Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-06 / 285. szám
A KM hétvégi melléklete '97. XII. 6. AKTUÁLIS INTERJÚNK A betegnek legyen jobb Társadalombiztosítási szigorítások az igazán rászorulók érdekeiért Rég volt az az idő, amikor az egészségügyben csak a gyógyítás, a betegségek megelőzése, illetve azok rehabilitációja volt a feladat. Mára már e területen is nagyot változott a helyzet, hiszen immár nemcsak a beteggel, de a pénzzel is számolni kell, hiszen a magyar egészségügyben — akár csak a világ bármely egészségügyében — egyre nagyobb szerepe van a gazdaságosságnak, a gazdálkodásnak. Merre tart az egészségbiztosítás, győzi-e még az államkassza az egyre növekvő finanszírozást? Erről, s még számos fontos kérdésről beszélgettünk dr. Havasi Sándorral, a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár orvosigazgató helyettesével, aki épp a fentiek szellemében ezekben a napokban szerezte meg az egészségügyi menedzser diplomát. — A világ egészségügyében — s benne a magyarban is drámai folyamatoknak lehetünk tanúi. Ennek oka elsősorban az, hogy az egészségügyi ellátás technikai, szakmai fejlődése gyorsabb, mint a gazdaság növekedése. E megállapításból két fontos dolog is következik. Egyik, hogy amíg a gyógyításban újabbnál újabb eszközök és eljárások lesznek mindennaposak, az orvosok bizonyos betegségekkel szemben mind szélesebb és hathatósabb sikert arathatnak, a gazdaság lassúbb növekedést mutat, s e magas színvonalú műszerek, eljárások megvásárlásához adott helyzetben és időben nincs meg a szükséges anyagi fedezet. Magyarán szólva léteznek drága és még drágább eljárások, csak nem mindig létezik az a pénz, amelyekkel ezek az eljárások megvásárolhatók. A másik lényeges következtetés, hogy a gazdaság növekedésének és a fejlettebb egészségügyi ellátásnak köszönhetően mindinkább megváltozik a lakosság korösszetétele, nő az átlagéletkor, s vele az idősek aránya is. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy egyre kisebb a jövedelemtermelő réteg, hanem azt is, hogy mind többen élik meg az öregkort, szorulnak egészségügyi ellátásra, veszik igénybe az egészségügy szolgáltatásait. Az, gazdasági állapota, másrészt az, hogy az integrált Európához való csatlakozás érdekében az egészségügy intézményrendszerében teljesíteni kell a működés minimális feltételeit, amihez óvatos becslések szerint is közel százmilliárd forintra lesz szükség. ű Ennek a szándéknak volt része az ágy- számcsökkentés, mely megyei kórházainkban országosan is elsőként hajtottak végre... — E lépésre is az ésszerűség kényszerít bennünket. Megyénkben ez a folyamat az Havasi Sándor Harasztosi Pál felvételt ^ Az egészségügy intézményrendszerében teljesíteni kell a működés minimális feltételeit, yy hogy egy adott országban mennyi pénzt szánnak a gyógyításra, nem elsősorban szakmai, sokkal inkább politikai kérdés, hiszen az összeg annyi, amennyit a parlament megszavaz. U Hazánk problémája is éppen ez■ Aki csak kicsit is figyel, láthatja, hogy a lehetőségek és elvárások nemigen közelítenek egymáshoz, az egészségügyre fordítható pénzek a szükségesnél mindig kevesebbek, szinte minden évben szükség van pótköltségvetésre. Kezelhető ez az ellentmondás? — Csak igen nehezen, s nem vigasz, hogy nem csak nálunk, az egész világban is tendencia ez. Japánban épp a társadalombiztosítás krónikus hiánya miatt módosították nemrég az egészségbiztosítási törvényt, de gondok vannak Amerikában és Csehországban is. Információim szerint az utóbbi helyen a meglévő kétszáz kórház közül ötvennek a megszüntetését tervezik. A mi , helyzetünket nehezíti egyrészt az ország idén befejeződött, mégpedig úgy, hogy a leépítést és racionalizálást maguk az intézményvezetők határozták meg. Közös munkájuk eredményeképpen jelenleg 4082 kórházi ágy van a megyében, durván százzal kevesebb, mint korábban volt. Ezzel párhuzamosan közel kétezerrel nőtt a szakorvosi és gondozási órák száma annak a szándéknak szellemében, hogy a betegek ne kórházban, hanem lehetőség szerint háziorvosuk illetve szakorvosuk közreműködésével otthonukban gyógyuljanak. E ténynek ugyanis jelentős anyagi vonzata van, talán mondani sem kell, lényegesen kevesebbe kerül. A szakorvosi óraszámok kialakításakor igyekeztünk figyelembe venni a megye lakosságának egészségi állapotát, ennek szellemében döntöttünk úgy, hogy a tüdőgyógyászat és ideggyógyászat terén további fejlesztésekre van szükség. Örvendetes tény, hogy a létszámleépítések, csökkentések miatt kifizetendő pénzekre, — felmondás, végkielégítés — a parlament ............—i .............................................. A fogászatban is a korcsoportonkénti fejkvóta . képezi az alapdíjat. yy pótköltségvetést szavazott meg ebből fedezzük az ilyen jellegű kiadásokat. Mindezen intézkedéseknek köszönhetően, mára elmondható, hogy a megye több mint ezer orvosa, négy kórháza és egy szakkórháza, valamint nyolc egészségügyi központja, illetve szakrendelője elegendő garancia arra, hogy a szabolcs-szatmár-beregi betegeknek megfelelő színvonalú ellátást adjon. □ Az egészségügy másik nagy változása volt a nemrég befejeződött privatizáció. A háziorvosok kezdték, mára a fogorvosok is befejezték a magánosítást, mellyel sokszor nemcsak maguk a szakemberek, de a fogorvosi ellátásra szorulók is elégedetlenek... — Ez év július elseje óta jelentősen megváltozott a fogászati alap- és szakellátás finanszírozása, e területen is a teljesítményelv érvényesül. A háziorvosihoz hasonlóan a fogászatban is a korcsoportonkénti fejkvóta képezi az alapdíjat, amihez a beavatkozások szerinti díjtételekből származó pénz is kapcsolódik. Nyugodtan mondhatom, ha döc- cenőkkel is, de a rendszer működik, amit számomra bizonyít, hogy a megye fogorvosainak több mint kétharmad részére a privát megoldást választotta. Szeretném hangsúlyozni, hogy a beteg szempontjából semmi jelentősége nincs annak, hogy fogorvosa magán lett vagy állami maradt, hiszen ha szerződése van az Egészségbiztosítási Pénztárral, a beteg által fizetendő összeg egy és ugyanaz. Fontosnak tartom elmondani azt is, hogy a TB minden fogorvosok által leadott teljesítményt kifizet, pénzek visszatartásáról nem tudok. □ Nemcsak a fogorvoslásban, de más területeken is csökkent a társadalombiztosítás által fizetett szolgáltatások köre, azaz egyre több az olyan dolog, ami eddig ingyen járt, s amiért egy idő óta fizetni kényszerül a beteg. — Ez igaz, de nem csak nálunk jellemző a tendencia. Ma csak azoknak jár a kedvezmény, — azoknak azonban igen, — akik valóban rászorulók, akik betegek. □ Az Országos Társadalombiztosítást Pénztár szigorú intézkedésekről határozott. A szándék az, hogy csökkentsék a TB drámaian növekvő terhét. — A cél egyértelműen ez. A fokozatos és mind szigorúbb ellenőrzésnek köszönhetően a számítástechnika igénybevételével ma már fillérre, forintra pontosan ki tudjuk számolni, hogy X. Y. doktor konkrét be' jOijO ■MHMNNNÉMMMMHMMHNMHHni Orvos és beteg egyaránt felelős azért, I hogy valós elszámolást adjon. regének mennyi értékű gyógyszert, táppénzt, egyéb szolgáltatást utalt ki. Szeretnénk orvosban és betegben egyaránt tudatosítani, hogy a felírt és kiváltott recept, a kiutalt táppénz mögött súlyos forintok rejlenek, s aki receptet ad, kvázi számlát ad, melyet az egészségbiztosító fizet. Nem titok az sem, hogy a felfedett visszaéléseket, túlköltekezéseket különféle arányú retorzió követi. Hangsúlyozni kívánom, hogy orvos és beteg egyaránt felelős azért, hogy valós elszámolást adjon, a lehető legésszerűbben gazdálkodjon. A szigorítás a recept- ellenőrzésen túl kiterjed a keresőképesség, keresőképtelenség elbírálására, a rokkan- tosításra is, gyakorlatilag az egész területet felöleli. A Megyei Egészségbiztosítási Pénztár pillanatnyilag ötszáz szolgáltatóval, háziorvossal, fogásszal, otthoni szakápolóval, betegszállítóval, gyógyszertárral, kórházzal és rendelőintézettel van finanszírozási szerződéses viszonyban, s szándéka az, hogy az e cégeknek és szervezeteknek kiutalt pénzekből a beteg a legjobb ellátást kaphassa meg, jusson hozzá minden olyan eljáráshoz és gyógyszerhez, ami őt állampolgárként ez idő szerint megilleti. MAGÁNVÉ LEMÉ NY Másság V élhetően kevés olyan össztársadalmi ügy létezik ma hazánkban, amelynek puszta felvetése annyi indulatot szül, mint amilyen a cigánykérdés, amely nemcsak volt, hanem van — és lesz is még egy darabig. Közben a kormányok váltják majd egymást, a kabinetek „belenyúlnak ” a kisebbségi ügyekbe, ám végül — mostanság is ez tapasztalható — az érintettek rendre kritizálják a döntések többségét. A magyarországi németek, románok, szerbek, szlovákok és a többi anyanemzettel (is) bíró honi nemzetiség fiai és leányai legfeljebb csak felszisszennek olykor-olykor, ha nekik nem tetsző dolgot tapasztalnak. Nem úgy a legnagyobb magyar kisebbséget alkotó cigányok, akik szinte minden velük kapcsolatos kormányzati, önkormányzati lépés, elképzelés mögött — esetenként joggal — csapdát sejtenek. (Lám, az előítéletekkel béklyóba kényszerített magatartás azért itt is, ott is fellelhető.) A roma-ügy egyik dilemmája így hangzik: Miért nem jó, s miért kevés az a cigányoknak, ami a többi kisebbségnek elfogadható, s elégnek tűnik? Elvégre — vallják az előkészítői — a kisebbségi törvény a vén Európa nyugati felének normái szerint formálódott, s jövőre megoldódik a kisebbségek parlamenti képviselete is. Igaz, ez utóbbival kapcsolatban már most több cigány- szervezet vezetője véli úgy, félmegoldás lesz. Ugyanis a nemzetiségek összesen csupán tizenhárom honatyát juttathatnak be az ország házába, s ennyien még tényleg nem képesek frakciót létrehozni. A Phralipe vezetője egyenesen úgy fogalmazott: a majdani kormánykoalíciós frakciók egyszerűen „beszippantják ” maguk közé a nemzetiségi képviselőket. Különösen akkor, ha maguk az érintett honatyák sem ragaszkodnak nagyon a csak kisebbségi képviselői státusukhoz. (Ez némiképp érthető is, elvégre sokan, s talán joggal gondolhatják úgy, a kormányrúdhoz közel mégiscsak jobban lehet közös hajónk irányát befolyásolni, mint szürke matrózként.) Az is világos azonban, hogy a romák pártorientációját illetően is megosztott a cigánypolitikusok amúgy sem egységes tábora. Akadnak ugyanis vezetők, akik úgy vélik, nem a parlamenti pártoknak kell a szépet tenni, hanem a többi kisebbséggel lenne üdvös összefogni. Van-e különbség a cigányok és a többi nemzetiség között? A válasz egyértelmű: van, s ez a különböző társadalmi helyzetükből adódik. Amíg ugyanis hazánkban a nemzetiségeknek az anyanyelvi oktatás, a kisebbségi jogok, illetve a parlamenti képviselet számít komolyabb ügynek, addig a cigányság zömének legnagyobb gondja a lét maga. (Mindazonáltal az is tény, hogy a szegénység nem bőrszín-specifikus jelenség.) Amíg pedig az állampolgárok — kisebbségiek és többségiek egyaránt — egyszer a másságot nemcsak eltűrő, hanem el is fogadó „álompolgárokká” válnak, bizony sokszor előfordul(hat) még, hogy a romák ügyének rágós falatja ci- gányútra téved. Kovács Éva
