Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-20 / 297. szám
Kezdjük annál a gondolatnál, hogy hazánkban nincs polgárság. Vagyis nem nagyon van. Ha van is, nem igazán vidéken. Mert mitől polgár a polgár? Nem csupán attól, ahová társadalmi - ergo: anyagi - helyzete sodorja, hanem attól, ami a fejében van. (Amennyiben az ember ott hordja ízlését, szemléletét, kultúráját - egyszóval szellemiségét.) Ha pedig nincs polgárság, milyen alapon beszélhetünk értelmiségről? D \si MIKLÓS _______ A klasszikus tagozódás kissé modernizált felfogása szerint az értelmiség két részre osztható: egyrészt vannak a reálértelmiségiek (matematikusok, közgazdászok, számítástechnikusok stb., valamint manapság ide sorolandók a politikusok, sőt bizonyos értelemben a nyelvekkel foglalkozók is, akik számára a nyelvvizsga csak a kommunikáció eszközének, az üzleti nyelvnek az elsajátítására szolgál, nem egy adott nép nyelvében is nyomon követhető kultúrájának megismerésére), másrészt vannak a humánértelmiségiek (tanárok, filoszok, művészek - egyszóval a balekok, akik számára a műveltség öncélú, csak önmagáért való). A kettő közötti hasadékban azok a társadalmi rétegek hullámzanak, amelyekről lassan lebomlik a többes szám. Leginkább parasztoknak és munkásoknak lehetne besorolni őket lakóhelyük figyelembevételével, és tevékenységi körüktől nagyjából függetlenítve magunkat - bár tény, hogy a mai üzleti és politikusi szféra elitje is belőlük kerül ki, amennyiben az elit egyfajta anyagi jóléttel is összefüggésbe hozható (ezáltal pedig a meghatározás kissé sántít). Az viszont, ami a polgárt értelmiségivé, az értelmiségit pedig polgárrá avatja, mintha teljes mértékben hiányozna a képből. Az értelmiség egy része nem tanul. Már nemcsak azért, mert nem akar vagy nincsenek olyan képességei, vagy ami manapság egyre gyakoribbnak tekinthető, hogy történetesen mert nem telik rá. Azért sem, mert nem lát benne perspektívát. Nem látja benne a saját felemelkedésének lehetőségét. Mi a felemelkedés útja? A pénz. S az a fel- emelkedés, ami a pénz által megvásárolható. Alapvető egzisztenciális javak hiányoznak a boldogsághoz, az esetek jelentős részében az élet ezek megszerzéséről szól, munkáról, harcról, ahol nincs helye az érzelmeknek vagy éppen a kultúrának. Van természetesen egy szűkebb réteg, amelyik fontosnak tartja - nem a műveltség, hanem - az átlagon felüli információmennyiség megszerzését. Nyelvek, számítástechnikai ismeretek, közgazdaságtani jártasság, jogi tudományok - nagyjából ezek alkotják számukra a paradicsomot. Ez a réteg természetesen főként fiatalokból áll, akiket szüleik kondicionálnak évek óta - nagyjából a rendszerváltás előtti egy-két-öt évtől számítva. (Olyan szülők, akik maguk még anno az értelmiségi útra indultak /volna/, de objektív okok miatt csak annak egyes lépcsőfokaira jutottak el.) E fiatalok előbb-utóbb karriert fognak csinálni. Mivel nem könyvtárosok vagy általános iskolai tanítók szeretnének lenni, viszontlátjuk majd őket a Parlamentben, a közigazgatásban, az adóapparátusban, a multicégek kisebb- nagyobb vezetői székeiben. Elfoglalják azok helyét, akik esetleg alacsonyabb végzettséggel, de nagyjából működőképes tapasztalokkal, s ma még elegendő kapcsolatrendszerrel bitorolnak kívánatos pozíciókat. Ezeknek a fiataloknak nem lesznek ellenfeleik, mire felnőnek és a negyvenes-ötvenes éveikbe kerülnek. Ók csak egymással küzdhetnek majd, ugyanis az utánuk jövők - hála a jelenlegi szürkeál- lomány-szürkítő oktatási struktúráknak - jóval kisebb számban lesznek piacképesek és harcedzettek. Igaz, velük szemben - vagy mellettük? - ott áll majd egy bizonyos értelemben lekezelhető-lekezelendő réteg, amelyik másfajta, a mindennapi értelemben, a kenyéréért vívott küzdelemben nem hasznosítható tudással lesz felvértezve. Ők a tradíciók tudományát szívják magukba a néphagyomány organikus útjáról vagy kozmopolitabölcseleti szemszögből indulva, esetleg a művészetek egyre szűkülő köreiből kibontakozva. Kevesen lesznek, de lelkesek. E lelkesedés talán elegendő lesz ahhoz, hogy az emberiség történelme során felgyülemlett értékeket megőrizzék - legalábbis részben, töredékeiben -, és átvigyék fogaik között tartva a képzeletbeli túlsó partra. Abba a korba, amelyben a jelen törvényei érvényüket vesztik, s az emberiség újabb nagy kalandjának kezdetéhez - vagy végéhez? - érkezik. A két értelmiségszámy között a szakadék majdnem áthidalhatatlan. A közöttük levő tömegek viszont mintha kezdenének túltöltődni feszültséggel. Az ezredforduló közelében, mikor a dolgok a hétköznapi ember számára nemhogy nem irányíthatóak, de jószerével átláthatatlanok is, az értelmiség ismét a bűnbak szerepébe kezd szorulni. Ki határozza meg a rendszer lényegét? Ki alkotja a törvényeket? Ki emeli fel a kenyér árát? A tömegember szerint azok, aki ott vannak fent. Vagyis, a régi rossz beidegződés értelmében a tanult emberek. Az értelmiségiek. Holott nem, hiszen a pénz egyenlőre nem az ő kezükben van, ezáltal pedig a hatalmat sem birtokolhatják. Az az értelmiség, amelyik a hetvenes években „a két út van előttünk, az egyik az alkoholizmus (vagy az öngyilkosság), a másik járhatatlan” szlogent tűzte zászlajára, sokkal kisebb szeletet birtokol a társadalmi-politikai-gazdasági tortából, mint amilyet szeretne, vagy mint ami megilletné. Nem tényező, bár szeretne az lenni. Az az értelmiség - a feltörekvő generáció - pedig, amelyről fentebb beszéltünk, még nem elég erős, még nem érkezett be, nem érkezett meg. Ez persze nem jelent semmit, a bűnbak lehet nyúl is, ha hosszú, szarvnak vélt füle alapján annak mondja ki a köz. Értelmiséginek lenni csak akkor érdemes, ha az ember győztes. Különben túlzott teherré válik a felismert és belátott tehetetlenség, ami éppen a közhöz viszonyított nagyság által válik előbb-utóbb elviselhetetlenné. A humánértelmiségi örök vesztes a jelen szabályai szerint, a reálértelmiségi viszont felfalja önmagát és társait a küzdelemben, amit mindig nagyobb és nagyobb falatokért fog vívni. A címben szereplő kérdést tehát a következőképpen indokolt módosítani: lesz-e paradicsom, ahova egy esetleges értelmiségi réteg legalább turistaként beleselkedhet? Napjaink építészete Vili. Az építés mint történés „Bár ki is vagy, ha e kapuk pompáját készülsz magasztalni, ne az arany ragyogását és drágaságát csodáld, hanem a mesteri munkát és a művészetet!” Suger apát BERTA ERZSÉBET Suger, ez a bencés rendi apát a XII. században élt Franciaországban, s a Saint-Denis-kolostor átépítése fűződik nevéhez. Egy rekonstrukció csupán, amelyik azonban nem tett kisebbet, mint hogy - a fény-teológia (mely szerint Isten a fény) építészeti megfogalmazásaként (ez néhány statikai ötlet volt „csak”) - a gótikát nyitotta meg. Aligha volt hát ez a Suger a spiritua- litás iránt érzéketlen „sültrealista”, és nem lehetett a mesterségben járatlan kontár sem. Ezért van hitele annak, ha az épületről az építésre irányítja a figyelmet, s kolostorának nemcsak anyagi, de teológiai értékénél is többre becsüli a mesterségbeli tudás értékét. Az igaz, hogy Suger abban is hitt, hogy „a nemes munka nemesen csillog, és megvilágítja a lelkeket, s az igazi fények által elvezeti őket az Igaz Fényességhez”, hogy tehát a mesterség tudása és erkölcse a lélek Istentől származó, s ugyanakkor Istenhez emelő fénye. S nyilvánvalóan része volt az ilyen elragadtatott gondolkodásnak abban, hogy ebben a korban egy kőfaragó vagy egy ács szaktudását oly nagyra becsülték, hogy érte királyi birtokadományban is részesülhetett és nemesi rangot is kaphatott. S nem csodálkozhatunk azon, hogy a katedrá- lisépítők nevüket labirintus-ábrába vésve örökítették meg, öntudatlanul is kifejezve így, hogy magukat nem jelentéktelenebbnek, mint a mítoszi Daidalosz, az építőmesterség ősatyjának számító labirintusépítő leszármazottjainak tartják. Szekularizált világunkban, a gépi technológiák, az előregyártás és a specializáló korában mindez persze feledésbe merült. S még a szakmán belül sem sokan tudják, hogy a művészi érték kivételességét jelző szó, a remekmű, remeklés is az építőmesterségből származik, s azt a munkát jelentette, melyet a legény a mesterfokozat elnyeréséhez készített. Kísérletek voltak ugyan századunkban szép számmal az építő tevékenység kollektív, de személyes és kreatív aktusának, az építés szakralitásának helyreállítására. A századforduló kézműves műhelyei, a Bauhaus építészeti iskola kísérlete, a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolája egyformán a mesterségek ismeretére és a személyes tudásra alapozzák az építész művészi kreativitását. Újabban a posztmodem pedig feltalálta a participációt, a helyszíni tervalakítás és a megrendelői részvétel programját. Mégis: ezek a kísérletek többnyire csak hősies anakronizmusnak bizonyultak. Pedig, ha nagy ritkán módunk van olyan építkezést látni, amelyik megkockáztatja, hogy a házgyári termelésben elcsökevényesedett építőmesterségekre s az elsorvadt szakmai és erkölcsi presztízsigényekre „alapozzon” épületet (ráadásul minden részletében rendkívülit), tanúi lehetünk annak, hogy az építés még ma is lehet szakrális, ma is lehet történés. A debreceni tócóskertiekkel például mintegy fél éve „történik” egy épület, mely a Szent Család temploma lesz majd. Persze a lakosok méltatlankodtak, hogy „már megint templom”, mégis megálltak, hogy abból a titokzatos pilon-csoportból hogy alakul majd ki az az épület, melyet a kifüggesztett rajz mutat, mióta pedig mindenütt hullámzó tetőzete is készül, egyre többet álldogálnak előtte. Mert az építmény mindig hasonlít valamire: előbb rejtélyes gabonakörökre, majd panda mackó fejére, aztán mandolinra, most pedig irreálisan az égen úszó palástra - bár hároméves keresztfiam szerint csak cukrászdára. A mesterek meg nem bánnák, ha egyszerűbb lenne az egész, haladósabb, nem kellene otthon is spekulálni, a régi iskolafüzeteket forgatni, hogy hogyan lehet kiszerkeszteni azokat a nemlétező íveket és hajlásokat. Az óriás zsaluzatokból is elegük van - csak a kapuzaté több mázsa szöget vitt el -, s a hullámzó tetőzet 1700 négyzetméteres gömbpalástjából is, melyet csak 10- 15 centis deszkadarabokból lehet kirakni. S főleg elegük van a helyi tervezésből, a visszabontásokból centikért. néhány fokos szögelhajlásokért. Lassan azonban büszkék lesznek arra. hogy egy-egy részlet az ő ötletük alapján alakul, hogy ezt a monstrumot, ezt a minden oldalról domborodó kapuívet csak ki tudták önteni. Lassan neve is lesz minden kibírhatatlan tervezői ötletnek, a ferde pilléreknek, a mennyezet díszítésére kivágott pacáknak. Egyre többet mondják azt is: nagyon szép lesz! És értelmes lesz az a mondat: ezt én csináltam! S külön öröm, ha a remeklésről fotó is készül. S hogy templomot építenek? Arról azt mondják, mindegy az, hogy templom-e vagy más. De ahogy felhangzik időnként i egy pajzán dal (Egy szál bikiniben mentem a tóra...), vagy ahogy a magasban rekedt darun a „gyöngyvirá- 1 gos Úristent” hívja egy fiatalember, abban a jókedvben mégiscsak jelen van a lélek. A jókedv mint szabadság keresztény erény is, de a kreativitásnak is feltétele. S kell-e ennél valóságosabb találkozás mesterség, művészet és szentség között!? (A sorozatnak ezt az utolsó írását kőfaragó dédapáim emlékének ajánlom.) Az értelmiség a 3 paradicsomba megy?