Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-31 / 26. szám
199&-JANUÁR $1., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete _____13 A drámaíró és az író drámája „Azt hiszem, akkor lettem íróvá, amikor felfedeztem, hogy nincs két egyforma ember — s mégis, egyvalamiben mind hasonlítanak egymásra. Az egész Föld emberisége. Az ember mindig boldogabb szeretne lenni, s ebben a boldogságvágyban minden ember egyező. De mások az utak... és ebben nagyon mások az emberek.” Sipkay Barna sorai ezek. Harmincöt év múltán új, friss élményt jelentenek. Pedig ezt a szöveget már kéziratban olvashattam. Nem, nem ő mutatta meg nekem — mert zárkózott volt és szerény, s mi voltam én hozzá képest akkoron —, a kéziratot egyszerűen felragadtam a művészeti főtitkár asztaláról, hogy elolvashassam. A Miskolci Nemzeti Színházban voltunk (1963-ban álmomban sem hihettem, hogy itt lesz később a munkahelyem), szóval a színházban voltunk — néhány héttel Barna darabjának bemutatása előtt. A szerző hozta magával Nyíregyházáról azt a nyolcvannyolc gépelt soros írást, amit a műsorfüzethez kértek — afféle bemutatkozásként —, én pedig vittem a magnót, hogy majd előzetest adhassak a nyíregyházi stúdió műsorában egy új magyar dráma ősbemutatójáról. Érdekes ez ma? Mint színháztörténeti adalék mindenképpen, s nekünk Sipkay hajdani híveinek különösen. Ezért sietek megemlíteni, hogy Ruttkai Ottó igazgatása alatt. Orosz György főrendező vitte színre a nyíregyházi író-újságíró művét: ők szavaztak bizalmat a szerzőnek, s adtak lehetőséget első kőszínházi bemutatkozására. Ezt nem lehet megköszönni! — írta Sipkay a színháziaknak a bemutatót követően (1963. február 5-i) levelében. A hálás, s őszinte gesztus után azonban úgy tárulkozik fel az író, ahogyan élőszóban nemigen tette volna. íme: „...én soha többé drámát nem írok. kolera nem megyek nagyon szégyenlem magam előttetek, akik nem szájjal más színházak), hanem tettekkel segítitek a fiatalokat és magyar drámát.” Dehát mi tö néhány nappal a mutató után? Hisz azon a február elsejei péntek esten (sok nyíregyházi vendég A Szerelő, Az idegen, részvételével) lelkesen tapsolt a közönség, s az előadás végén babérkoszorút kapott — függöny elé jőve — az író. A fenti levél befejező sorai sejtetik a választ: Küldjétek át a koszorút (a babérfűzért Miskolcon hagyta Sipkay) az Észak- Magyarország Szerkesztőségének, a következő szövegű kártyával. Nos, a szöveget nem idézem. A miskolci kritikus, aki a Sipkay darabját levágta, nemcsak munkatársam volt két évtizeden át, hanem barátom is. Mint ahogyan (tán kis merészséggel) barátomnak tekinthettem Barnát is. (O közölte első cikkem a nyíregyházi lapban. Jószívvel fogadta hírlapírói próbálkozásaimat: avatott kézzel nyúlt kézirataimhoz. Később örültem, ha írhatok egy-egy könyvéről, méltathatom képző- művészeti tevékenységét.) Nem tudtam, hogy ennyire érzékeny. Ő pedig nem ismerte a Molnár Ferenc-i bölcsességet: „A céltábla soha ne lőjjön vissza!” Ennek a keserű levélnek kellemetlen következményei lehettek volna, ha nincs a színháznak olyan kitűnő titoknoka. Siklósi László nem iktatta a küldeményt és soha senkinek nem mutatta meg Barna levelét, mint ahogyan a koszorút sem küldte át a laphoz... Életükben nem sikerült az írót és a kritikust összehozni. Ahová eltávoztak (tulajdonképpen mindketten elég korán) ott bizonyára más az érték, a mérték. Harmincöt év múltán — emlékekkel a hátam mögött és írásos bizonyítékokkal a kezemben — ki merem mondani: túlzó volt a bírálat, de túlzott lett a sértődés is. (Euripidész későbbi remekével — a Hippo- lütosz első változaMáthé Éva és Darvas Iván A vendéglős tárói van szó — tisztes sikert sem aratott.) S különben is: a miskolci kritika csak egy a sok méltatás közül. A többi mind kedvezőbb, és a leírt sorokat nem akárkik hitelesítik. A rövid mustra előtt azonban néhány szó A világ peremén című kétrészes színműről. Valahol a kaliforniai országúton találkozik két magyar. Az egyik még a nagy világégés után hagyta el az országot, a másik ötvenhatos disszidens. Az utóbbi megőrizte emberségét, az előbbi egészen demoralizálódon. Nevük nincs. A (naiv) szerelő — Polgár Géza és Az (elaljasult) idegen — Darvas Iván találkozásából bontakozik ki a konfliktus. Először Margócsy József lényeglátó bírálatából idézek: (Kelet-Magyarország 1963. február 3.) „Roppant párharc ez a darab: az aljas idegen saját céljaira használ fel egy jobb ügy érdekében járó, törekvő, jóindulatú, de gyenge akaratú szerelőt. (...) Ez a szerelő egyre inkább rádöbben: hiába menekült a világ peremére (...) A két felvonás ellentétes hatású: dramaturgiailag is más-más beállítású...” Hunyady József (Képes Újság március 2.) mintegy folytatja Margócsy méltatását: „a kétrészes dráma első fele csupa egysíkú párbeszéd, merő drámai szélcsend. Hanem a második rész. (...) Megiramodik Sipkay tolla... És közben arra is marad ideje és ereje, hogy emberi alakokat, jellemeket mutasson meg, mélységeket tárjon fel.” Na, és a kárhoztatott Benedek Miklós (Észak-Magyarország február 3.) „A második felvonásban... drámai pillanatok tanúi lehetünk. Sajnos nem összefüggő, hanem szétszakadozott drámáé. És végül Baráth Lajos sorai, talán a Film Színház Muzsikából: (jelzés nélküli lapkivágás) „Sokan vitathatják, hogy a Sipkay dráma több-e az izgalmas bűnügyi daraboknál? Több: mégpedig abban, hogy hasznosat, fontosat képes mondani a nézőnek... A Szerelő vívódásáéból kitűnik az is, hogy ötvenhatban miért disszidált sok becsületes hazánkfia.” A bemutató napján jelent meg Miskolcon a Napjaink Sipkay nyilatkozatával. Szeretném, ha ezek a mondatok emlékeztetnének mindenkit az íróra — egykori kollégánkra, barátunkra — akinek reánk maradtak megőrzésre érdemes művei,“ s akinek merész ívű pályáját oly korán törte meg a halál... „A világot igenis meg kell váltani. Egy embernek persze nem sikerülhet. Az íróknak együttvéve sem. Egész társadalom kell hozzá. De az író fontos tényezője ennek a nagy átalakításnak.” Érne hitvallás után profán lesz az epilógus. Eddigi életemben Sipkay Barna volt az egyetlen színházi szerző, akinek (másokkal együtt természetesen) vacsoravendége lehettem premierje után. Erre a célra ezer azaz egyezer forintokat vett fel a szerző — előlegül. Gyarmati Béla A KM VENDEGE A tCHCtSCgCS tllfaáS Bodnár István A nyíregyházi televíziónak köszönhetően több ezren láthatták, hallhatták a Váci Mihály Városi Művelődési Központban rendezett újévi koncertet, amelynek nagy sikere volt. Az est egyik főszereplője Szentpáli Roland, aki játszott a zenekarban a fúvósok között, mellesleg vezényelt, és akinek két szerzeményét is bemutatták. A fiatal, húszéves művész a Liszt Ferenc Zeneakadémia másodéves hallgatója. Választott hangszere a kürthöz hasonló, mély hangú tuba, amelyen már nyolc éve játszik. A nyíregyházi zeneiskolában ismerkedett a hangszerrel, majd a budapesti zeneművészeti szakközépiskolában folytatta tanulmányait, ahonnan egyenesen vezetett az út a Zeneakadémiára. — A főiskolát egy kicsit tréfásan Liszt Ferenc Szabadidő Központnak tartják, ahol csak heti 7-8 órában képzik a hallgatókat. Ám aki ezzel megelégszik, az nemigen fog érvényesülni a pályán. A főiskolai évek alatt be kell tudni illeszkedni a profi zenei életbe, mert különben a pálya szélére sodródhat az ember. Nos, feltehetően a fiatal tubással nem ez fog történni. Tanárai jó véleménnyel vannak róla. Adamik Gábor az egyik szaklapban például ezt írta róla: Roland Isten-adta tehetség, kiváló tubás. Őstehetség. Nem ismer technikai problémát, nem ismer kemény munkát. Olyan műveket is könnyen játszik el, amelyek olyan nehezek, hogy a kottájukat szerintem kézbe venni sem érdemes. Ha akar, egy szólamot fúj, egyet meg melléénekel, — mindenki azt hiszi: két szólamban tu- bázik. Rolandot mint pályakezdő zeneszerzőt is számon tartják. A tanárai és zenekarok is már több alkalommal kérték fel dallamok komponálására. Ezeket sikerrel be is mutatták. Az akadémia fúvószenekara például Francia-, Olasz- és Spanyolországban is bemutatta már a szerzeményét. Hollandiában pedig kiadják a Táncok című A». rabjának kottáját. Roland számára a múl esztendő különösen sikeresnek számít. Az év elején a svájci lausanne-i zeneka- démián tölthetett néhány hetet, később pedig a híres Salzburgi Mozarteumban folytathatta tanulmányait. Koncertezett Olaszországban és Franciaor- Szentpáli Roland szágban is. A nemzetközi Euphonium és Tubaversenyen pedig második helyezést ért el. Szólóestje volt a Hajdúböszörményben rendezett országos zenei találkozón. Tubakvartettjük is egyre ismertebb. Novemberben a Bartók rádió egyenes adásban közvetítette a Magyar Rádió Már- ványterHarasztosi Pál felvétele ben tartott koncertjüket. A japán Yamaha cég is fantáziát lát benne. Gyakran szponzorálja őt. Külföldi tanulmányútjait és fellépéseit előszeretettel támogatja, és egy közel másfél millió forint értékű hangszerrel is megajándékozta. Szentpáli Roland azért cseppet sem el- bizakodott. Jól tudja, még hosszú út vezet a kiteljesedésig. A külföldi szakemberek Magyarországot a tuba egyik fellegvárának tartják. Erős a mezőny. Nehéz talpon maradni, a legjobbak közé emelkedni. A tehetség mellett sok-sok gyakorlásra, türelemre is szükség van. Az új esztendő is ígéretesnek tűnik a fiatal művész számára. A tervek között szerepel egy amerikai koncert és egy svájci vendégszereplés, külföldi versenyek, új darabok bemutatói. Itthon pedig szeretne elkészíttetni egy saját portrélemezt. Hű és hálás marad az útindító Szabolcsi Koncert Fúvószenekarhoz is. — Ennek a zenekarnak örök életemben hálás leszek, hiszen már gyermekkoromban is fellépési lehetőséget adott. A zenekarban játszás minden zenész számára igen fontos dolog, hiszen lehet bárki nagy művész, az még nem jelenti azt, hogy csapatmunkában is jó. Zenélni pedig igazán jól csak zenekarban lehet megtanulni.
