Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-31 / 304. szám

SZILVESZTERI MELLÉKLETE 1997. DECEMBER 31., SZERDA Archív felvétel A gát újjáépítése Egy emberöltővel ezelőtt 1947 szilveszter éjjelén a Tisza Tivadarnál kiszakította a gátat, és elöntött huszonegy beregi közsé­get. Éppen azon az éjszakán, mikor az év számadására és ünneplésére szoktak ké­szülődni az emberek. Az eredeti meder gátján olyan hirtelen tört fel a buzgár, hogy azt már megfékezni nem lehetett. Színeit a töltéssel a nagy víz­tömeg, és ahol utat tört, ott szakított. E pillanatot egy pezsgősüveg kinyitásához lehetne hasonlítani. Pukkanás, robbanás, U jesztendő idején ha arra gondo­lunk, dédszüleink korában mi­lyen lehetett a szokásvilága a ré­gi Szatmár megyében, szívet-lel- ket melengető furcsaságok ködlenek elénk. Amikor még Joan bácsi a híres bordaárus szilveszteri ladangolásra átlépett az avassá­gi Komorzánból gubakészítő komájához Matolcsra, hogy egymás nótáit eldúdolják a Kurta-kocsma melletti pádimentumos, kanfaros gubásházban, a román-magyar akkori kebelbarátság egyszerűbb volt. Illyés bátyám a gubacsapó mester ami­kor szekeren felvitte a felső Túrhoz kallani (sűríteni) a temérdek gubaszövetet, Joan bátyó kékre festett kémény nélküli kalyi­bájában pihent meg a falak menti lócákon szundikálva. Ha a szálkái vagy gyarmati sarlós vásáron nem kelt el a soktucat szö­vő-borda, Matolcson hagyta zsákokba kötve, a hátsó tornác oszlopaira akaszt­va... Még elértem mindkettőjüket a túlsó [ >artra érkezésük előtt, 1952 nyarán s em- ékezetük gondolatbányájából a felszínre hoztuk a tűnt idő lingáros szilvesztereit. A vén román az időbe pillantva révükén be­lekezdett az avassági románok (osánok) újesztendei szokásvilágának a magyaráza­tába: Mi gyermekkoromban újév előesté­ién kis ekével (plugsorul) kolindáltunk. Öten-hatan összeálltunk, elláttuk magun­kat dobbal (buhaiu) csörgőkkel, ostorok­kal, korbácsokkal. A dobot mi magunk készítettük, egy faedényt behúztunk kecs­kebőrrel, majd összefont bőgőhúrt feszí­tettünk keresztül rajta, s ha pengettük, ökörbőgéshez hasonló hangot adott. Nya­kunkba tarisznyát akasztottunk és elindul­tunk házról házra... Az ablakok alatt egyi­kőnk felmondta a szán­tás kolindáját, a vége így hangzik: Manati mai! — Hajtsatok hé! — Erre a többiek a dobálás üte­mére így feleltek: Hai, hai! Hó, hó! — Ezután az ostorokkal cserdítet- tünk, az ekevasakkal kongattunk, a csengő­ket, harangokat ráztuk, olyan zsivajt csináltunk, hogy az egész falu meg­hallotta. Mire ment ez ki — ve­tem elé a szót —■ s mondja: az ekekolindá- ban a szántás menetének csínja-bínját adtuk elő, majd a búza, meg a ga­bona emberi áldását énekeltük meg, sok tré­fálkozás is vegyült a jó­kívánságok hangoztatá­sa mellé. A tarisznyánk meg egyre nehezebb lett — fejezi be mondókáját a román bordaárus. A gubásmesterem a matolcsi gyermekkor év­aztán hömpölygő moraj, zuhogás, moho- gás. Félelmetes nagy hullámok. Az embe­rek megrémültek. Most is éppen úgy kia­bálták, kik védték a gátat, hogy: „Jön az árvíz! Jön az árvíz! — hangzék”. S való­ban, „Zúgva, bőgve törte át a gátot, El­akarta nyelni a világot!” — mint éppen 100 éve, ahogy Petőfi A Tisza c. versében megírta és tapasztalta e szakadással szem­beni túloldalon, Szatmárcsekénél annak idején. E látvány után és hangzavarban fu­tótűzként terjedt a pánik, és rohant min­kezdő szokását párosítja az elmondott múlt mellé. Amikor még gubaszövő inas voltam újév hajnalán kolomppal, karikás­sal, dudával mentünk a gazdák udvarába pásztor cimboráimmal. Megkérdeztük: szabad-é megforgatni a gulyát? Ha az en- gedelmet megkaptuk, arra nagy zenebonát csaptunk, boldog új esztendőt kívántunk, majd áldomást adott a gazda. Máskor kántáltunk, feljártuk a falut, éjfélre értünk a templom elé, ahol elénekeltünk egy zsol­tárt, majd ahányan voltunk, lámpással fel­mentünk a toronyba újévi köszöntőt éne­kelni... Amikor emlékezésében elcsendesül az öregem, halkan megkérdezem: mire való volt ez a nagy lárma? Hát azért, feleli, hogy elijedjenek, elmeneküljenek a gonosz szellemek a felkeresett házaktól. Tovább magyarázza a tűnt időbe veszett játék lé­nyegét. Minálunk a csordába, vagy a gu­lyába a vezértehénnek a nyakában lévő kolompot mondjuk ladangnak. Ennek a hangja után megy a pihenőben lévő pász­tor a lassan, legelve, előre mozgó jószág után... Megsárgult gyűjtőfüzetemet lapozva, az eltelt 45 esztendőt feledve belegondolok a román-magyar népi szokásvilág szatmári hajdanvolt egymásba fonódásába, melyből kisejlik egy kelet-európai, sőt prehisztóri- kus, kereszténység előtti pogány világ szo­káshalmaza, világlátása. Az évkezdet minden nép életében össze­kapcsolódik valamilyen szimbolikusan el­választó, szerencsevarázsló, gonoszűző cselekménnyel. A kezdődő új év első napja tele van olyan szokásokkal és hiedelmek­kel, amelyek mágikus úton, a szerencse denki saját otthona felé, hogy védje, vagy mentse udvarát. A gyermekek és nők sikolyai az éjszaká­ban még jobban felerősödtek. A torony­ban nem a szilveszteri imához hívta híveit a harang, hanem a szokásos egyezményes jellel riasztóan kongatták, félreverték hosszasan. Ilyenkor ez a hang vagy véde­kezésre hív, vagy menekülésre sürget min­denkit kötelezően. E kaotikus hangzavar együtt kelti a pá­nikérzést, és úrrá lesz mindenkin. Fejetle­nül, tanácstalanul kipés, kapás, mert nyu­godt gondolkodásra nincs idő. A megsem­misülés réme fenyeget az első percekben mindenkit. De nyugszik a pillanat. A me­nekülési ösztön cselekvésre késztet azon­nal. Hamar fogatot a ház elé! Szekérre rakni dunyhát, párnát, ebbe bugyolálja beteg családtagját vagy szülés előtti felesé­gét, kisgyermekét. Élelmet is tesz ami ke- zeügyébe kerül, netán egy-két ruhadara­bot, pokrócokat. Feldob néhány zenge- zongát, ami felfér a sarogjába. Hajt a gyenge hídon át Kisarba, hogy biztonság­ba tudhassa övéit. Voltak, akik már a re­megnyergelésére, elővarázsolására, biztosí­tására szolgálnak, másfelől pedig a várha­tó szerencsétlenségek és bajok távoltartá­sát, az ezeket előidéző gonosz lélek elűzé­sét szolgálták. Az osán (román) leány a szomszédos Avasságban ilyenkor almafahéjból kis ka­rikákat (veriguja) formál, melyhez színes gyapjúszálat erősít, s így megyen a fonó­ba. Éjfélkor a karikákkal kimegyen az ud­varra, majd megfogja a kerítés egyik karó­ját s onnan visszafelé kilencet számolva, az utolsóra ráteszi a karikáját miközben ezeket mondja: „Szent Vaszi! Ajd urat, hogy vele ágyban hálván, szép fiuskát szüljek s kereszteljem Juonnak! Szent Va­szi... húzd fel karikámat!” A karótól be­kötött szemmel a disznóólhoz botorkál és kiáltva kérdezi: Háczá, ebben az évben? Ha a disznó röfögni kezd igen, ha nem rö­fög, bánatos lesz, mert pártában marad... Szatmár magyar falvaiban manapság is elterjedt hiedelem, miszerint, ha új eszten­dő reggelén cigányasszonnyal találkozunk egész évben szerencsénk lesz, ha pappal, szerencsétlenségbe esünk. Ha reggel veres az ég alja, az esztendő szeles lesz. Ha első­nek férfiember jön a gazda házához, tehe­nei bikaborjakat, ha nő, üszőket borjadza- nak. Általában elterjedt nézet az, hogy ki mit csinál új év napján, az fog vele ismétlődni év közben is. Kerülik a veszekedést, hogy békességben éljenek. Az újévi szokásokat, köszöntéseket minden európai nép ismerte és gyakorolta, mi magyarok is felvettük a fordulatot európaiságunk bizonyítására, talomba téve a pogány rítust, mely így le­szorult a nép világába. Zsigmond herceg számadáskönyvei bi­zonyítják, hogy a XVI. század elején a bu­dai királyi udvarban a nagy ajándékozá­sok mindig ezen a napon történtek. Ekkor kapták meg az egyházak, az iskolák, ker­tészek és várkatonák, zenészek és szaká­csok, citerások és mesteremberek a várva várt ajándékokat! Az új esztendő előtti napon a karácsonyi kalács sütése után a kemencéket újra ko­torták, majd gyengén kifűtötték és fődgyé- re a vetőlapáton bevetették a máiét, amit a gazdaasszony kézzel összedolgozott a konyhában, majd cigány tepsikbe csorgat­ták az előre belekészített káposztalevelek­re. A káposztaleveleken megsült máié a ka­rácsonyi eszem-iszom István- és János-na- pok után mennyei gyógyír volt az eltelt ünnepi gyomornak. „Új esztendőbe bújj a kemencébe, szedd ki a máiét, jót eszünk belőle...” parancsszerűen sóhajtotta a szatmári gazda, arra gondolva, hogy ezzel purgálja elgyötört gyomrát. A málépogá- csa kiszívott a gyomorból minden bűnös nedvet és jöhetett a következő esztendő, minden előre nem látható örömével és bá­natával együtt. Állt elébe mindenkor a málépogácsával feltáplált bizakodó már a tavaszi munkákon töprengő szatmári em­ber. Farkas József pedezett, aláázott házából vagy tetőomlás közepette, életük kockáztatásával mentet­ték értékeiket. Az időt percekben kellett számolni. A hídra érve a Király-féle ma­lom felől lehetett hallani az omló házakon a cserepek, ablakok törését, pattogását. A lécek, gerendák úgy recsegtek, ropogtak, mint fronton a gépfegyver. A kilátástalan- ságban mindig nő a félelemérzés. „Jaj Iste­nem, segíts meg!” imával nyugtatja maga' ilyenkor a kétségbeesett. Az 50 évvel ezelőtti szilvesztert ilyen emlékezetessé tette akkor a mi szelíd, sző­ke Tiszánk. Ennek emléke még ma is ele­venen él sokunkban. Dolgunk, hogy ne fe­lejtsük. Az évforduló alkalmából állított méltó emléket az utókor most ősszel ja­vaslatomra és szervezésemmel az illetéke­sek segítségével nagy ünneplés közepette. „A Tiszának nincsen rakoncája” ismerik e mondást a nemzedéken át a partján élő emberek. De mégis! A legyőzhetetlennek látszó erő leküzdésére ésszel-erővel és a védőrendszerek biztosításával gátat vethe­tünk hasonló katasztrófáknak. Szűcs István A világvége elmaradt Feltehetően a KM olvasóihoz is elju­tott az elmúlt hónapokban a kósza hír, miszerint „gigantikus porfelhő közeleg Földünk felé a Jupiter irá­nyából, s az 1997 novemberében-de- cemberében eléri bolygónkat.” A bulvárlapokban, sőt több orszá­gos és megyei lapban is megjelent híradás a tudósok által veszélyesnek minősített porfelhőről. Ez utóbbi a baljós előrejelzések szerint sötétségbe burkolhatja a Földet, elpusztítja a műholdakat, sőt mágneses viharokat is előidézhet, megbénítva a hírköz­lést. Úgy tűnik, az újságolvasók nem vették komolyan ezt az újabb világ­vége jóslatot sem. Nem tört ki pánik, sőt maguk a csillagászok sem tartot­ták fontosnak, hogy jó előre cáfolják az áltudományos prognózisokat. Okunk volt-e az aggodalomra, volt-e, van-e alapja a bulvársajtóban megjelent világvége jóslatoknak? — kérdeztük dr. Horváth András csilla­gásztól, a Budapesti Planetárium igazgatójától. — Aggodalomra nem volt okunk, ennek ellenére kíváncsiságból próbál­tam utánajárni, honnan jutott el egyes hazai kiadványok szerkesztősé­geibe az álhír. Mint kiderült, bizo­nyos Fred Payne angol fizikustól ered a kozmikus porviharról költött rém­történet. Nem sikerült tisztázni léte­zik-e Fred Payne nevű kutató a szi­getországban, az viszont tény, hogy 1995 augusztusában a Galileo űr­szonda a Jupiter közelében áthaladt egy porfelhőn. Ez olyan apró részecs­kékből állt, melyeknek átmérője nem haladta meg a 0,1 mikront. Á ciga­rettafüsthöz hasonlítható porfelhő­nek azonban már 1996-ban el kellett volna érnie a Földet. Ez azonban sem egy esztendeje, sem 1997 végére nem következett be. Dr. Horváth András nem cáfolta azt, hogy Földünk kozmikus veszé­lyeztetettsége egyike azoknak a prob­lémáknak, melyek foglalkoztatják a csillagászokat is. így például megnö­vekedett a kutatók érdeklődése az iránt a 88 ismert kisbolygó iránt, me­lyek időnként megközelítik Földün­ket. Idestova, húsz éve működik egy világméretű követőrendszer is. Egy újabb katasztrófa-megelőző program keretében 2020-ig felderítenek min­den egyes, úgynevezett ütközési pá­lyán mozgó aszteroidot. Egyelőre tehát nincs okunk az ag­godalomra. Az űrstatisztika adatai szerint még legalább 1700 évünk van egy olyan katasztrófáig, amit egy 500 méternél nagyobb átmérőjű koz­mikus jövevény okozhat. Márkus Csaba „Új esztendőben mi vigadjunk...” Árvíz szilveszter éjjelén 12 Szatmári tái Elek Emil illusztrációja

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom