidőkben is kis házunkban lakott a szeretet. Szatmárban, a Szamos és a Tisza között, az Isten háta mögött, de a jó Isten segítségével megtaláltuk azt, ami a legfontosabb volt számunkra, az emberséget. A mai fiatalok azt hiszik, a szerelem a legfontosabb az életben. Nem tudják, hogy ez bolondság. Nekem soha nem mondta az uram, hogy szeret. Akkor ez nem volt divat. De kivette a kapát a kezemből, amikor a nap delelőn járt. Lassabban vágta a rendet, ha látta, hogy fáradok a marokszedésben. Megfejte helyettem a tehenet, ha én nem bírtam. De én is elnéztem neki, ha eljárt a kocsmába, ha későn jött haza. Néha veszekedtünk, vitatkoztunk, de soha nem aludtunk el haraggal. Ha morogtunk is este a sötétben megkérdezte: Bánkódsz Irmus? És én mindig elmondtam, mi a bajom. A virradat a békességgel együtt köszöntött ránk. Egy gyermekünk született, Erzsiké. Amikor a világra jött, a bába azt mondta ne szüljek többet, mert rámehetek. Pedig az én Emberem mindig szeretett volna egy fiút. Egy olyan sütős szeműt, mint ő. De megértette, hogy nem lehet. A tészta elkészült. Irmuska komótosan elővette a gyúródeszkát és a nyújtófát. — Vett a lányom már valami gépet is, hogy azzal nyújtsam a tésztát. Én ahhoz nem értek. Meg nem is akarok. A karjaim már nem nagyon bírják, de a nyújtófa az igazi. A tésztának lelke van. Simogatni kell, hogy finom levesbevaló váljon belőle. Irmuska tenyere fürgén sodorja a nyújtófát. Ahogy a tésztakupac egyre laposabb ta, hetente, vagy némelyik csak évente egyszer meglátogatta a templomot. Látom a templom sárga tégláit, amelybe esztendő esztendő után gyermekként bevéstem nevemet. Látom a kistemplom törött hátsó ablakát, amelyen keresztül Kosa Lacival és Karádi Gabival megszöktünk héberóra elől. Látom a templom elárvult elnöki székét, amely mellett szombatonként Vilmos nagyapám mellett ültem legjobb ünnepi ruhámban. Látom nagyapám kóser húsüzletét, és látom családunk kis Tóratekercsét, amely ma már elárvulva porhad a kisvárdai temető sírhantjában. Látom a várat, a strandot, a szeszfinomítót, a futballpályát, a Vasas csapatát, amelyet áldott emlékű apám, Akiva Eichler edzett, látom a Dohánybeváltót, a Vulkán vasöntödét, nagyapám szőlőjét, aminek termését ma már idegenek szüretelik. Látom házunkat a Fő utcán, ahol Györgyi húgommal oly sokat játszottunk a gesztenyefa árnyékában. Látom a parkot a Főtér mögött, a volt zárdával szemben, ahol először csókoltam meg Valikát, és látom az egyes számú általános iskolát, ahol Tarczy Csabával és Erdélyi Zsuzsival először kaptam meg kitűnő bizonyítványomat. Látom Liener doktor bácsi csodálatos kertjét, és látóm a fiákért, amely Moskovits doktort vitte Tas- ra pácienst látogatni. Látom Weisz fogorvos rendelőjét, és az Anyák Boltját, ahol a húgom, Györgyi első pólyáját vették szüleim. Látom a kultúrtermet, ahol édesanyámnak először énekeltem boldog anyák napját, és látom a Bessenyei Gimnáziumot, ahol Krivetzky Béla először zárt be iskola után fegyelmezetlen magatartásomért. Fülemben cseng még a Pajzs Józsi bácsi történelemleckéje, és legkedvencebb magyartanárnőm, Sipos Nusi kacaja. lesz, a törékeny asszonyban úgy erősödik az indulat. — A széltől is óvtuk a lányunkat. Odaadtuk tanulni a városba, és egyszer csak azzal jött haza, férjhez megy. Mi még akkor nem tudtuk, hogy a hasában rugdaló- zik a kisunokánk. A leendő vöm már akkor is részeg volt, amikor megismertük. Egy gyárban dolgozott a városban. Este eljárt a haverokkal, a túlórázás után hajnalban egy-egy presszóban fejezte be a napot. Mondtuk Erzsikének, nem lesz ennek jó vége, de ő csak azt látta, hogy a fiatal, gyermekes házasok lakást kapnak itt a panelben és így ő városi nő lehet. Most, hogy húsz éve él ide bezárva, már ő is másképpen látja a világot. Az ura itthagyta egy másik nőért, ő meg szegénykém éjjel-nappal dolgozik, hogy ki tudja fizetni a fűtést, a villanyt. Mondhatnám, hogy megérdemelte a sorsát, de egy anya nem mond ilyet a gyermekének. Szegény lassan megöregszik, de még mindig nem tudja mi a szerelem. Férjhez mehetett volna azóta újra, de nem akart Nikinek mostohát. Idehozott engem maga mellé, mert jó gyerek, de nem tudta, hogy mindkettőnk életét tovább keseríti. Irmuska szorgos kezei alatt nyúlik a tészta. Szinte áttetszik már a gyúródeszka mintázata. — Kockára vágom. Apró kockára. Tudja, úgy a legfinomabb a húslevesben. Hiába ugyanaz a liszt, ugyanaz a tojás, mégis annyiféle az íze, ahányféleképpen vágom. Az unokám a kockát szereti. Ha hazajön az iskolából az az első kérdése, nagyi mit folttal az arcán — akitől mindenki rettegett. Látom Macza Anit, akinek édesanyja mindig úgy fogadott vacsorára, mint saját gyermekét. Látom a mozit a főtéren, melynek vetítővászna volt az egyetlen ablakom a világra, s ahol először vetettem szemet New York felhőkarcolóira. Látom a kultúrházat, melynek sötétkamrájában először hívtam elő első fényképemet templomunk csodálatos építészetéről. És látom a padot, ahol drága gyerekkori barátom, Sziszi, vagyis Szilágyi Laci először korrepetált ábrázoló geometriából. De az emberi agy furcsasága miatt azok is szívemben élnek, akik generációkkal előttem jártak a Fő utca macskaköves útján. A Diener-bank, és a Sósbolt-udvar. A nagyapám ügyvédje, dr. Schönwald Miklós, az utolsó hitközségi elnök, akinek palotaszerű házából később pártbizottságot csináltak. (...) Tudom jól, hogy a valóság szörnyűsége felébreszt bennünket álmodozásainkból. Jól tudom, hogy ma már minden más, mint volt egykoron. Mi, egykori fiatalok, ma deresedő hajú családapák lettünk. Gyermekeink, ma már más világok álmait álmodják, nem látják a csendes szabolcsi kisváros mindennapi életét. De nekünk, mindenen túl, s minden fájó valóság ellenére, mindig ugyanaz marad szülővárosunk, Kisvárda. (Részletek egy hosszabb emlékezésből, amely A kis- várdai zsidóság története című, tervezett könyv számára készült. A cikk szerzője Kisvárdán született. A hetvenes évek elején kivándorolt. Egyetemi tanulmányait Tel-Avivban fejezte be. A nemrég jubilált, 25 éves Lifestyles című nagytekintélyű nemzetközi magazin amerikai alapító kiadója. írásait több, mint tíz országban olvassák. Az itt közölt az első, amelyet 27 év után magyar nyelven írt. A szerk.) főztél? Örülök, ha látom, milyen jóízűen eszik. Én alig várom, hogy a kedvében járhassak. Szegény sokat tanul. Már megeszik a szemét a könyvek, megérdemli, hogy kiszolgálják. Szép lány. Nem azért, mert az én unokám, de látom az ablakból, hogy megfordulnak a fiúk utána. Azt mondja, ő sohasem megy férjhez. Nem akar olyan sorsra jutni, mint az anyja. Mégis eljár a diszkóba. Éjszaka jön haza, s mi az anyjával addig elaludni sem tudunk, míg nem halljuk, hogy kattan a zár az ajtóban. Ha már itthon van, megnyugszunk. Reggel senki nem kérdez semmit. H a felháborodok, azt mondják, maradi vagyok. Elmúlt már az a világ, amikor a lányok az anyjukkal jártak a bálba. A tánc is megváltozott, az emberek is modernebbek lettek. A májusi virág helyett egy szív alakú léggömböt hozott haza az unokám is tavaly februárban. Azt mondta, Bálint- napra kapta. A szerelem napjára. Csak az a baj, a léggömb néhány nap alatt leengedett. Elszállt belőle a levegő, s félek, ugyanilyen hamar elszálltak azok az érzések is, amelyek az adományozójában ébredtek. A mi májusi virágunk annak idején minden tavasszal újra éledt és virágba borult. Hirdette a megújúló szerelmet, az örök ifjúságot. Irmuska tésztája elkészült. A jó gazd- asszony pedáns rendet rakott a konyhaasztalon, s megkérdezte: No, miről is akart velem beszélgetni az újságírónő? Szondi Erika MÚZSA Kállai János verse (...nem a miénk...) — In Valentinum — két fokra hűlt le bennem kétezerre süllyedt ...mélyülök... baktattam a megállóhoz nem voltál ott mint akkor riadtan hajnali derengésben mert azt írtam: „ég veled”... ég veled drága! édes betűm az ábécében (kétszer kettőzve) valaha karácsonykor csak egyet adtál rebegted most ennyit írok susogtad mintha életed függne a vallomástól ...kicsim az életünk régen nem a miénk... rosszkor születtünk te későn én... ...én nagyon korán kőkor szaki időtlenségben idétlen igen az vagyok dadogva hol magam szavával hol másokéval kerülgetem mint őrült macska a tán sosem volt forrót ...szerelmem melegét érzed-e még... pici szendergőm szemecskéid „zöld békák ” így nevezted kacagtál bele a telefonba: „iskola ez kérem ez itt egy iskola ...fejezzzük be várnak... fejezzük be... na, helló! halló, szia! ” ...haló — aki mindent elhagy ...pusztulok... Elek Emil illusztrációja
