Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-24 / 20. szám
1998. JANUÁR 24., SZOMBAT Balázs Attila felvétele két kandeláberrel magasított klasszicista emlékmű. Vagy kétszázan vesszük körül a sírt, a koszorúk lassan beborítják. Morvái Sándor pedagógus alig találja a szavakat. Néhány hónapja él Magyarországon, Kárpátaljáról került ide. — Hát, azt gondolom, hogy a Himnusz jelenti a legtöbbet a számomra. Bennem biztosan elevenen él, a környezetemben azt tapasztalom, hogy sok az anyagias ember. Szincsák József hetvennyolc éves. Nehezére esik a beszéd, hiszen mindig is az érzelmei és az indulatai irányították. — Nagyon sokat jelent számomra Kölcsey és a Himnusz is. Én minden évben részt veszek az ünnepségen. Szerintem nem is magyar ember az, aki a hazáját nem szereti. Sárga Mária tanárnő általános iskolások gyűrűjében várja, hogy sorra kerüljenek. A gyerekek csendben figyelik az eseményeket, mintha nem lenne ismeretlen érzés a számukra az értékek megbecsülése. — Mindig borsódzik a hátam, amikor meghallom a Himnuszt. A magyarság jelképe, a rokonságé, az emberek összetartozásáé. Ez az ének az egész magyarságot összefogja. A gyerekeket kell elsősorban a hazaszeretetre nevelni, hogy bátran és büszkén vallják, hogy magyarok. Úgy menjenek ki külföldre, hogy ne kelljen szégyenkeznie amiatt, hogy magyarok. Ezt mi a nyírmadai általános iskolában igyekszünk megvalósítani. Csikós Sándor színművész: — Énekeljük a Himnuszt (az első versszakot), s közben megfeledkezünk arról, hogy ez a vers a magyar gondolati lírának egyik legnagyobb alkotása. Itt is többször mondtam már, s úgy érzem, hogy mindig más tartalma kap nagyobb hangsúlyt. Amikor nagyon forrongó volt a magyar közélet, azt tartottam a leglényegesebbnek, hogy a „hányszor támadt tenfiad” gondolatot erősítsem, most pedig a megtartásra helyeztem a hangsúlyt. Nemcsak a túlélés a fontos, amire jelenleg az ország egésze törekszik, hanem a megtartás is. O Európa nyitott tenyerére kerülünk. Milyen veszélyekkel kell szembenéznünk? — A legnagyobb zavarodást a fejekben az identitástudat kérdésében sikerült létrehozni. Egykor nem fért bele az internacionalizmusba, hogy itt egy saját tudattal rendelkező nép legyen, most pedig a bankok uralma fog egy kulturális semmibe, masszába belegyúrni bennünket. Szeretném, ha mindenki nyugodt szívvel vállalhatná a magyarságát. Én is szeretném kimondani, mindenféle támadási felület nélkül, azt a tőmondatot, hogy magyar vagyok. Én magyar színész vagyok. Nagy István Attila végképp belezavarodott a gumiügybe, s ebben a pillanatban büszke, kemény ingmelle alatt hideg verejték vékony, párhuzamos patakocskái indítottak gurulóversenyt lefelé a mellén. A titkár úr megbukott, elvesztette a gumicsatát. A tárgyalás után, amikor a szerződést aláírták, tisztán érezte, hogy komiszul rossz alku alá kanyarítja oda, automatikus tehetetlenséggel, a nevét. Fuccs a karriernek. Maga sem tudta, hogy került vissza a hotelbe. A fülében még homályosan ott zakatolt, hogy meginvitálták estére, valami díszlakomára, a megkötött egyezség örömére. Vadul tépte le magáról a végzetes frakkot, s káromkodva gyűrte vissza a cethal gyomrába. Átkozott spanyol útonállók! Sejtelmük sincs a civilizált szokásokról, az ünnepélyes formákról, a nagy gesztusokról! És még ők banketteznek. Hiszen tán még a köztársasági elnökük se látott soha rendes európai frakkot. A bankettre azonban mégiscsak el kell menni, elvégre a céget képviseli, nem szabad megsérteni ezeket a barmokat. Fuj, micsoda undok snapszorgia lesz ez a díszlakoma. A polgármester őt is le fogja önteni fél literes rumos feketekávéval. És ennek van dupla nemesi neve, és ezeknek akart ő európai eszközökkel imponálni. A titkár úr tehát este elment a díszvacsorára, persze már csak gyűrött, kockás útiruhában, hiszen úgyis mindegy. Ekkor azonban újabb mennykőcsapás érte. A lakomán mindenki frakkban jelent meg. A kockás titkár urat csodálkozó, néma udvariassággal pördítette kézfogásról kézfogásra egy ünnepélyes, fekete sorfal, egészen a fehér asztal felső végéig, ahol külön terebélyes frakkszörnyeteg várta, a polgár- mester úr. A titkár úr azt hitte, hogy most rögtön elájul, de ekkor megszólalt a polgármester mentegetőző, alázatos köhécse- lésű hangja: — Kérem, senor, ne haragudjon... de mi a gyűlésen olyan nagy zavarban voltunk... olyan nagy zavarban ... hogy ön minket annyira megtisztel ... és elhatároztuk, hogy ma este... és igen, mindnyájan frakkot öltöttünk.... hogy legalább most illendően megünnepeljük ... a sikerült egyezményt... és méltóztassék helyet foglalni keblünkön... A polgármester úr az ősi spanyol etikett formulájával fejezte be: — Le besa la manó, senor... kezét csókolom. A titkár úr végképp megsemmisülten rogyott az alája tolt székre. Bal oldalán az ültetvényes hölgy kedveskedő mosolya ragyogott felé, de hiába, neki ebben a pillanatban úgy rémlett, hogy az estélyi ruha kacér kivágása fölött az ingerlő barnasá- gú, meleg spanyol nyak finom indájáról a kiváló tragédiaszerzőnek, a nemes Calderon de la Barcának letört félbaj uszú arca vigyorog rá kaján kárörömmel. MÚZSA Babits Mihály verse Régen elzengtek Sappho napjai A líra meghal. Nagyon is merész kezekkel téptük a kényes leány hegedű-testét, vad-vad hangokig csigázva, hogy ma már csak nyögni tud s hörögni mint halódó... Nincs ütem jajában többé, nincs se szó, se tag: az értő agy s zenés szív nem beszél, csak a tüdő liheg, csak a torok kiált s a szédült gyomor álmodik. A líra elhal, néma ez a kor. Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk s mit ér a szó, amely csupán tiéd? De istenem, hát testvér az, aki nem hallja meg testvére panaszát, ha nem övé is? Önző a világ: csak közös ínség, közös láz, közös zavar dadog, — a többi csönd s magány. A líra meghal, és a szerelem, mint a galambok csókja, hangtalan. Óh kedvesem! magunknak szól a dal. Régen elzengtek Sappho napjai. Csókolj! A líra meghal, és a bús élet a kettes csöndbe menekül. Az ember hajdan ember volt, s szive itta az embert, testvérszív; — ma nyáj, megunt baján kérődző. Légy sziget s várj napot a mocsárból! Különös gubók szülhetnek pillét. Mit tudod? Az istenek halnak, az ember él. (Idén novemberben lesz száztizenöt éve, hogy megszületett a Nyugat lírikus-nemzedékének költőfejedelme: Babits Mihály. Rendkívül gazdag életművében korának legmélyebb ellentmondásai buktak fel — éles fénnyel, lelkiismeret-zaklató őszinteséggel — írta róla Keresztury Dezső. Szemelvényünket az 1925-ben publikált Sziget és tenger című kötetéből választottuk.) Balázs Attila felvétele Balázs Attila illusztrációja
