Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-27 / 301. szám
tárlat Didkgaléria ’97 Siket Dani (3 éves!) alkotása Az idén immár második alkalommal léptek a nagy nyilvánosság elé a nyíregyházi Városmajori Közösségi Ház égisze alatt működtetett képző- művészeti alkotótábor résztvevői. A tiszalöki Tisza-parton lezajlott — négyhetes — nyári együttlét idején negyven fiatal — köztük egészen zsenge korúak is — alkotópalánta három- száznegyvenkét kompozíciót „termelt” — tucatnyinál több technikát alkalmazva. A hatalmas tömegű festmény-, pasztellkép-, krétarajz-, linómetszet-, kollázshalmazból a Diákgaléria ’97 elnevezésű tárlat rendezői a másfélszáz legjobbat válogatták ki, s tették közszemlére az Univerzum üzletház kerengőjében. A bemutató létrejöttét — és magát a táborozást — többen segítették anyagiakkal, köztük a Baráti Kör a Gyermekképzőművészetért Egyesület. Zsíros Attila műve Oláh Márta műve Ráti Orsolya Niké műve Harasztosi Pál felvételei Szájadba ez a vad parázs E sorok írója, mert hogy fontos a megértés, s a beleérzés, majdnem mindent elkövetett, hogy rászokjon a dohányzásra. Áttanulmányozta az üzletek gondoláin a meglehetősen széles nikotin- és kátránykínálatot, s a vertikum reprezentatív képviselőit mind kipróbálta. Esténként, mikor a ház népe elcsendesedett, kisettenkedett az erkélyre, s nagy-nagy áhítattal rágyújtott, erősen figyelve magára, koncentrálva az érzésekre, várva a jelekre, a jóságra, a kellemességre. De sehol semmi. Merthogy a családban sem széliében, sem hosszában nincs bagós, a gyerekek egy idő után, nyilván a függöny mögül beleb- benő füstillat hatására, megjegyezték: gyanús vagy, anya, csak nem cigizel!? Majd egy este megelégelve a bizonytalanságot, a kabátzsebemből kicsenték a márkást, s mire észbekaptam, ünnepélyes keretek között, de tüntetőleg elajándékozták a szomszédnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néhány hét elteltével, a feszültebb pillanatokban nem esett jól a mozdulat, de bedagadt a torkom, s a szervezetem a támadás ellen folyamatos hányingerrel, rossz közérzettel tiltakozott. Úgyhogy leszoktam, mielőtt rászoktam volna. Mert a nem dohányzás a természetes állapot. Már ezt vallja S. is, aki kabátját sem levéve a szerkesztőségi fotel sarkába húzódva beszéli el, hogy húsz éve fújta a na^ Nem nehéz leszokni a dohányzásról, én például már huszonötször szoktam le. pi egy doboznyi füstöt, amikor a családi béke kedvéért az ÁNTSZ csoportterápiás leszoktató programja hatására, de főleg a maga erejéből, absztinenssé vált. Tudta ő, hogy miért káros, hát, persze, de a ciga- rettázásban, az önpusztításnak ebben a lassú módjában nem kell a rációt keresni. Nála az utolsó, a legerősebb, az érzelmi motívumot egy komoly gyomorfekély és azzal összefüggésben kisfia megszületésének csalhatatlan jelei biztosították. Fogadalmakat soha nem tett, mert félt, hogy nem tartja be, s magában is csalódik majd, egyedül a hiúsága erősítette. Úgy tartja, a leszokási szakaszban nem az első, „a mégis, csak egyet” a veszélyes, hanem az utána következő második. Keserű, a sokat próbáltak mosolyával idézi a viccet: á, nem nehéz leszokni a dohányzásról, én például már huszonötször szoktam le... Arra vigyáz, legalábbis úgy vettem ki a szavaiból, hogy ki ne mondja: soha nem fogok többet rágyújtani. A tréning hasznos volt, de nem hisz sem a szavakban, sem a hókuszpókuszokban, csak magában. Egyszerűen nem gyújt rá. A sóstói úti kórház pulmonológia osztályán mesélték, hogy a legfrissebb drámai élményük annak a két fiatal dohányos nőnek a halála, az egyik egészségügyi dolgozó volt, akiket alig több mint két hónap alatt vitt el a tüdőrák. Tudni kell, hogy az egészségügyi dolgozóknak szigorú rend szerint kell szűrésen megjelenniük. Az illetőnek az utolsó felvételén nyoma sem volt eltérésnek... A nehéz körülmények között élőknek a borosüveg és a cigi az utolsó menedékük. 99 Az osztályon egyébként tíz évre visszamenőleg nő a betegszám. Ismerősöm, aki pulmonológus, egyszer gyújtott rá, de keserűnek találta a cigaretta ízét, s úgy véli, soha nem tudna rászokni. De megérti az embereket. A férjére sem tudott hatni, aki nagy dohányosnak számított, de néhány hónapja abbahagyta. Helyette mentholos rágnivalót talált. Végre nagyobb otthonba költöztek ugyanis, nincs már térbeli stressz, no meg ezt a vágyott környezetet és a családot — úgy vélte — élvezni kell még. Nem végzett ugyan a doktornő erre vonatkozó vizsgálatot, de az a tapasztalata, hogy a nehéz körülmények között élőknek, a munkanélkülieknek a borosüveg és a cigi az utolsó menedéke. Már csak ennyi az övék, s ebbe nem engednek „beledumálni”. Az osztályon még a súlyos betegek is rágyújtanak. Hiába a szó, a szervezet vészjelzése, a drága kezelések, gyógyszerek, a „holnaptól már nem fogok” ígérete, ha nem lenne kijelölt hely, akkor a zuhanyzó és a WC lenne „ködös”. így legalább a dohányzók „csak” egymást mérgezik még tovább. Az ötvenes, beesett arcú férfi elvész a csíkos fürdőköpenyben. Vontatottan jön be, óvatosan ereszkedik a székre. Nagyon kell figyelnem, mert alig hallható, furcsa hangon, vigyázva, hogy rövid mondatokat mondjon, válaszolgat. Másfél hete került a kórházba, kivizsgálásra, mellkasi fájdalmakkal. 17 éves kora óta egyfolytában dohányzik, elment naponta vagy másfél dobozzal, ma nem kíván szívni háromnál többet. Egy húsvétkor esett bűnbe, a 2-3 pohár bor mellé megkínálták, jólesett, olyan felnőttes volt. Egy hét alatt rászokott. Munkája jellege két kezet kívánt, nem is igen szívta el végig, letüdőzni sem volt idő. 0 felmenti magát, csak pöfékelt. Ha eléri a füstszűrőt a parázs, az szörnyű. Szerinte ez lenne A Módszer, még enni sincs kedve annak, aki ezt kipróbálja... Nem volt a ciginek rabja, nem spájzolt előre, mint oly sokan. Ha több volt a munka, többet szívott. Nyugodtabb napokon — emlékszik vissza — nem fogyott annyi. Mivel ott volt a minta, fia és lányai is cigiznek. Ha újrakezdhetné, az első szálat eltaposná. Re- szelős hangján tanácsot is ad: inkább ne! Azt mondja, nála letapadásokat találtak. Hogy műtik-e, arról konzílium dönt majd... A vásárosnaményi Nagy Géza bácsi félig felöltözve, nem pizsamában fogad, pedig tőle az sem lenne illetlenség. Vagy kétméteres vékony cső köti ugyanis az orránál fogva az ágya mellett végigfutó oxigénvezetékhez. Nagy dohányosnak tartotta magát, harminc-negyven éven át volt a nikotinnak kiszolgáltatva, de már vagy hat éve abbahagyta. Két kézzel, ha beszéd közben mutogat, olyankor csak eggyel, támaszkodva beszéíi el a történetét: — Fájt a hátam két oldala, elmentem a rögönbe, az orvos megnézte a fotót, s megkérdezte: dohányzik? Igen, mondtam. Az ajtóra mutatott, akkor mehet hazafele, hiába a gyógyszer, ha szívja. El kellett döntenem: a cigi vagy az élet? Vettem húsz do^ Egy darabnál tíz mozdulat, évente 73 ezer szájhoz emelést jelent. yy bozzal. Kitettem a konyhaszekrény polcára, s mondtam nekik: ti tettetek tönkre, az anyátok...! S hozzá se nyúltam, mert azt gondoltam: Géza, ha egyet is kiveszel, sose szoksz le. Normális vagy te, a saját pénzedért veszed a koporsód szegét?! A fiaim is abbahagyták szerencsére. Mindenkinek, akinél cigarettát látok, azt mondom az én SZABÓ PÁL: Talpalatnyi föld (részlet) Futárok szaladgálnak Lacitótékig meg visz- sza, ott vannak a muzsikások, Lacitóték- nál. Várakoznak. Hogy legyen készen a csiga. Ferke jön haza a menyasszonyától, mert neki most már ott kell lenni minden este, szokásból. Ajtók csapódnak, csizmák konganak, aki bemegy, idekint leveri csizmájáról a havat. Legalábbis akarja leverni, de azért pitaron, házküszöbön keresztülnyúlik a csorgás. Páskujné be-benéz a csigacsinálókhoz, teheti már a csigát a lébe, vagy nem teheti... Mindjárt készen lesz. Lehet terítéshez készülődni. Kanalak csörögnek, zaj, nevetés, csak néha csendesedik meg, mint mikor a szél a nádat lehajítja a gyalogútról. Azután muzsikálnak. A legények betódulnak és táncolnak. — Mindenki a máséval... csak én a magaméval... — rikkantják, és sarkukkal verik a padlót, hogy csak úgy kong. Már mindenki táncol, de Piros Góz még mindig ott áll az ajtónál a cigányok mellett. Sietve szívja cigarettáját, hogy égjen el minél elébb, nézi, ahogy fogy, ráfújja vissza a füstöt. Fel se néz. Mintha valamit várna, de maga sem tudja, hogy mit. Még Ilonka se tudja. Pedig ő is ott áll az átjáróajtó mellett magánosán. Őt senki se hívta táncolni. Mint ahogy nem is hívhatta. Mindenki tudja, hogy ő Piros Gózé már. Megkéreti biztosan a jövő héten. Szorongva néz Piros Góz felé a táncolok felett, tán az nem látja őt? Biztosan nem látja... Valamit tenni kellene, hogy észrevegye. Odamenne hozzá, de ez igen nagy szégyen. Viszont az is szégyen, hogy ő itt áll, az meg amott áll... Ó, ó, hogy miért is nem néz erre már. Piros Góz erre néz. Dehogynem néz. Mérgesen vágja földhöz cigarettáját, csizmája orrával rátapos, aztán szeme szökté- ből indul Ilonkához. De nem várja^, hogy a táncolok félrehúzódjanak előle. Úgy taszítja őket széjjel a mellével. Pedig minden táncoló úgy érzi, hogy na, most... ahol ő táncol, hát ott van a világ közepe. Vérig vannak sértve. De szólni? Piros Góznak? Azt már nem. Majd lesz még a kutyára dér. Szóval Piros Góz egyszerűen keresztülgázol a táncolókon, megáll Ilonka előtt, s anélkül hogy ránézne, nyújtja felé mindkét kezét. Egyikét a derekára, másikat a vállára s már táncol is. De hogy mi van evvel a Jóskával máma... Mindegy már, csakhogy itt van. Megvan. — Egyáltalában nem szeretem, hogy te azt mondod a tanítónőnek, hogy kezeit csókolom — mondja minden bevezetés nélkül, de most se néz rá Ilonkára, hanem csak a falat nézi a válla fölött. — Én? Mánhogy én? Hát mikor... — Tegnap is, például. Meg mindig. — Ó, hiszen... nem olyan nagy valami az, Jóska. Nem illik másképpen köszönni. — Nem illik. En csak jobban tudom, hogy mi illik, mi nem. Az is lány, te is lány vagy, és még úgy köszönsz neki, hogy kézit csókolom. — Mérges. De Ilonka tudja, hogy nem azért mérges, mert ő úgy köszönt, hanem valami másért mérges. Csakhogy az a baj, hogy nem tudja miért. — Majd nem úgy köszönök neki máskor. — Majd úgy köszönsz... — Most meg már ez is baj. Amiért olyan engedelmes. Legalább védené magát, kicsit akaratos- kodna, de olyan puha, olyan jámbor, mint légy a tejfelen. Vajon mindenkihez olyan engedelmes lenne, mint amilyen őhozzá? Fél fertály föld... meg ház... A zene szól, de a kontrás mindig késik egy kicsit. Ezért úgy hallik, mintha a kerítésen túl muzsikálnának és a kerítés visszaveri a hangot. Por van. Mindenki táncol. De nem is tánc ez, csak most ilyen a világ. Mint ahogy a kapálás kapálás, az evés evés és az alvás alvás. Tarcali járja Páskuj Piroskával, hetykén, hegyes sipkával, hátradőlve, meredt karral. Az arca inkább komor, mint víg. Elkiabálták az első kurjantásokat, most hallgatnak. Józan fővel nehéz bolondnak lenni. Ferke ugyan kiadott egy kulacs bort az imént a tornácra, de Senye Bikái kapta el, a piszok, ő ivott, mellette állt Makra, az elvette tőle, és volt, nincs. Nem maradt abban egy kummányi sem. — Hasz... nál... jík ... — nyikorgatják a muzsikusok a vonót, ami azt jelenti, hogy U Napkelet • A KM hétvégi melléklete
