Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-15 / 267. szám

TÁRLAT Z. Erdei Anna grafikái Fázisrajz I. Anteia Pegazus III. Genezis Elek Emil felvételei Szociális szexipai Egy könnyűvérű(?) nő nehéz napjai • Szolgáltat és nem kéjeleg Szőke Judit Az alsó ajkába harapott, miközben a sö­tét sem leplezte apró szégyellős kuncogás­sal a hangjában feltette a kérdést: min­dent úgy mondjak... szóval... ahogy van? A gyerekes anyák placcán autónk hátsó ülésének védett vackában „világosított fel”. Az ablakot kintről a vacogtató hideg, bem­ről a suttogás párásította be. Pedig tulaj­donképpen a világba ordított. A bokroknál ácsorgó nőkről nem gon­dolnám. O is félkabátban, kötött ruhában, szolid frizurával, a lámpafénynél is vissza­fogottnak látszó épphogy-sminkkel, a „húsbolt” sem volt „kidobva”. Gyorsan kiderült, a haját maga nyírja és tartja rend­ben, a legjobb minőségű gumióvszert ő ve­szi. Tiltott kéjelgés, közerkölcs megsértése, szabálysértésért pénzbírság... ^ Melyik paragrafus tiltja azt, hogy felöltözve sétálgassak az utcán, ha nekem úgy tetszik? yy — Nyolc körül jön a járőrautó, ha nem sikerül idejében behúzódni, csak intenek: beszállni. S hajnali háromig benntartanak. Bizonyítás semmi, csak az a vád, hogy tél­víz idején kihívó ruhát hordok. Szerinted ez olyan? Várhatok én itt akárkit, nem? Bizonyítva akkor van, ha egy kuncsaft azt mondja, hogy én pénzért igenis elvittem és kielégítettem. De ilyen, ugye, nincs. Óv­szer meg lehet akárkinek a zsebében (ki­borít elém egy csomót a legmárkásabbak közül). Ha te, teszem azt, most mellettem állnál a járdán, és mondjuk, kérnél tőlem egy cigit, téged is bevinnének. Melyik pa­ragrafus tiltja azt, hogy felöltözve regge­lig álljak vagy sétálgassak az utcán, ha ne­kem ahhoz van kedvem, ha nem zaklatok senkit?! Akik a városnak ezen a pontján dolgoz­nak, annyiban válogatósak, hogy óvszer nélkül és ápolatlan, „büdös pasassal” nem mennek el. Azt a másik részleget néhány sarokkal arrébb kell keresni. Ott ezer a ta­rifa. Az itteni lányok is mennének egyenes­be is, de annak, mármint a kockázatnak, nagy ára van. A sietős, hazafelé igyekvő férfiak megelégszenek egy sötét zuggal, az két perc. yy S hogy itt, a középárfekvésben mennyi­be kerül egy üzlet? Ä válasz (milyen is le­hetne a félhomályban?) egyenes, tiszta: — Csak szex kétezer, a francia 1500. Ha valaki komplettet kér (ez szaxofon és szex), az igénytől függően 4-5 ezer. Minden pluszért, extráért fizetni kell. Az idő is fon­tos tényező. Egy óráért biztos meg kell ad­ni az ötezret, hiszen addig kivesz a placc- ról. Csendes parkolókba, szállodákba, szo­bára mennek. Ha a férfi nem találja ké­nyelmesnek az autót, vagy nem akarja ott, mert mondjuk, az lebukás veszélyes, akkor egyéb megszokott helyeket keresnek. Hát, szóval, a férfiak...vannak köztük si­etősek, akik megelégszenek egy sötét zug­gal. Az két perc. A munkából autóval ha­zafelé igyekvőnek elég 15. Otthon már vár­ja a gőzölgő vacsora, később a hitvesi ágy... A fiatalkorúakat mindegyikőjük elküldi. Hiába a pénz, a szívünk a becsületérzésünk nem visz rá — így szól a magyarázat. De hozzá történetesen jár hatvanéves is. A fog­lalkozás tekintetében is nagy a szórás. A kuncsaftok között akad vezető értelmiségi is. Az igényesebb fajta szállodát fizet vagy felviszi a lakására. Nem, nem azért lehet megutálni a férfi­akat, mert mind más. Vannak köztük lel­ki sérültek, magányosak, akik adnak 1500 forintot, csak hadd beszélgessenek vele egy félórát. És ebből sokszor 40-50 perc lesz, de megsajnálja őket. Volt, hogy tanácsot kértek. Ezt ő szinte büszkén hasznosnak tartja, mert nem a berúgást választotta és nem akasztotta fel magát az illető. — Kiszámíthatatlan, hogy egy este meny­nyit lehet összehozni. Van úgy, hogy na­pokig nem keresek egy vasat sem, akad es­te, amikor megkeresek ötöt, hatot. Van, hogy kétezer után hazamegyek. A komp­lettet nem sokan kérik, mert nem engedi meg a pénztárca. Inkább tankolnak. Van egy állandó köre mindenkinek. Ha megáll egy autó, tudjuk, hogy kiért jött. Itt nincs veszekedés, nincsenek balhék. Mindenki azt viszi el a pénzéért, aki éppen neki meg­tetszik. Ezek a nők kitűnő emberismerővé vál­nak. A perverz alakokat egy pillantással kiszűrik — állítólag a tekintet, a modor árulkodó. Akinek vad, szúrós a szeme, az­zal nem állnak szóba. ^ Egy idegen érintés eltűréséhez gyomor kell, hiába a fizetség, erre nem születik senki. Nem állnak mögöttük hústornyok. Ez nem a stricik, a futtatók világa. Az utcán, a „kirakatban”, úgy szanaszéjjel vannak vagy húszán. A bárányokat nem bántják a rendőrök. Holott tízezresek röpködnek ugyanezért, plusz a pezsgő. Ahogyan létezik megélhetési bűnözés, ugyanúgy van, úgy látszik, szociális szex­ipar. — Azt mondják ránk, könnyűvérűek... Ezt lelkileg át kell élni. Én tízévi házasság után kerültem ide, két gyerekemet egye­BÁLINT TIBOR: Bár térhetnék haza — Hát nem különös az élet? — sóhajtott fel Baászék felé pillantva Balogh úr, aki egyik alkonyaikor az utolsó történetet me­sélte az öregek padján. — Valaki leél öt- ven-hatvan évet ugyanazon a helyen, s mi­kor már azt képzeljük, hogy minden em­lékével, minden gondolatával oda van cö- vekelve ahhoz a házhoz, amelynek a ki­lincse a sötétben is a kezébe simul, a leg­váratlanabb dolgok derülnek ki. Bizonyos növények virágzáskor hoznak bennünket zavarba, hirtelen más színűt nyílnak, mint eddig, az élet pedig a halállal érik be, és nem csoda, hogy az utolsó órák néha any- nyi meglepetést tartogatnak a közelállók számára. A kilencvenesztendős Illés sokszor mon­dotta, hogy ő még nem félt embertől és szinte egész élete a nyugalom példázata volt. Első telepesként épített házat az ut­cában, még gőzekével szántotta fel a két csupasz oldalt, s az ő kútjából hűtötte szomját éveken át a szomszédság. Bölcs és türelmes ember volt, valahonnan a Szé­kelyföldről vetődött fel Kolozsvárra, s két szakmát is kitanult: a lakatosságot meg a gépkezelést, de értett az asztalossághoz, az ácsmunkához, a kertészethez és egy sereg más egyébhez is. Már betöltötte volt het­venedik életévét, amikor visszértől úszkö- södő bal lábát csonkolták, de azt is kibír­ta. Naponta több órát sétált, csakhogy biz­tosítsa testének egyenletes vérellátását. De hadd meséljem el utolsó napjait. A leány, Vilma akkor délután az orvos­hoz készült, és kiakasztotta sötét színű ru­háját a szekrényből. Alig múlt ötvenéves, de már ősz volt. Ujjain az ízületek meg­duzzadtak a reumától, keze feje fölpuffadt, apadt faráról, lábszáráról térdére lógott a bugyogó. „Aztán vigyázzon, kit enged be!” — ha­gyatkozott az apjának, aki falábát előre­nyújtva ült az ablaknál. Az intelemre Illés elmosolyodott, és csupasz ínye úgy virított a szoba homályában, mint egy piros sza­lagocska, amely fönnakadt a kerítésen. Mikor az asszony visszatért, még mindig ugyanúgy ült, ugyanazzal a mosollyal, de hiába szólt hozzá, mert a vénember nem válaszolt. „Apám, maga hall engem?! Fe­leljen, mert itt halok meg a rémülettől!” aztán megfordult és kiszaladt az utcára, hogy föllármázza a szomszédokat: Jöjje­nek, és nézzék meg, ott ül mosolyogva, és nem szól semmit. Egész életében így mosolygott, a légynek sem ártott soha, neki még annyit se mon­dott, hogy álljon innen odébb, most azon­ban végképp elnémult... A szomszédok egyenként átjöttek, és be­lehajoltak az aggastyán arcába: bableves, nyers alma, krumplipaprikás szagát lehel­ték rá. „Megismer engem, Illés bácsi?” „Hát engem?” „De reám emlékszik!” „Bódi vagyok!” „Én Domokos!” „Én meg Esztelneki!” Illés azonban csak mosolygott, és a szomszédok egyenként hátrahúzódva szin­tén mosolyogni kezdtek, hogy a csalódás és a sérelem észrevétlenül hűtse le őket, de arcuk a vigyorgástól egyformán merev lett, s mielőtt belefáradtak volna e kínos vigyorba, az asszonyra pillantottak és szin­te bosszúállóan intettek a tekintetükkel, hogy vége, itt többé nincs mit remélni, ha már őket sem ismeri meg. Illés megmozdult, föltartotta mozgatha­tó kezét. Ha!— nyögte zsibbadt nyelve mögül! — Ha! És mutatta, hogy harangoznak. De csupán őbenne zengett, zúgott a harang; a rezgéstől összekoccantak a fogai, sze­méből arcára pörögtek a könnycseppek, és ő ekkor ismét mosolyogni kezdett; a szom­szédok azonban úgy érezték, hogy a szen­vedésnek ezek a megnyitó ünnepi pillana­tai már nem tartoznak rájuk, s hogy ezek félig-meddig titkok, amelyekről csak ké­sőbb vallhat majd a közvetlen szemlélő, vagyis Vilma. Egyenként kiballagtak hát a szobából. Il­lés sajnálkozóan nézett utánuk, bizonyára az volt a sejtése, hogy valamiért megsér­tődtek vagy félnek. Mert az emberek örök­ké félnek — szokta mondani —, s a féle­lem minden egyébnél hamarább megron­gálja és elpusztítja őket. Hiszen a szünte­len aggodalom okozza azokat a betegsége­ket, amelyeket az orvosok még ma sem tudnak gyógyítani: attól lyukad ki a gyom­ruk, attól perzselődik el a szívük, és a fé­lelem nyákos, hideg sötétjéből bújnak elő azok a daganatok, amelyek elevenen fel­falják az embert... Félni ő még sosem félt, legalábbis em­bertől, így érte meg a kilencven esztendőt, s talán most sem roppant volna meg, ha mások nem aggódtak volna helyette és mi­atta, s a lánya pár órával korábban rá nem veszi, hogy bejöjjön az üdítő esőbői, a ka­pu mellől ebbe a kényszerű és unott szá­razságba, ahol legyek dongának az úrva­csorái gobelin körül, és a szekrény tetején úgy sorakoznak a birsalmák, minta sárga koponyák; de hát egy kilencvenesztendős aggastyán már nem a maga akaratát cse- lekszi — a parancsoló szeretet zsarnokos­kodik felette... Később Vilma meg akarta etetni, de az í niTWBBWHBIBHBBi Napkelet • A KM hétvégi melléklete A grafikusművész Z. Erdei Anna 1945-ben született Szatmárnémetiben. Tanul­mányait a marosvásárhelyi művészeti középiskolában kezdte, majd a kolozsvári Ion Andreescu Kép­zőművészeti Főiskolán folytatta, ahol 1969-ben végzett gráfika szakon. Húsz évig Marovásárhelyen lakott és dolgo­zott. 1990 óta Nyíregyházán él, a Mű­vészeti Szakközépiskola tanára. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Ma­gyar Grafikusművészek Szövetéség- nek. Sok csoportos kiállítása mellett fi­gyelmet érdemelnek egyéni tárlatai: Marosvásárhely, Csíkszereda, Gyer- gyószentmiklós, Szatmárnémeti (1988), Eger(l 991) Nyíregyháza, Mó­ricz Zsigmond Színház, Városi Galé­ria (1997). Műveiről egyik méltatója, Banner Zoltán művészettörténész a következőket írta: „...a legjobb kortárs európai művészek tudásával és felelős­ségével kíséri figyelemmel a magát te­remtő hős kétségbeesett ujjlenyomatát a kor üvegfalán. ”

Next

/
Oldalképek
Tartalom