Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-18 / 269. szám
1997. november 18., kedd HÁTTÉR Ismerkedés professzori szinten Igyekeztek felmérni a magyar tudomány helyzetét a Kárpát-medencében A professzorokat is sürgeti az idő Balázs Attila felvétele Balogh Géza Nyíregyháza (KM) — Túlzás nélkül mondhatjuk, az el* múlt hét végén Nyíregyháza volt a magyar tudomány központja. Pénteken, s szombaton rendezték meg a Kárpát-medence magyar professzorainak első találkozóját, ahová kilenc országból százhúsz professzor jött el. A Magyarok Világszövetsége, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Tanárok Egyesülete, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Tudományos Testületé által életre hívott találkozó több célt is szolgált: A szomszédos országokban élő magyar professzorok regisztrációját, az egymás közötti és a magyarországi kollégákkal való együttműködés elősegítését, de cél volt a magyarországi felsőoktatás, tudományos kutatás akut problémáinak feltárása, a következtetések levonása, valamint az 1998-as Magyar Professzorok Világtalálkozójának előkészítése is. Nagy volt az igény A szerteágazó, s nagy alaposságot igénylő szervezőmunka eredményeként több mint százhúsz professzor érkezett egyebek mellet Pozsonyból, Újvidékről, Kolozsvárról, Nagybányáról, Ungvárról, s természetesen a hazai egyetemekről, főiskolákról. Az első percek az ismerkedéssel teltek, hiszen bármennyire is furcsának tűnik, hasonló jellegű találkozót még sohasem szerveztek a Kárpát-medencében, de ami talán még ennél is furcsább, a magyar professzorok regisztrációja nem történt meg mind a mai napig, pedig erre már számtalan lehetőség nyílt volna. A beszélgetésekből hamarosan kiderült, a térség magyar professzorai sem igazán ismerik egymást. A szomszédos országok tudósai is inkább a magyarországiakkal tartják a kapcsolatot, az újvidéki tudós a legritkább esetben tud kapcsolatot teremteni mondjuk az ungvári kollegájával. Sokakban felvetődhet a kérdés, miért most került sor erre a találkozóra. Kecskés Mihály, az MTA megyei tudományos testületének elnöke, a találkozó szellemi szülőatyja szerint régóta időszerű volt már e rendezvény. A kutatás és az oktatás jelenlegi helyzete igen sok megválaszolandó kérdést vet fel hazánkban, de a környező országokban is. Az eszmecserékre eddig is nagy volt az igény, de a tudósok nem igen arról híresek, hogy szeretnek sürgölődni, inkább jellemező rájuk a szkepticizmus. A magányos farkasok kora azonban lejárt, a magányra vágyó tudós is kénytelen felismerni, hogy a kutatás, oktatás fejlesztése terén szükséges lépéseket közösen célszerű megtenni. Tíz témakör A kötelező ismerkedés nem tartott sokáig, hiszen igencsak szűkre szabott volt az idő, tehát már pénteken megkezdődött az érdemi munka. Szombaton munkabizottságokban folytatódott az eszmecsere, tíz nagy témakörben fejtették ki véleményüket a tudósok. A felsőoktatási intézmények autonómiája ma is meghatározó jelentőségű országokra való tekintet nélkül, hiszen ez biztosítja egyebek mellett a kutatás szabadságát, hallhattuk a megállapítások egyikét. El kell azonban ismemi, az állam határozza meg a felsőoktatás követelményeit, ezzel párhuzamosan viszont fel kell hívni a figyelmet az autonómiát veszélyeztető gazdasági kiszolgáltatottságra. Nagy vitát váltott ki a tudományos iskolák, illetve a távoktatás című témakör. Abban egyetértett mindenki, hogy agyonterheltek a professzorok, rengeteg fölösleges adminisztrációs kötelezettség nyomja őket, s ez a kutatástól veszi el az időt. Azt viszont már sokan vitatták, hogy a professzorok sokkal nagyobb mobilitása lenne a kívánatos. Az ellenzők azzal érveltek, egy tudományos iskola kialakításához minimum tizenöthúsz esztendő szükségeltetik, s ebbe nem fér bele az, hogy a szellemi iskola vezetője tartósan más egyetemen töltse az időt. Mint az várható is volt, nagy figyelmet kapott a magyarság kárpát-medencei anyanyelvi oktatásának kérdésköre. Általános elvként fogalmazódott meg az egységes anyanyelvi oktatás szükségessége. Megfontolásra méltónak tartatott az a javaslat, miszerint készüljön a Kárpát-medencében egy általános felmérés az anyanyelvi oktatásról, s azt áprilisig be is kellene fejezni, hogy az eredményekkel már a magyar tudósok világtalálkozóján be lehessen mutatkozni. Szűk másfél nap állt a tudósok rendelkezésére, hogy számba vegyék a legfontosabb tennivalókat, s megpróbáljanak választ találni a legsürgetőbb kérdésekre. Ennyi idő persze nem lehetett elegendő, de azzal minden résztvevő egyet értett, kellett ez a rendezvény, és mihamarabb, már kibővítve meg kell ismételni. S már most meg kell kezdeni a felkészülést a következő évi professzori világtalálkozó megszervezésére. Előkészítés A nyíregyházi találkozón megfogalmazott feladatok megvalósítása érdekében tizenöt fős professzori bizottságot alakítottak a résztvevők, s egyebek mellett az ő feladatuk lesz a világtalálkozó szellemi előkészítése is, ahová meghívást kap minden magyar professzor, tanítson, s kutasson a világ bármely pontján. O A váltás éve — így nevezte. Igen, ez az esztendő kizökkenti az időt, miképpen Hamlet mondja, s nincs, aki hozzá hasonló elszántsággal helyre igazítani a dolgok menetét képes lenne. Sokasodnak a feltételes módok, hasonlóképpen a kategorikus kijelentések: holnaptól nem élhetsz úgy, mint eddig. És, tényleg, immár nem is vagy. Eltűntél, kiiktattad magadat, lefokoztad a jelenléted — akárhogyan is. © Valaki ellopta a bejárati ajtó elől a lábtörlőt. Hallom, nemcsak a miénket. Végig1 a toronypanel emeletsorain jópár tucatnyi talpalónak lába kelt. Micsoda remekbe siklott képzavar: a talp, ami lábat növeszt, majd. aló, mivelhogy talpaló. De vajon mire kellhet bárkinek ebből az alkalmatosságból ily fölös mennyiség? Sok sár lehet a füle mögött. & Törnek-zúznak, megsemmisítenek. A lakótelepen, ahol élek — nemcsak leomló alkonyokon — mostanra az utolsó szilánkig kitakarították a telefonfülke összes üvegzetét. Sokadszor, de félő, nem utolszor. A rendőrség járőrkocsija ott keringél kizsigerelt fülkéhez? A hiány — az köt össze minket ma. A nincs. Ami már nem lehet ugyanaz, még ha „becsinálják” az űrt, akkor sem. © Istnetisztelet. Templomhideg. Református egyszerűség, tiszta csönd. Mint a szép Jegyzetszélek a környéken. Szoktam figyelni, lassú tempóban araszol a házak közötti kanyargóson. Onnan jó szögben rálátni a kivilágított placcon árválkodó távbeszélő-házikóra. Akár éjjel, akár virradatkor, sőt fényes nappal ki leheti ne) szúrni (szűrni), kik a síktáb- la-ripityázó erősek. Persze, lehet, nem is olyan fontos ez az egész. Izgalmasabb és érdemibb a kukaturkáló rongyosokat vizslatni: nehogy kilopják a szemünket, akarom mondani — szemetünket. Ja, hogy mi köze ennek a híves patakra, Isten szívén megpihenve. Okos prédikáció, logikus, visszafogottan szenvedélyes érveléssor a szeretet mibenlétéről, lényegéről, isteni önazonosságáról, és hiányának testet-lel- ket nyomorító jeleiről. Nehéz ügy ez egy olyan világban, amikor a „magunk szerelme” tölt be mindent, ami vagyunk. Es épp ettől nem. Vagyishogy emiatt leszünk üressé. Szükségeink betölti hetetlen)iil hajszolnak a vélt teljesség felé. Mindhiába. (Ahogy a szertartás végeztével kiseregiünk a nyitott ajtón, a papnő — protestánsoknál teljesen szokatlan gesztus — kezet nyújt. Megköszöni az ottlétünket. Az ő szeretete az ujjak találkozásán át sugárzik.) & Egy hetet várt a telefonra, vagy bármilyen más jelre. Semmi. Naplójába írta: ha ma sem, akkor nincs tovább. Az elmaradt tisztázandók függőjátszmájában is vannak szabályok. A bizalom szabályozói. A kölcsönös felelősség morzsái egy már szilánkjaira hullt kapcsolatban. Ez sincs. Pedig hogy mondta: Ha egyszer te már nem akarod folytatni, majd fogom én. Ha nem hívsz, majd hívlak én. Ha megtagadsz, én kiállók melletted. De már annak sincs esélye, hogy bevallják: nincs szükségük egymásra. A szükség hiánya a legnagyobb szegénységbe taszít. Nekik mostantól ebben kell élniük. Nyugathoz tartozni A sokak által remélt eredménnyel végződött vasárnapi népszavazás megkapta az ebben az országban szokásos jelzőt: történelmi. Van ebben valami, hiszen végre az állampolgárok dönthettek olyan fontos kérdésben, hogy csatlakozzunk-e a NATO katonai szervezetéhez, igénybe vegyük-e a védelmi ernyőt vagy sem. Érthetően nagy várakozás előzte meg az aktust, mintha az igen döntés gyógyírt jelentene minden bajunkra. Pedig nincs egészen így. A csatlakozás szándékának kimondásával megerősítettük a hitünket, hogy azt az utat választjuk, amelyiken nem lesz könnyű haladni, de biztos sikerrel kecsegtet. A népszavazás számszerű eredményei a politikusok szerint kitűnőek. A szavazásra jogosultaknak csaknem a fele élt a jogával, s akik leadták voksukat, azoknak nyolcvanöt százaléka az igent választotta. Érdekes ránézni az ország térképére. A részvételi arány a főváros után dunántúli megyékben volt a legnagyobb, míg a legalacsonyabb Hajdúban és Szabolcs-Szatmár-Be- regben. Vajon érdektelenebb, politikailag érettlenebb lenne Szabolcs? Nem hiszem. Inkább arról lehet szó, hogy az átlagosnál több településsel rendelkező megyében élőket olyan gondok feszítik, amelyekre nem adhat feloldást semmilyen népszavazás. A dunántúli megyékben élők már látják, hogy a Nyugathoz tartozás magasabb életszínvonalat is jelenthet, helyenként már úgy érezhetik, inkább tartoznak a nyugati világhoz, mint az ország keleti feléhez. Elég itt csak a munkanélküliség mutatóit, az átlagkeresetek alakulását megnézni. Készültek programok az ország keleti régiójának a felzárkóztatására, de a segélyek még sohasem emeltek ki egyetlen népet, térséget sem az elmaradottságból. Ehhez működő beruházások kellenek. A tőke pedig minden eddig elért eredmény ellenére jórészt megáll a Duna túlsó partján. Az eredmények azonban azt is megmutatják, hogy a megyében élők reménykednek: hátha az igen új lehetőségeket nyit meg, s az ő életük is jobbra fordul. Nagy István Attila Vészharang Ferter János karikatúrája Vezéri csatlakozás N em akartam hinni a szememnek, amikor a napokban azt olvastam az MTI híradásában, hogy „a MÁV menetrendje rossz, mert a szerkesztői nem ismerik az utasok szokásait, igényeit. Ezzel magyarázható, hogy sok helyen zsúfoltság van, holott 1989 óta évi hatvan millióval kevesebb az utas, a vonatok száma pedig megkétszereződött.” Nem a tények sokkoltak; azon lepődtem meg, hogy aki a szigorú kijelentést tette, nem más volt, mint a MÁV vezér- igazgatója. így már egészen más fényben jelennek meg a mi korábbi jegyzeteink, csipkelődéseink. Hiszen amikor mi írtunk ilyet: „a vasutasok úgy szerkesztik a menetrendet, hogy hol korábban, hol később indítják ugyanazt a vonatot, vagy egyik évben kihagyják, a másik évben visszahozzák, sőt ezt még év közben is variálják, az utasok bosszantására” — mindig visszakaptuk a labdát, mondván: gazdaságossági szempontok indokolták a változásokat. Azok előtt pedig mindig meg kellett hajolni — ám most szakember, a vezér bírálta a menetrendkészítőket. Gyógyír ez a régi bánatra, mert sok gyakran utazó sem tudta felfogni a néhány perces változtatások okát. Most megtudhattuk: alighanem nem volt ok, csak működött a szervezet. Nagyon igaza van a vasútas fő-főnöknek, hogy amíg nem tudnak több korszerű, kényelmes kocsit beállítani, addig is legalább az utasokat irritáló problémákat kell megoldania a MÁV-nak, mégpedig azonnal: ésszerű legyen a menetrend és tisztábbak legyenek a kocsik. Persze, igaztalanok lennénk, ha csak a hiányosságokat fejelnénk meg. Mert az idén lett például új közvetlen nemzetközi járatunk, amellyel Bécsen, Münchenen át Frankfurtig utazhatunk átszállás nélkül. Kiválóak az InterCity-k (amelyek Nyíregyházán a vasútállomás átalakítása után már az első vágányra, és nem Császárszállásra érkeznek, mint korábban), udvariasabbak a kalauzok. Ezeket azonban természetesnek veszi a kedves utas, csakúgy, mint azt, hogy újabban a vezérigazgató nem csupán a mundér becsületét védi, hanem a szolgáltatást akarja javítani. Marik Sándor
