Kelet-Magyarország, 1998. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-13 / 37. szám

1998. FEBRUÁR 14 ., SZOMBAT

Napkelet • A KM hétvégi melléklete

Bertold Brecht

Az augsburgi krétakör

(Részletek)

A harmincéves háború idején élt egy Zingli nevű protestáns svájci ember. Hatalmas tímárműhelye és egy bőrkereskedése volt a lechparti szabad birodalmi városban, Augsburgban. Egy augsburgi leányt vett feleségül, s született is csakhamar egy gyermekük. Midőn a katolikusok a város ellen vonultak, barátai azt tanácsolták, hogy sietve meneküljön. Lehet, hogy kis családkája akadályozta a szökésben, az is meglehet, hogy nem akarta elhagyni műhelyét, akárhogy is volt, elég az hozzá, sehogy sem tudta idejében rászánni magát arra, hogy elhagyja a várost.

így azután ott volt még, amikor a császáriak rohammal bevették Augsburgot. Mikor estefelé megkezdődött a rablásfosztogatás, elbújt az udvaron a gödörbe, ahol a festékeket tartogatta. Az asszonynak a külvárosba kellett volna költöznie a rokonokhoz gyermekestül, de túl sokáig csomagolgatta holmijait, ruháit, ékszerét, ágyneműjét, s egyszer csak azt látta az egyik első emeleti ablakból, hogy egy csapat császári katona hatolt be az udvarra. Rémületében otthagyott csapot-papot, kirohant egy hátsó ajtón az épületből. A kisgyermek a házban maradt. Bölcsőjében feküdt a nagy tornácon, és a mennyezetről lelógó fagolyóval játszadozott.

Egy fiatal cselédlány maradt csak a házban. A rézedényekkel foglalatoskodott a konyhában, amikor zajt hallott az utca felől. Az ablakhoz rohant és látta, amint a katonák a szomszéd ház első emeletéről mindenfelé rablott holmit dobálnak le az utcára. Befutott a tornácra, és felkapta a gyermeket a bölcsőből. Ekkor hatalmas csapások hullottak a ház tölgyfaajtajára. Rémület fogta el és felrohant a lépcsőn.

Részeg katonák lepték el a tornácot. Törtek-züztak. Tudták, hogy protestáns ember házában vannak. Csodálatos módon nem fedezték fel Annát, a cselédlányt a kutatás és fosztogatás során. A horda elvonult. Anna kimászott a szekrényből, melyben eddig megbújt. A gyereknek haja- szála sem görbült meg. Eelkapta az apróságot, kebléhez szorította, és kilopakodott az udvarra. Közben leszállt már az éj, de a közelben égő ház vörös fénye megvilágította az udvart. Anna rémülten pillantotta meg az uraság összezúzott holttestét: a katonák előráncigálták a gödörből és agyonverték.

Most látta csupán a kis cseléd, milyen veszedelmes dolog, ha a protestáns gyerekkel fogják el az utcán. Nehéz szívvel visszarakta a bölcsőbe, egy kis tejet adott

neki, álomba ringatta, azután elindult afelé a városnegyed felé, hol nénje lakott a férjével. Tíz óra tájban a nénje férjével együtt átfurakodott a győzelmüket ünneplő katonák tömegén, hogy felkeresse a külvárosban Zinglinét, a gyermek anyját. Bekopogtak egy hatalmas ház ajtaján. Nagysokára kinyílt kissé az ajtó. Egy aprócska öregember, Zingliné nagybátyja dugta ki fejét a hasadékon. Anna lihegve elhadarta, hogy Zingli úr meghalt, a gyerek azonban ott van most is a házban sértetlenül. Az öreg hidegen rámeresztette üveges, kocsonyás tekintetét. A húga nincs már ott, mondta, neki pedig semmi köze a protestáns kölyökhöz. S ezzel becsukta az ajtót. Elfelé menet Anna sógora észrevette, hogy meglebben a függöny az egyik ablak mögött. Szóval semmi kétség, Zingliné ott van a házban. Úgy látszik, nem restellte megtagadni tulajdon gyermekét.

Anna meg a sógora egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett. Azután Anna azt mondta, hogy visszamegy a műhelybe, és elhozza a gyereket. A sógor, aki higgadt, becsületes ember volt, ijedten hallgatta a leányt, és megpróbálta eltéríteni veszedelmes szándékától. Ugyan mi köze van neki ezekhez az emberekhez? Még csak nem is bántak vele tisztességesen.

Anna szótlanul hallgatta a férfit, s megígérte, hogy nem követ el semmi esztelen- séget. De okvetlenül vissza akar még gyorsan menni a műhelybe, megnézni, vajon nincs-e baja a gyereknek. És egyedül akar odamenni.

így is történt. A szétdúlt tornác közepén nyugodtan pihent a gyerek a bölcsőben; aludt. Anna fáradtan leült a kicsi mellé. Nézte. Nem mert gyertyát gyújtani, a szomszéd ház azonban még mindig égett és a tűz fénye mellett meglehetősen jól láthatta a kicsikét. Parányi kis májfolt volt a nyakán.

Mikor már jó ideje figyelte így a gyermeket — egy órája ült már ott talán —, nézte, hogyan lélegzik, hogyan szopja a kis öklét, ráébredt, hogy túlságosan soká ül már ott, túlságosan sokat látott, és nem tud már elmenni a gyerek nélkül. Feltá- pászkodott, lassan bebugyolálta a kicsit a vászontakaróba, karjára vette, félénken körülnézett, mint akinek rossz a lelkiísme- rete és kilopózott az udvarról, akárcsak valami tolvaj. Miután alaposan meghány- ta-vetette a dolgot nénjével és sógorával, két héttel később elvitte a gyereket vidékre, Grossaitingbenbe, abba a faluba, ahol a bátyja élt. A föld az asszonyé volt, bátyja csak beházasodott. Úgy döntöttek, hogy talán inkább csak bátyjának árulja el, ki is a gyerek, hiszen most látja először az ifiasszonyt, és így nem lehet tudni, vajon hogyan fogadná az ilyen veszedelmes kis vendéget.

...Néhány nap múlva persze nem tudta már elviselni az életet a kunyhóban. Bebugyolálta néhány takaróba a kicsikét, egy kenyeret és egy sajtot vett magához és elszaladt.

Sonnthofenbe akart menni, de nem jutott messzire. Még alig-alig állt a lábán. Az országúton most olvadt éppen a hó, a parasztokat pedig bizalmatlanná, zsugorivá tette a háború. Amikor harmadnapja vándoroltak már, megbotlott az egyik útszéli árokban, és kibicsaklott a lába.

Órákig feküdt ott gyermekekéért aggódva, míg el nem vitték egy közeli tanyára, ahol az istállóban fektették el. A kisgyerek a tehenek lába között mászkált, s csak nevetett, ha Anna ijedten felsikoltott. Végül kénytelen-kelletlen elárulta a háziaknak férje nevét, s az ura visszavitte Meringbe.

Egy napon elment szirupért a faluba, s mire visszatért, nem találta a gyereket a kunyhóban. Férje elmondta, hogy egy finoman öltözött hölgy jött el hintóbán, és elvitte a kisfiút. Rémülten a falnak tánto- rodott és még aznap este egy kis elemózsi- ás batyuval elindult Augsburg felé.

A városban első útja a tímárműhelybe vezetett. Nem bocsátották be, meg sem láthatta a gyereket.

Nővére és sógora hiába vigasztalta, A hatóságokhoz futott és magából kikelve kiáltozta, hogy ellopták a gyermekét. Annyira elragadta az indulat, hogy még arra is célzást tett, hogy protestánsok lopták el. Akkor megtudta, hogy most már más idők járnak, hogy katolikusok és protestánsok békét kötöttek.

...Nyugtalanság támadt a teremben.

A nézők lábujjhegyre álltak, és veszekedtek az előttük állókkal.

Halotti csend lett azonban, amint a két nő is belépett a körbe, s mindegyikük megfogta a gyermek egyik kezét. A gyerek is elnémult, mintha sejtené, miről van szó.

Könnyes arcát Anna felé fordította. Rajta! —- vezényelt most a bíró.

Zingliné egyetlen heves rántással kitépte a körből a gyereket. Anna zavartan és hitetlenül bámult a kicsi után. Attól tartott, hogy valami baj érhetné, ha egyszerre két felől rántják meg a karját, s ezért tüstént elengedte.

Az öreg Dollinger felemelkedett.

— íme megállapítást nyert — mondta fennhangon —, melyik az igaz anya. Vegyétek el a gyereket attól a cafattól. Képes lenne hidegvérrel darabokra tépni.

Bólintott egyet Anna felé, és kisietett a teremből, mert már várta a reggeli.

És a rákövetkező hetekben azt mesélget- ték egymásnak a környékbeli parasztok, akik korántsem estek a fejük lágyára, hogy a bíró kacsintott, amikor a meringi asszonynak ítélte oda a gyereket.

(Száz éve, 1898. február 10-én Augsburgban született Bertolt Brecht, német drámaíró. Pályája a színházművészet megújításáért végzett elkötelezett munkálkodásával jellemezhető leginkább. Az 1930-ban bemutatott Mabagonny városának tündöklése és bukása című alkotásában fejtette ki teljesen új drámaelméletét az epikus színházról. Szemelvényrészletünket a Kaukázusi krétakör című darabjának prózai változatából választottuk.)

a km vendége Kerülő Ferenc festőművész

Balogh Géza

Barna, márciusi alkony. A naptár ugyan februárt mutat, de nem sok köze van e lanyha, esőfelhőket cipelő, rügyeket fakasztó időnek, barnába öltözött tájnak a télhez. Végtelen nyugalmat árasztanak a földek, mégis valami furcsa feszültség vibrál a levegőben.

Ugyanezt látja, érzi az ember Kerülő Ferenc képein is, akinek gávai műtermének küszöbén állunk, s hol a festményeit, hol a felhőkön áttüremkedő nap fényeit nézzük. Bent, a műteremben már félhomály, az állványokon képek rengetege. Csaknem négy évtized termése, a nagy többség persze az elmúlt tíz-tizenöt év szülötte. De akad festmény korábbról is, tökéletesen nyomon követhető a szabolcsi művész eddigi pályafutása.

Csak a gyermekkor képei hiányoznak.

— A szomszéd faluban, Bujon gyerme- keskedtem — eleveníti fel a festőművész, a gávavencsellői általános iskola tanára a fél évszázaddal ezelőtti történéseket. — Apám kovács volt, egyebek mellett patkolókovács, akinek műhelyében rengeteg ló megfordult. Ők voltak sokáig az én múzsáim, hét-nyolc évesen folyamatosan a lovakat rajzoltam. És persze apám korrigálta a rajzokat, hiszen nála senki sem tudta jobban, hogyan kell kinéznie egy lónak, vagy csikónak.

Az egykori kovács ma már kilencven esztendős, rég letette a kalapácsot, de a kritikusi kíváncsisága szemernyit se csökken. Ma is gyakran szemrevételezi fiának képeit..., jó ideje azonban már alig-alig talál bírálni \'a Iót a festményein. így van ezzel más is, többek között a hivatásos kritikusok. A Kerülő-képek a mai tárlatok meg- becsü It darabjai, a kiállítás o k legelő- kelőbb falain szerepel- Kerülő Ferenc

nek. Nem volt persze mindig így. Nevetve mesél egy régi történetet a művész. Még valamikor hatvankettőben történt, az első olyan nyíregyházi kiállításon, ahová őt is meghívták. Egy akvarellt küldött, amit megdöbbenve az egyik sötét sarokba állítva látott viszont. Végtelenül elkeseredett, az öreg teremőr vigasztalta. Maga még fiatal, de meglátja, eljön majd az nikor maga kerül főfalra.

Harmincöt esztendő telt l közben, de Kerülő Ferenc azóta sem tud betelni a termé- s z e t szépségeivel, titkaiA szerző

val, rejtelmeivel. Festményein is e titkokat próbálja megfejteni, persze hiába. Mégsem hiábavaló e küzdelem: előttünk, műélvezők előtt feltárul egy világ, amiről azt hittük addig, hogy ismerjük. Rádöbbenünk, a festészet nem a valóság hű, de egyben szolgai mása. A festészet igenis költészet. Nyomban, a szegedi tanárképző után következett Gáva. Jobban szerette volna a várost, például Nyíregyházát, de ma már másképp, vélekedik. Nem biztos, hogy sikerült volna megőriznie eredetiségét, s megszakadhatott volna a tájhoz fűződő bensőséges viszony, amely mindig is jellemezte festészetét.

— Nyíregyházán, a tanítóképzőben Z. Szalui Pálnak, és a szegedi tanárképzőn Vinkler Lászlónak, s Fischer Ernőnek köszönhetek a legtöbbet — mondja. — Nagyon szeretem mindkét várost, de az igazi otthonom természetesen Gáva, Vencsellő, Bércéi. Ezek a barna dombok, tanyák, nádasok...

Ismer minden bokrot, hajlatot, útmenti feszületet. Tudja, milyen a zajló Tisza, a hóvihar, a lenyugvó nap a túíparti hegyek mögött. És képes a varázslatra, hogy az ő szemével nézzük a tájat, a világot. A szülőföldjét.