Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24 / 300. szám
1997• DECEMBER 24-, SZERDA Napkelet • A KM karácsonyi melléklete W] Vándorok ünnepe én jelszavam, hogy fel a fejjel, mindig csak előre. Nem mondom, hogy én nem hibáztam az életem során, ám sokat is csalódtam. □ Szép a reménykedés, de pénz az nem kellene ebben a pénzre épülő világban? — Persze, kellene, de ezt kikerültem magamnak. □ Közeledik a karácsony, a család, a szeretet ünnepe. Egyedül van, nincs hol meghúznia magát. A kimenő, egyben ünneplő ruhája, látom, elfér egy nejlonszatyorban.... — Igen, ez a ruhásszekrényem. De ha lehet, és ne haragudjon, hogy ezt kérem, erről a témáról ne beszéljünk. Nem akarok meghatódni, én lélekművész vagyok. □ Egyszóval érzékeny és a család fájó érzéseket ébreszt? — Letörök valahonnan egy fenyőfaágat, gondolom, ezzel nem sértek meg senkit, a kezemben fogom tartani, mint minden évben ilyenkor. Egy szaloncukor, hiszen ez megilleti a karácsonyt, épp el is szokott férni rajta. És eldúdolok egy dalocskát. □ És a szeretet az ág alól, hol maradj — Az én ünnepemhez nincs más ajándék, csak a lelkem... □ Gondolatban szép piros masnival átkötve. S érzi közben a méz, a vanília, a fahéj illatát...? — ahogy kimondom a szavakat, s ránézek, már meg is bánom. Szemét bepárásítja a régi családi együttlétek emléke, amikor még minden rendben volt, amikor alig várták a gyertyagyújtás magasztos perceit. A másodperctöredékre bársonyossá váló cserzett arc újból szenvtelen lesz, de a vonások már enyhúlteb- bek: — Szerettem, de most már utálom az év végi ünnepeket. Tetszik tudni, hogy alszok el? Összeszedem a gondolataimat, hogy hogyan kén csinálni az életemet és addig beszélgetek magamban magamról, míg egyszercsak elalszok — s két tenyerét egymáshoz simítva mutatja, hogy szokta ezt. Mint egy gyerek, szemét lehunyva mormolja halk, vigasztaló zsolozsmaként: aludj, Gyurika, aludj, tentetente... A Asztaltársaságunk másik tagja, nevezzük Szép Arcúnak, mert ragaszkodik a névtelenséghez, nem olyan mohón hajol bele a levesestányérba, mint a többiek, hanem lassan, szinte előkelő kimértséggel emeli szájához a kanalat, olyasformán, mintha az étel ízének minden részletét jól meg akarná jegyezni szájpadlása zugaiban, hogy bármikor felidézhesse. Akkor is, amikor már napok óta nem evett. Neki- nekiugrik a mondatoknak, kifogástalanul borotvált arc, rövidre nyírt hajú feje meg se rezdúl, mintha maga sem tudná eldönteni, mondja-e vagy se. Tiszta, paszomá- nyos kabátját nem ő választotta, a kari- tásztól kapta, igencsak illik fegyelmezettségéhez. Egyenes derékkal ül, egyenes háttal jár, ellentétben a számkivetettek jellegzetes, a láthatatlan terhek miatt görnyedt testtartásával. Megelégszem annyival, hogy a megyébe való. Kiderül, Esztergomban érettségizett a ferenceseknél. Jól szituáltsága nem kis erőfeszítésbe kerül, erre való törekvése tudatos. — Vannak szüleim, volt otthonom, csak a kapcsolatot önszántamból nem tartom velük. Kihasználtak. Elfordultam tőlük, másfél éve vagyok a periférián. A munkahelyemet felszámolták. □ Mit gondolsz, a szüleid szenteste gondolnak-e rád? — Igen és talán sajnálnak, és ha fájok nekik, megérdemlik. □ Ha az angyalkától, ami kiment ugyan a divatból, hármat kérhetnél, mi lenne az? — Munkahely, munkahely és munkahely. □ A harminchoz vagy közelebb, fiatalnak talállak ahhoz, hogy csak úgy legyél a világban. Előtted az élet, de milyen lehet az így? Szóval hol a perspektíva? — Tele van a padlásom ezzel a szöveggel, perspektíva és konstruktivitás. Látom én az irányt, de az kéne, hogy valaki alám- karoljon. Konkrétum kellene, az, hogy tessék, ekkor munkába léphetsz és semmi gond. Fél perc alatt átváltozok. C3 Ha az okokat nem is árulod el, nézz a lelked legmélyére, gondolj arra, mindjárt zár a melegedő, ki kell menni a sötétbe, a kutya hidegbe, legalább annyit vallja be, hogy vágysz haza, csak egy kicsit. Az ajkait mintha vonalzóval húzták volna meg, de egy pillanat s máris váratlanul kibukik rajta a ki tudja mióta rejtegetett, a talán régóta kiejteni vágyott őszinteség: — Mint a galamb a fészkére. De a titokzatos dac, a csakazértis nagyobb benne. Láthatóan szelíd arca ellenére kemény fából faragták. Egyelőre bírja. Otthona a pályaudvar. Megtűrik, hiszen nem balhés. Békésen olvasgat a pádon, vagy rejtvényt fejt és vár. Mindenkinek joga van ott és akkor művelődni, ahol és amikor akar. Vékony nadrágja, papírzsebkendő vékony talpú cipője másnak is van. Kesztyűt sem hord mindenki. Hidegben általában kivörösödik és megduzzad a kéz, sapkát sem kötelező hordani. Már tavaly is a szabad ég alatt érte a karácsony. Neki nincs ünnepnap és hétköznap. Az egyik nap olyan, mint a többi. Visszakérdez, én mit gondolok róluk. □ Azt hiszem, megértettem ezt az életet, sorsot, de egy csomó dolgot meg nem értek. — Ilyet ne mondj, mert ezt nem lehet megérteni. Ezt normálisan felfogni csak az tudja, aki benne van. Legfeljebb azt hiszem el, hogy érzed. A madárcsontú, rémült szemű asszony rokkantnyugdíjas, gyerekei is lecsúsztak. Magának adja be az inzulint. Van, hogy akkor is, ha nem eszik egy falatot sem. A város peremén lakik a szintén leszázalékolt élettárBalázs Attila felvételei sával egy lyukban, ahogy mondja, nem védettebb hely, mint amilyen a szabad ég. Valamikor szakács-nő volt, nagyon hiányzik neki a tűzhely melege, s egyáltalán a meleg. Meg a család, meg a régmúlt idő, amikor még lakása is volt. Meg a régi karácsonyok, a dalokkal. Itt kapcsolódik a beszélgetésbe, s dünnyög egy kis aláfestést a szent énekbe kezdő Juli néninek, a város egyik közismert vándorának: Krisztus urunknak áldott születésére... A beigli íze, azt mondják legalábbis, rémlik nekik, de gyorsan vissza is kérdeznek: az a hosszú rúdú? Júlia néni nyugdíjas, a szállón lakik. Jár egy házhoz mosogatni, takarítani, cserébe — valamit valamiért, emeli fel az ujját a levegőbe — kap enni. Elkísérjük őket az állomásra, mindennapos útjukon, át a téren, a fagyos fák között. Minden rögöt ismernek, minden bokrot látnak a sötétben is. Este kilenc körül már van üres pad, de egyenesen a személypénztár melletti, csöpögés, de kétségkívül jóleső, kezet, vesét, lábat melengető radiátorhoz húzódnak. A hazai pályán, amikor a béleletlen kabátok sebesen átveszik a meleget, megered a nyelvük. Kommentálják a tranzit életét, történéseit, bemutatják az ismerősöket, az ellenségeket, s akkor is áldják az épületet és a MÁV humánumát, ha az átlagember huzamosabb álldogálás után kimondottan huzatosnak, talpfagyasztónak találja az alapjában véve közlekedésre szánt helyszínt. Gyuri bácsira rátör a bölcselkedhet- nék: — Én tulajdonképpen úgy érzem magam, mintha egy nagy harangban lennék, amit kongatnak, mégsem figyel oda senki. Juli néni tromfol, csak úgy maga elé: — Megettem a kenyerem javát, mégse tudom hol a boldogság. Erről aztán közösen elmélkedünk. Újból a karácsonyra terelem a szót, a szakadt, toprongyos öregasszony erre irodalmi kiejtéssel elénekli az 0, Tannenbaum-ot. Közben egy kollégát igazoltatnak a rendőrök, majd jön a mentő, s beviszik a Patyolatba, nagymosásra. Ez hozzátartozik minden estéhez. Ekkor veszem észre, hogy a Szép Arcú egy csomagot szorongat a hóna alatt, kapott valakitől egy karácsonyfaégő füzért. Hogy mivégre? Azt mondja, jó lesz kabalának. Majd eddigi büszke csendességéből kizökkenve javaslattal áll elő: — Tudod, mi legyen ennek a riportnak a címe? Boldog karácsonyt, Magyarország! Hát, ha nem is ez lett, de ebben a hiteles, őszinte jókívánságban mindannyian, mi, a társadalmi lét két szélén elhelyezkedők, megegyezhetünk. Szőke Judit A fogvacogtató hidegben jólesik belépni az egyébként nem különösen fűtött, de legalább szélvédett Árpád utcai melegedőbe. Már a rezsón a (talán) gulyásleves, szeletelik a kenyeret. Lassan gyülekeznek a hajléktalanok, illedelmesen köszönnek, majd letelepednek. Műanyag, alacsony szélű tálkákba porciózzák a lelakatolt hűtő mellől az ételt. Ahogy a tekintetemet körbejáratom az első hangtalan merítéskor, valami azt súgja: a jelenlevők közül sokan éltek már meg jobb időket is. A mosdótól, a kis zárható faliszekrényektől (itt nagyobb biztonságban vannak a holmik) nem messze, a faliújságról egy segélyekről szóló cikk közepén a szakminiszter mosolyog kedvesen rájuk. Népjólét és nem jólét. Gyuri bácsi vágja a legbarátságosabb arcot a világra. Míg az utolsó morzsáig mindent megevett és a tejes bögrét is majdnem kifacsarta, addig az illendőség úgy kívánta, ne zavarjam. De aztán megnyílik. Bonyolultnak nevezi családi viszonyait, így hát nem is firtatom. Volt családom — határozza meg a státusát. Szeretek filozofálni — mondja, s ekkor, ebben a közegben a kicsit rekedtes hangon, akadozó nyelvvel kiejtett szó új értelmet nyer, mitöbb így folytatja: — Érdekel az antropológia — na, itt felkapom a fejem. Hogy tudom-e mi az? Helyes válaszomat egy biccentéssel konstatálja, bár sajátos értelmezéssel, jelentéssel ruházza fel: sorstárs. A hajléktalanok így szólítják egymást. Szóval megfeleltem, beszélgethetünk tovább. Mint kiderül, egyszerű vasutasként dolgozott, de szeretett odaülni az utasokhoz, mindig kiválasztotta az értelmes arcúakat és szívesen diskurált, ráragadt egy csomó tudás, de ő magát is tudatosan képezte, „fejlesztette magát kifele”, figyelt és raktározott. Magányos, politikailag és minden más szempontból is független vagyok — így definiálja magát. — Vannak monológjaim. Az egyik az, amit Ákosnak mondott a jóisten: Ákos, fiam, mindig csak előre menjél, soha ne nézz hátra — ez tart fenn engem is. Megfogta a felesége kezét, s felmentek a Golgotára, Ákos ott nem nézett vissza, csak a felesége. Bele is esett a szakadékba. □ Es Ön kinek fogja meg a kezét? — Aki kihúz engem a gödörből. Még nincs meg. De folyton kapaszkodók. Hogy hogyan jutottam ide? A feleségem a vendéglátásban dolgozott és elfajult. Eldobta magától a családot. Akkor még kicsi volt mind a három gyerek. Eltaszított engem is. Váláskor az volt az egyezség, hogy odaadom nekik a lakást. így is volt. Tartom a gyerekekkel különben a kapcsolatot, unokám is van már. Hét éve vagyok így, ahogy vagyok, hol itt, hol ott. Alkalmi munkából éldegélek egyik napról a másikra. Kint az utcán. Szeretném egyszer egy hölgynek, ilyen öreg fejjel, megfogni a kezét, még nem akadtam rá, de mindig bízok. □ Hogyan viselik a gyerekei az életmódját, nem fogadják be magukhoz? — Az az igazság, befogadnának, jól is állnak, de nem akarom. Tudja, kedves hölgyem, közös lónak túrós a háta. Az az
