Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-13 / 291. szám
1997• december 13., szombat Napkelet • A KM hétvégi melléklete Szemrevaló, szép emberek Ság vári György Ibn Ruszta, a magyar honfoglalás korának kortárs arab történetírója szerint őseink „szemrevaló, szép külsejű emberek” voltak, brokátból készült drága ruhákat viseltek, fegyvereik csillogtak a sok arany és ezüst berakástól. A kortárs hízelgő véleményét egyben másban igazolni látszik a régészet is. Ma már azt is tudjuk, hogy nemcsak a fegyvereiket díszítették, hanem ki-ki tehetőssége szerint a ruháját (kaftánját) is felékesítette, hol aranyozott ezüst, virág vagy palmettadíszes verettel esetleg zsákmányolásból szerzett pénzekkel. A díszeket sorba rakva a melltájékra erősítették, de a törzs- vagy nemzetségfőknek a díszekből, amely esetenként akár kétszáz veret is lehetett, jutott a kaftán hátára is. Felszínes benyomások után próbálkozzunk meg a teljes viselet rekonstruálásával! A külső szemlélőnek elsőként a kaftán tűnhetett fel, a díszítések okán is. Az előkelők kaftánja, amint Ibn Ruszta is említi, bizánci selyembrokátból készülhetett leletek utalnak rá, hogy — ugyancsak az előkelők körében — létezett bőrkaftán is, amely esetleg rangot is kifejezhetett. A kaftán hossza változatos volt, akár térd alá is érhetett, többnyire azonban csak térdig vagy combközépig. A jobb szárnyat áthajtották a bal testfélre, majd övvel összefogták. Vannak gombolásra utaló jelek is, a mellen például, ahol bronz felesgombot használtak, s a legvalószínűbb, hogy a zárás e kettő kombinációjával, gombbal és övvel egyszerre történt. Analógiákból még arra következtethetünk, hogy a kaftán ujja rányúlhatott a kézfejre. Fehérneműt nem A másik feltűnő viselet a fejfedő. A tipikusnak nevezhető süveg bőrből készült, többpyire báránybőrből, esetleg natúr bőrből, azonban ez esetben is prémmel szegélyezték. Feltételezhető, hogy a prém színe, a fekete és a fehér, törzsi különbséget is jelöli. A süveg csúcsos, esetenként — talán ez is hatalmi jelkép lehetett — aranyozott ezüst, palmettamintás gömbös lemezkúppal díszített. A régészek feltételezik, hogy viseltek még egy „alsó sapkácskát” is, vászonból, s nyárra bizonyára csak ez maradt a fejtetőn, hidegebb időben pedig erre húzták rá a süveget. Látható kellék még a lábbeli is. A régi magyarok puha szárú, puha talpú, felkapó orrú, oldalvarrott csizmát hordtak. Lehetséges, hogy sarka is volt a csizmának, ami főként a kengyelhasználattal lenne magyarázható. Úgy húzták a lábra, hogy a lábfejet előbb vászonkapcába csavarták. Valamennyire ismerjük alsó ruháikat is. Az inget többnyire len- vagy kendervászonból készítették, de előfordult finom vékonyságú bőr ing is. Az ingek rövidek voltak, talán derékig értek, vagy röviddel az alá, és volt állógalléros és nyitott nyakú változatuk is. Egyes példányaikról azt is tudjuk, hogy gomb segítségével vállon át záródtak, a sírokban a csuklótájékon talált gombok pedig a ruhaujjak zárását feltételezik. Alsó fehérnemű viselésére utaló jelek nincsenek, a későbbi lábravalót (gatyát) is a nadrág helyettesítette, amelyet minden bizonnyal buggyosra vettek, és a csizmába tűrték be. „Középső ruhadarabjuk” egy szűkre készített ujjas volt, amit az ing fölé vettek, s hol balról jobbra, hol meg fordítva gomboltak össze. S az is lehet, hogy a csuklótájéki gombok nem is az ing, hanem az ujjas ruhaujját zárták össze. Hideg ellen úgy védekezhettek, hogy eme alsó és középső ruhadarabokból több réteget öltöttek magukra. Megkülönböztető jel Ez hát lényegében az alapruházat, amely elsődleges funkciójában a test védelmét szolgálta, s amelynek kialakulásában, formai jellegzetességeiben sok-sok felhalmozott praktikus tudás testesült meg a step- pei vándorlás során. Főként a lovaglással való napi együttélés formálta, s ezzel magyarázható az a tény is, hogy a férfiak és a nők külső megjelenése nagyban hasonlított egymásra. A szerepeket végül is csak a kiegészítők segítségével tudjuk megkülönböztetni. A kiegészítők legfontosabbika, az öltözék elmaradhatatlan kelléke az öv, a teljes jogú szabad ember megkülönböztető jelképe. Persze praktikus cikk is, hiszen viselője ezen hordta személyes eszközeit, fegyvereit, tarsolyát. Az öv két-két és fél centiméteres széles, másfél méter hosszú bőrszíj volt. Csatja a köldök magasságában helyezkedett el, ebből indult ki a szíj, s balról kerülte meg a derekat. Vége, miután átment a bal csípőnél elhelyezett bujta- tón, a bal térdnél csüngött. Az öv többnyire igen díszes volt, s szerepe szerint kifejezte viselője társadalmi helyzetét is, mint ahogy ugyanezt jelölte a lecsüngő szíj hossza is. Voltak ter- mészetesen veret nélküli, csak csatos övék is. A díszítésre átlagosan mintegy 20-25 deka fémet használtak fel. Az övre, kis szíjacskák segítségével függesztették fel a fegvyereket, bal oldalra a szablyát és az íjtegezt, jobbra a tarsolyt és nyíltegezt, tokban hordott kést, az ivócsészét s ha volt: kürtöt. A tarsoly jellegzetes honfoglalás kori viseleti kellék. Átlagosan tenyérnyi, néha nagyobb felülete kiváló alkalmat kínált a díszítésekre, a honfoglalás kori ötvöseink és bőrműveseink éltek is a lehetőséggel. Bőrintarziás és kivarrott illetve fémlemezzel díszített változataik hatalmi jelvények is voltak egyben. A fémlemezes tarsolyok csak a legelőkelőbbeket illették meg. Az ékszerek mind a férfi, mind az asszonynépet díszítették. A frizura dísze volt a varkocskarika. Az oldalt hosszúra hagyott hajat két-négy varkocsba fonták, majd ezt — az előkelő harcosok arany és ezüst, a kevesbe rangosak bronz — var- kocskarikán fűzték át. Viseltek nyakpe- recet, esetleg csak szíjon nyakba akasztott aranypénzt, csuklójukon karperecét, ujjai- kon gyűrűt. A nyugati hatás A honfoglalás kor viseletének szerkezete nagyjában egészében talán a 10. század közepéig maradhatott fenn a maga steppei jellegzetességeiben. A kalandozások során szerzett európai ismeretek, s főként az „idegenek” integrálódása gyors hatással volt a külsőségekre. Az elit hamar váltott, a köznép, a közharcosok között lassabban terjedt az új módi. Itt évszázadra tehető, amíg észrevehető a változás. A viselet egyes elemei azonban, bizonyos díszítő technikák, szokások nyomaikban hosszú századok múltán is tetten érhetők. A KM VENDÉGE Linda az Újvilágból Máthé Csaba Irány az óvilág! Nincs elütés, félreértés, hiszen Linda Teslik valóban ezt a jelszót adta ki. Az ötvenes évektől talán megszokottá vált, ha valaki külföldön „felejtette” magát, s az Újvilágban, Amerikában telepedett le. Azt is végigéltük, amikor az idegenbe szakadt hazánkfiai a kilencvenes évek elején hatalmas ünnepléssel hazatelepültek. Arra viszont kevés E élda van, hogy egy hamisítatlan ameri- ai hölgy fogja magát és lakhelyét Seatt- le-ből Nyíregyházára teszi át. Ebben mindössze annyi az üzleti indok, hogy Linda imádja a magyar néptáncot, a népművészet, népzenét. Vajon mit gondolhatott Seattle-ben annak a cégnek a tulajdonosa, ahol Linda pszichológusként dolgozott, amikor bejelentette: áttelepül Magyarországra és egyúttal felmondja állását? Szerintem még mindig tátva marad a szája, ha erre gondol. Persze a Chicagóban élő mamája és nővére sem örült az ötletnek, de elfogadták, legfeljebb jó tanácsokkal látták el. Tudod, más világ, szokások, emberek, nyelv, talán még a vasfüggöny szó is elhangzott. Lényegtelen, Linda két óra alatt döntött. Persze azért előzmények is voltak. A kanadai-amerikai határon lévő Seattle-ben egy véletlen folytán ismerkedett meg kintlakó magyarokkal, akik bemutatták hagyományőrző táncukat. Annyira megtetszett a helyben lakó hölgynek, hogy rászánta magát egy ma gyarországi utazásra. Mindez még 1983-ban történt. Az egyik néptáncos fesztiválon pedig Ratkó Lujzával, az ismert költő, Ratkó József lányával ismerkedett meg, aki néprajzos. Sűrű levélváltás, többszöri telefonálás után Linda minden évben néhány hónapot Nagykállóban, Lujzáéknál töltött. Napokat beszélgettek a néptáncról, a mozgásokról, a ruhákról, az amerikai vendég nem fogyott ki a kérdésekből. Ráadásul bekapcsolódott a / Nyírség . Tánc- egy üt- t e s I mun - / kájá- f b a , mint vendégtáncos, velük járt fesztiválokra, fellépésekre. A zsebpénzként magával hozott dollárokat pedig forintra átváltva népitáncos-ruhák, szoknyák, mellények, blúzok, csizmák vásárlására fordította. A kollekciója napjainkra több mint 100 ruhára gyarapodott, közöttük számos ritkaság is előfordul. A nagy pillanat 1995-ben jött el: felszámolta amerikai otthonát, eladta a lakást, holmija nagy részét, a többit pedig Martyn Péter felvétele konténerbe pakolta és feladta egy hajóra. Áttelepült Magyarországra, Nyíregyházához közel lakást vásárolt. — Lehet, hogy furcsa, de én itt akarok lakni, nem szándékozok visszaköltözni Amerikába — lepett meg a közlésével. — Évente hazajárok, legközelebb nyáron megyek Chicagóba. Az amerikai állampolgárságot megtartom, azért annak vannak előnyei. Bár ahogy mondja, valóban teljesen eltérő a magyar élet az amerikaitól, de itt sokkal nyugodtabban, biztonságban telnek napjai, ebben eddig nem csalódott. A magyarok kedvesebbek, barátságosabbak, vendégszeretők. A magyar népzene, a népitánc pedig utánozhatatlan a világon. Egy éve a tanárképző főiskola angol tanszékén lektorként helyezkedett el, s emellett egy-két magántanítványa is van. A kft. Berkein belül amerikai mintájú fali- és ágytakarók készítését kezdték, ebből később még pluszjövedelmet is remél. Mindez azért is szükséges számára, mert a kereseti forrás, a tanári fizetés nem nyújt olyan életszínvonalat, mint Amerikában. A karácsonyt Lujzával, testvére családjával, valamint édesanyjukkal Nagykállóban tölti, ahol szinte családtagnak számít. Szilveszterkor a barátokkal Németországba, majd Lengyelországba utaznak, ahol kedvenc hobbijának, a sífutásnak is hódolhat. Újabban az ismerősökkel már magyarul beszél, bár még töri a nyelvet, de a nyelvtanra nagyon figyel. Ha kell, saját magát javítja ki. A magyarság 1100 éve • A honfoglaló magyarok viseletéről Árpádot felemelték a pajzsukra és körbehordozták a táborban minden harcos szeme láttára KM-reprodukció
