Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-31 / 26. szám
199&- JANUÁR 31., SZOMBAT A szerző felvétele Vajon mi jár a koszovói legények fejében? volt Pesten, aki úgymond piszkálta az ügyet, s azt bizonygatta, hogy a kiutasítás nem jogszerű, mert nem tiltott határátlépés kísérleti szakaszában fogták el őket. A tény: amikor lebuktak, nem volt náluk semmilyen okmány. Nemrég három jugoszláv állampolgár került ide minden papír nélkül. Ilyenkor kitöltenek egy nyilatkozatot. Ha nyilatkozatukban valós adatokat közölnek, az adott ország hatósága azonosítani tudja őket. Nos, a három jugoszláv közül kettő igazat nyilatkozott, s rövid időn belül el is hagyhatták a szállást. A harmadik — ki tudja milyen meggondolásból? — hamis adatokat közölt. Mikor két társa útra készen állt, ő is szeretett volna velük menni. Őrjöngött, fejét a falba verte, mikor megtudta, hogy ő egyelőre marad. Csak nehezen értette meg ennek az okát. A legtöbbe az ázsiaiak kerülnek az or— Esetleg érdeklődhetek — mondotta közönyös arccal. — Bár kizártnak tartom. Ámbár, nem tudom. Bizonyos, hogy efféle máról holnapra nem fog menni... Nagyapus kezdett teljesen odalenni. Rémséges dolgokat mesélt össze, akadozva, hadonászva. Mégis váratlan volt, ami következett. Egy pohár bor után a lefekvésről motyogott valamit, s két kezével az asztalnak támaszkodva, fel akart állani. De az asztal megbillent súlya alatt, s ő erre nemcsak hogy megtántorodott s visszarogyott, hanem fel is borult nagy robajjal, székével együtt a padlóra, kínosan nevetséges helyszágnak, hiszen gyakorta repülőgéppel kell a kiutasítottakat hazaszállítani. Á szálláson viszont a legtöbb gondot azok az orosz állampolgárok jelentik, akik annak idején Afganisztánban szolgáltak. Hazájukban háborús veteránoknak számítanak, kiváltságokat élveznek, s egyszerűen nem hajlandók elfogadni a helyzetet, hogy az egykori kis csatlós országban nincs számukra privilégium. Ezek közül sokan maffiózókhoz szegődtek verőlegénynek, s a birodalmi gőg sugárzik róluk. Nem egyet kénytelenek voltak őrzőik kikötni, nehogy komoly károkat tegyenek másokban, vagy önmagukban. Az ebédlőben a falon, a tévéasztal alatt több nyelven is — a világnyelveken kívül mifelénk (egyelőre) ritkábban beszélt nyelveken is, mint például a kínai, a perzsa — megtalálják a vendégek a számukra legfontosabb tudnivalókat tartalmazó ismertetőket. zetet okozva. S a bukás után már annyira elázottnak látszott, mintha már nem bírna többé fáradságot venni, hogy leplezze azt. Nyikolaj segítette be ágyáig, s engem fél- reküldött, hogy ő majd levetkőzteti. Fety- ka azonban elvégezte ezt helyette. — Ah, borzasztó! — sopánkodtam, szégyentől pirosán. — Gyerek maga. Mi különös dolog ez. Pláne ily idős embernél. Mit gondol vele? Gyerünk inkább, zongorázzon még valamit. Jó? Megremegtem. Egy pillanat alatt világossá lett előttem minden. — Mostan...? Zongorázzak...? Egy kis statisztika a végére Usztics Mi- hálytól: tavaly összesen 602 külföldi „szállt meg” itt 35 országból. Az élen a jugoszlá- vok állnak, aztán következnek az afgánok, ukránok, románok, az indiai szubkontinens állampolgárai, a törökországi kurdok. Az úticél rendszerint Nyugat-Európa valamelyik országa, elsősorban Németország és Franciaország. Igen sok esetben ember- csempészek segítik őket komoly összegek fejében. Az ázsiaiak, elsősorban az afgánok, rendszerint politikai, vallási üldöztetésre hivatkozva menedékjogot kérnek. Az ő útjuk innen Bicskére vezet, ott várják be, míg dönt sorsukról az ENSZ menekültügyi biztosa, a Magyar Menekültügyi és Migrációs Hivatal. Ügyük nem egyszerű, hiszen aki zöldhatáron jött, illetve nincsenek érvényes úti okmányai, tehát bűncselekményt követett el, az elvileg nem kaphat menekültstátust. Csodálkozóan néztem rá. — Ó, ha nincs kedve, világért se... Korán van még, tíz óra mindössze ha múlt, csupán ezért... Vagy értem, egyedül nem akar velem? Nos, semmit sem szóltam, igaza van... Szavaira nyomban úgy véltem: ok nélkül megbántottam őt. Hisz itt vetkőztetik nagyapust. S máris engedtem volna kívánságának. De ő jó éjt kívánt. — Remélem, nem neheztel — tette hozzá. — Ó, nem azért, legkevésbé sem, téved abban — mondottam előbbi szavaira. — Hát zongorázik? — mosolygott hirtelen. — Nos, akkor kérem a karját — s hozzám lépett. Mi történt bennem, mialatt kissé kimérten karjához érintettem a magamét... Ugyanaz, édesem, mint a múlt nyáron, egy alkonyaikor a tengeren. Ugye, nem akartam úszni tanulni. S míg ti irigyelve ott úsztatok előttem, én a sekélyben gunnyasztot- tam. És egyszer, hisz meséltem, egyszer beljebb merészkedve azt éreztem, hogy indulni kezd velem a hullám a mélybe. Ré- mületes volt... És nem, nem kiáltottam segélyért... Csakhogy akkor újra sekélyre értem. (Tersánszky Józsi Jenő kevésbé ismert művéből választottuk szemelvényünket; a Viszontlátásra, drága — ha úgy tetszik — a magyar irodalom első háborúellenes regénye. A mű hősnője az első világégés idején — 1915 táján — találkozik a szerelemmel, de — amint a cselekményből kiderül — igazi, tiszta, felemelő érzések helyett csak szeretkezésekben, egyre gyorsabb, felszínesebb és pusztítóbb kalandokban van része.) MÚZSA Vári Fábián László Széphistóriák I. Siralmas immár énnekem, szoknyád árnyéka szívemen. Hagynám hitemet — nincs kire, bujdosik bánatom messzire. Szép szemű fények érted balnak, lombokból kelnek riadalmak, vizek zendülnek, minden ázik, csak a te arcod virágzik. ' Szállna számról iszonyú ének. indulna karom ellened, érted. Hagynám hitemet bárkire. Bujdosik bánatom messzire. Valami varázslat visszahozná, szoknyád, szemed azt beragyogná. II. Hajtsd fel a szoknyádat szépen, virágod csak az enyém lehet. Ünnepre gyűlnek az égen bíborban haldokló fellegek. Közéjük indulék éppen, az újhold hidege hull rám, takarj be hajaddal éngem, indítsd el legszebbik órám. III. Érkezék ismét fényes világba, fordul csak arcom bársonyos gyászba. Merül már homlokom éjfélbe, tűzbe, vonnálak magammal bánatba, bűnbe. Rontanád szemem csillaggal, kővel fejemet átokkal, temetővel. Én lelkem tűrné bántó hatalmad, bujdosó szavamnak adj nyugodalmat, s légyen igazság: nevem ha kéred, ragyogtasd értem virágod, véred. IV. Merülnél értem hűs habokba, hordanád vized homlokomra, így nőnél lassan életemmé, vérig vetkező kedvesemmé. (Vári Fábián László a Magyar Kultúra Napja alkalmából megkapta a Pro Renovanda Cultura Hungáriáé Alapítvány Kemény Zsig- mond-díját. Szemelvényünket a jeles kárpátaljai költő (tanár) Kivont kardok között (1992) című kötetéből választottuk.) FJek Emil illusztrációja
