Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-17 / 14. szám
1998. JANUÁR 17., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete Minden erény önáldozattal jár Kölcsey Parainesise megszívlelendő magatartásmodelleket kínál ma is (Részletek) Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen föltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szemetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart. Azonban jól megértsd! az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s e föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk. A nap temérdek égitesteket bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki: így az ember, ha nagy erőt nyert örökül, s erejének megfelelő állást vön a sorstól, ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényéA Kölcsey család címere vei; s ha egy helyről másra hurcoltatik, se- tétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja. Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említitek mindent, ami a honi föld határaink belől találtatik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely a rények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámúlattal em- líttetik? Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémítá- sával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazánkat kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillantatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szóban: haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátaid, rokonaid s polgártársaid: egyről egyig csak egészítő részei annak. Hány embert láttam én, ki meggyűlt háza égő üszkei közé életét veszélyezve rohant, hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon? s nem sokkal inkább természetes-e ily valamit a hazáért, azaz, mindnyájunknak, az egész nemzetnek mindenéért cselekednünk? és mégis kevesen vágynak, kik e gondolatot felfogván sajátokká tehetnék! Mert az ember, ha értelme s érzelme körét gondosan nem szélesíti, keskeny s mindég keskenyebb határok közé szorul; szemei az egész tekintetétől elszoknak; s parányi birtokában, háza falai közt elszigetelve csak önmagát nézi, s a legszorosb, leg- egyetemibb, legszentebb kapcsolatokat nem láthatja. Ezért a hazaszeretet valóságos példái oly igen ritkák; ezért vágynak, kik annak való értelmét soha magokévá nem tehették; s azt, amire saját szívünk oly természetesen vezethetne, rendkívüli tüneménynek tartják, mely szemeiket, mint az égen széjjelpattanó tűzgömb, •legelteti, de leikeikre benyomást nem teszen. Jókor szokjál e gondolathoz: a társaságban született ember nem önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társaséletben naponként reánk háromla- nak; lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk, mint zsarnok a más izzadása bérével? Használni akarod a társaságot? Úgy mindent kell tenned annak fenntartására, mi saját erődtől kitelik. Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága? ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak azon érzeményeket, melyek kebledet mint háznép tagjának, barátnak és rokonnak betöltik; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak birtokodat s birtokod és élted bátorságos voltát: de az önérzést is, melyet, mint szabad ország polgára, magadban hordasz; mely veled született, mely gondolataidra, tetteidre s egész lényedre törölhetetlen befolyást gyakorol; melyet tisztán meg nem őrizve ten emberi becsedet alacsonyítod le. Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében * Zrínyi második éneke Te lásd meg, 6 sors, szenvedő hazámat. Vérkönnyel ázva nyög feléd! Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, És marja, rágja kebelét. A méreg ég, és ömlik mély sebére, S ő védtelen küzd egyedül, Hatalmas, 6 légy gyámja, légy vezére, Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl! Áldást adék, sok magzatot bonodnak, Mellén kiket táplál uala; 5 másokra vársz, hogy érte vívni fognak? Öitnépe nem lesz védfalai Szív, lélek el van vesztegetve rátok; Szent harcra nyitva várt az át, S ti védfalai körűié nem vonatok; O gyáva fajt szült, s érte sírba jut. De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat! Te renddel áldást neki: S a vad csoport, mely rá dühödve támad, Kiket nevelt, öngyermeki. Tapvsd el a fajt, rút szennyét nememnek; S míg hamvokon majd átok ül. Ah tartsd meg őt, a híív anyát, teremnek Tán jobb fiák, s védvén állják körűi. Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja Szülötti bűnein leszáll; Szelíd sngárit többé nem nyugtatta Az ősz apák sírhalminál. Es más hon áll a négy folyam partjára. Más szózat és más keblii nép; S szebb arcot ölt e föld kies határa. Hogy kedvre gyűl, ki bájkörébe lép. üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is, s főképp ama kettőt, melyen Plutarch a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá s Tacitus a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be; de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, mondhatnám, nem tehet sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges. Mit ér egy csepp víz? de milliomonként egyesült cseppek megdöbbentő erőt fejtenek ki. Ez egyszerű, mindennapi példa tudtodra adhatja: mily becses az egyesület! Légy kész egyesülni. A nép, melynek tagjai saját házaikban elszigetelve csak önmagokról gondolkoznak, s parányi célai- kat csak egyenként űzik, még félig vadnép. neki óriásinak tetszik minden, ami az egyes ember erejének s eszközeinek mértékét felülmúlja; ő nem tudja, miképpen az erő s eszközök, mikkel feszített munka közt sem ér véget, milliomok erejével s eszközeivel, sokkal kisebb részben egybekapcsolva, csudákat teremthet. És az egyesülés ily haszna mily természetesnek, mily könnyen kitalálhatónak látszik! Jegyezd meg: azt, ami legegyszerűbben s legtermészetesben vezet célra, kitalálni kevés ember dolga. Az emberek legnagyobb része saját fejével nem gondolkozik; s régi állásából annál kevésbé mozdul ki saját akaratánál fogva. A sokaságot szokás és előítéletek tartják fogva; s azoktól megszabadulni a lélek restsége nehezen engedi. Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek, s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is. Ki saját jóllétét egyetlenegy főcél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt. Az emberiség, mint az óceán, melynek ezredekig, mi- riádokig tartó élet rendelteték: egy ember, mint egy buborék, mely támad, ide s tova hányatik, s pillantat múlva széjjelpattan, a megmérhetetlen tömegben eltűnendő. Ez ellentételben vigasztaló gondolat fekszik. Mert saját kicsiny voltunk érzete, az egész nagyságára vetett tekintet által ma- gasztaltatik fel; s egyszersmind a kétségbeesés keserítő gyötrelmeit szenvedések közepette is elkerülhetjük. Ugyanis, bár minden küzdéseink mellett magunk számára jobb napokat nem vívhatánk ki: de tisztán érezve, hogy emberi rendeltetésünk főcéla nem is ez vala, nem nézünk átokkal vissza a pályára, mely ha nekünk tövisét hozott is, nemünknek most vagy jövendőben virágot és gyümölcsét teremhet. A hit Himnusza zázhetvenöt évvel ezelőtt, 1823. január 21-én Kölcsey ki- ^ rekeszti) csekei magányában K-J megírta a Himnuszt. A fohász a múltat és a jelent is drámai színekkel festi, ennek ellenére benne van a várakozásban megfogant hit is: a jövő nem foszthatja meg a magyarságot a teljesebb, emberibb élettől. Hatalmas indulatuk feszülnek Köl- cseyben. A gondolkodás által körül- határoltan itt lélegzik most a haza. Lelki szemei előtt elvonul a nemzet történelme: a honfoglalás magabízó lendületétől egészen a jelen tragikus képeket szülő, tétovázó pillanatáig. Egyetlen mozdulatba sűrűsödik a honfiúi cselekvés ezernyi szándéka: feltartani a haza süllyedését. Az Istenhez fordulás a gondolkodás megerősítését szolgálja, ezért is sorakoztat érveket a Teremtő esetleges kételkedésének eloszlatásához. Benne van ebben a gesztusban a középkori ember Istent kikerülni nem tudó félelme is: á nagy döntések az ö kezében vannak. De ez a félelem egyre inkább közeledik a formához, a tartalma pedig a nemzet egészéhez való fordulássá válik. Meditáció tárgya lehetne: az áldást kérés megszólító mondata után elsőként a jókedv hiányát panaszolja Kölcsey. Csak a második a sorban a bőség kívánása. Vajon miért tolakodik az első helyre a jókedv, az öröm, a lelki béke és kiegyensúlyozottság? Ilyen erősen jellemző mindezeknek a hiánya Kölcsey életében, társadalmi tapasztalataiban? S ennyire vágyna utána az anyagi bőség rovására isi (A magyarországi öngyilkosságok , okait kutatva némelyek azt állítják, hogy azok a közép-európai mikroklímából is következnek. ELzért az itt élők nem tudnak sorsukkal szembesülni, tragikus helyzetükből nem találják a kivezető utat.) A magyarság tehát arcvonásaiban is komorabb, Itt született a Himnusz mint más nemzetek fiai. Kölcsey érzi, hogy a nemzet sorsának megjavításához olyan hitre van szükség, amelynek derű fedezete is van. Az első versszakba új évi jókívánság is beleszüremlik, s ez nem véletlen, hiszen ekkoriban még erőteljesebb, mélyebben átélt érzés a megújulás, az újrakezdés vágya. A „víg esztendő” eljövetelének igénye e versszak végén így erősíti a második sor jókedv tartalmát. Azon gondolkodom, hogy mi teszi máig érvényessé a Himnuszt? Miért hangolódik ünnepélyesre a lelkünk, amikor énekeljük? Mi annak a bőrünkön átfutó borzongásnak a tartalma, amelyet a szöveg végig sem gondolt képei gerjesztenek bennünk? Talán azért, mert a vers megszületése óta alig volt történelmünknek olyan időszaka, amikor ne éreztük volna. „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” Létigazoló harcot vívott ez a nép, belesodródva a rokontalanig gyötrelmes állapotába. Sorsfordító harcában egymás után érték a kudarcok. Miközben tehetségesnek, szorgalmasnak tartották (tartotta magát), az anyagi javak megtermelésében, az azokhoz való hozzájutásban állandóan hiányérzete volt. A hiábavaló küzdelem hősies, mégis reménytelen keservei fárasztották, emésztették a hitét. Talán ezért időszerű a vers ma is. Kölcsey kirekesztő csekei magányában verset ír, az egész nemzethez szól. Nem akadályozza a világtól való elzártsága, mert mindenütt lehet azokhoz szólni, azokért tenni, akiknek a sorsát a szívünkön viseljük. Nagy István Attila '
