Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-20 / 245. szám
1997. október 20., hétfő HÁTTÉR S2BS1ÍSE13 Györke László Mándok, Nyíregyháza (KM) — Mándok, ez a valaha szebb időket is megélt település egykoron (a XVIII. század elején) Szabolcs megye öt mezővárosának egyike volt. A múlt század végén pedig a Tiszai járás székhelye, melyhez 25 község, két nagyközség tartozott. Az ötvenes években megtorpanás következett be, majd rá egy évtizedre gimnázium épül itt. 1971-ben nyerte vissza nagyközségi rangját. Ma Mándoknak több mint négy és fél ezer lakosa van, akiknek egy része gazdálkodik, más része pedig Záhonyban dolgozik a vasúton. Infrastruktúra Történelmi tényként meg kell említeni, hogy a gimnáziumot Záhony várossá válásakor elvitték. Kopni kezdett a település térségi szerepe azáltal is, hogy az AFESZ-központot szintén elvitték a lakosság tiltakozása ellenére. Mándok földrajzi helyzete sem túl szerencsés, hiszen meglehetősen eldugott település: bár a 4. számú főúttól nem esik messze, viszont a többszöri átkelés a tíz percen túl zárva tartható sorompókon alaposan megnöveli a menetidőt. Kastély — Bár nem szeretném, ha úgy tűnne, dicsekszem — mondja Sajtos István polgármester —, hiszen gondunk van elég, csak tényként említem meg, hogy az utóbbi időben igen komoly beruházások valósultak meg a községben. Éppen a Kelet- Magyarország tudósított arról, hogy az Isten háta mögöttiség érzetét az is fokozza, hogy Mándokon nincs crossbartele- fona. Ma már ez is a múlté. Ezenkívül a szennyvízberuházás is gyakorlatilag megvalósult. A település egyik jellegzetessége az egykori Forgách- kastély, amely miután funkcióját vesztette — korábban iskola volt benne —, azaz gazdátlanná vált, rohamos romlásnak indult. — Nagy szívfájdalmunk a kastély — komorodik el Sajtos István tekintete, mikor erre terelődik a szó. — Sajnos oly mértékben megromlott az állaga, hogy a felújítására legalább 150-200 millió forintot kellene költeni. A kastélyt 1993-ban a helyi önkormányzat kétmillió forintért eladta a Magyar-Japán Turáni Szövetségnek. Az adásvételi szerződést jóváhagyás végett benyújtották az OMVH Műemlékfelügyeleti Igazgatóságához, de megfelelő garanciák hiányában annak idején elutasították. A helyszínen igen lehangoló látvány fogadott. Egyetlen ablak-, vagy ajtókeret sincs már a helyén, a tetőszerkezet teljesen tönkrement, több helyen beszakadt. Ahogy a környéken lakók elmondták: csak az nem hordja szét, aki nem akarja. Az nem meglepő, hogy a helybeli önkormányzatnak nincs pénze a kastély rendbehozatalára, hiszen a működési feladatokra sem könnyű kigazdálkodni a pénzt. Mi lesz akkor a műemlékeinkkel? Szatmári István, az Országos Műemléki Felügyelőség megyei kirendeltségének vezetője: — A megyében harminc- nyolc kastély és kúria található, amelyek közül hat-nyolc igen kritikus állapotban van. Három helyzete pedig sürgős beavatkozást igényelne, tehát legalább az állagmegóvási munkálatokat el kellene végezni. Ezek: a nagyari Kendekúria és a Luby-kastély, valamint a mándoki Forgách-kas- tély. Sajnos a mándoki kastély már olyan rossz állapotban van, hogy rendbehozatalának költségei jóval meghaladnák a százmillió forintot. A könnyező házigomba szinte falja a faszerkezeteket. Nincs pénz A szakember elmondta még, hogy nemrég végezték el a pá- tyodi kastélyon az állagmegóvási munkálatokat — mely kisebb, mint a mándoki —, s ez 15 millió forintba került. A központi költségvetésből a műemlékvédelem tavaly az egész országra 40 millió forintot kapott. Hiába a jó szándék, ha nincs pénz... .................................1.............. ü"»'1»" .............-7—^-----7. -------nm »I w--v ' * -if. £ \ <>' ,>•>.> < '' £ <3 , , s< "" s - CA 4 , « H I.S.. * ^ TTnvTm id fnP.T* ■ r;TT#;l Y y °8yan’ hogyan nem i—t kezdődött, ma már JL J. aligha lehet kideríteni, de tény: Pusmogó Balogh, meg Keszegi Bikás között az utóbbi időben igencsak elmérgesedett a viszony. Addig sem ittak a másik bandájában, de mióta közeledtek a választások, megfojtották volna egymást egy kanál vízben. Merthogy, mind a kettő polgármester akart lenni, ha ezt egyelőre még nem is verte nagydobra. A helyzet odáig fajult, hogy Püsmögő Balogh szűk körben, de úgy is mondhatnánk, hogy kocsmai viszonylatban kijelentette: Keszegi Bikás egy élősködő a falu testén, merthogy alig fizet adót, és nemrég még segélyben is részesült. Bezzeg ő, aki éjt nappallá téve dolgozik, tudja mi az állampolgári kötelesség. Hát már csak ez hiányzott! Alig jutott Keszegi uram fülébe a parazitaság átka, azonnal vasvillát ragadott, négyen is alig tudták lefogni, nehogy már valami végzetes duellumban csúcsosodjék ki a helyzet tragikuma. Végül meggyőzték, hogy a másik agyonverése meglehetősen távol áll a konfliktusok renA főnyeremény dezésének parlamentáris módszereitől, így jobb, ha a polgármester urat kérik fel, foglaljon állást az élősködő életmód, pontosabban az adófizetési morál kérdésében. Be is állítottak testületileg a polgármesterhez, aki békésen fogyasztotta a vacsoráját. Csakhogy a falu első emberének esze ágában sem volt állást foglalni ebben a kényes kérdésben. Egyrészt mert fogalma sem volt, hogy ki mennyi adót fizet, másrészt. mert egyiküket sem akarta magára haragítani. Keszegi kezében még mindig ott volt a vasvilla és mivel nem kapott egyértelmű választ, kijelentette, a vitát csak párbaj döntheti el, melynek győztese megérdemelten veheti majd át A Falu Leghasznosabb Lakója kitüntetést. Eljött a nagy nap, tetőpontjára hágott a feszültség. A reggeli napsütésben fenyegetően gyülekeztek az emberek, kisebb-nagyobb csapatokban vonultak a főtér felé. Majdnem szabályosan felsorakoztak, ahogy a kosztümös filmekben látták. A polgár- mester úr kelletlenül lépett ki a községháza tornácára, ilyen tehetetlennek még sohasem érezte magát. A két tábor elindult egymás felé. Elöl a vezérek haladtak, ahogy ez már illik. — Állj! — harsant e pillanatban egy éles kiáltás a tér sarkából. — Érvénytelen az egész! Cserepes Mari néni állt ott, szelíden, kézenfogva élete párjával. — Itt aztán hiába verekedtek! Mert a falu leghasznosabb lakója nem más, mint az én emberem. No, ezt még azok sem tudták megállni kacagás nélkül, akik az imént még vért akartak ontani. Ránéztek János bá roskatag vállára, mely talán azért reszketett, mert több mint nyolcvan esztendő súlya nyomta, és elkezdett röhögni az egész falu. — No. ne vicceljen már Mari néném! Hát aztán mér pont a maga ura lenne itt a leghasznosabb ember, mikor már lépni is alig bír? — szólt oda a polgármester, aki a kacagásban némi reménysugár látott felcsillanni. — Tán csak nem nyertek a lottón? — Szegények vagyunk mi, polgármester úr, nincs semmink csak a tíz gyermekünk, meg a tizennyolc unokánk. A tizennyolcból tíz még most is ide jár iskolába. Mondja csak, polgármester úr, hány forintot ad az állam havonta a falunak egy gyermek taníttatására? ’ — Hát bizony, Mari néném, sokat. — No látja, polgármester úr, olvasok én újságot. Van-e olyan adófizető ebben a faluban, aki csak fele annyit is betesz a közösbe, mint az én unokáim? — Hát... bizony nincs. — Akkor mégiscsak az én uram a falu legnagyobb embere, mert ez mind az ő vére. Y y °%y átadták-e János l—J bácsinak valaha a ki- JL JL tüntetést, arról nem szól a fáma. Az viszont tény, hogy azóta sem volt a faluban verekedés. Es talán már a két legnagyobb haragos is megbocsátott egymásnak. I Nézőpont ^ t r Bombahír M elegség tölti el a szívemet. Nem egyszer, nem kétszer hallottam szombaton és vasárnap a Kossuth, a Petőfi rádióban: egy fel nem robbant második világháborús gránátra bukkant egy munkás szombaton Budapesten az I. kerületben a dobozgyár területén, a földben. Még azt is megtudhattuk, hétfőn hajnalban hatástalanítják, szállítják el, s robbantják fel a tűzszerészek. (Mindezt már múltidőben kell érteni.) Addig is biztonsági őrök vigyázták a bomba nyugalmát. Félreértés ne essék, nem a bomba ténye a melegségem forrása, hanem az, hogy a híradások az első helyen közölték. Évtizedekig feküdhetett nyugodt sírjában a világháborúból itt maradt gránát. Szerencsére akkor, amikor kellett volna, nem robbant fel, most szigorú biztonsági intézkedések közepette röpülhet a levegőbe. Szóval, első helyen közölte a média ezt a hírt, s igaziból emiatt lobbant melegségre a szívem. Mert az időjelzés után nem azzal a szenzációval kezdte a bemondó, hogy újabb robbantás történt X helyen, lezuhant Y repülőtéren egy utasokkal teli gép, vagy pokolgépes merénylet áldozata lett Z városban huszonhat ember. Nem. Most az volt a hír, hogy nem robbant fel, de másnap biztosan felrobban. Csakhogy micsoda különbség, amikor szakemberek veszik kézbe a dolgot, irányítják a szerkezetet, s ott és akkor durran, amikor a forgatókönyv előírja. Nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket, egy bombával, egy hatalmas és ártalmas fegyverrel ismét kevesebb van a földben. Igen ám, de vajon hány és hány ilyen kisebb-nagyobb bomba fekszik még a környezetünkben időzítve, úgymond ugrásra készen, hogy fél évszázaddal később is öljön, romboljon, szomorúságot és bánatot okozzon. Választ — azt hiszem — nem várhatunk erre a kérdésre, de egy dologban reménykedhetünk: talán az utolsó bombát találták meg szombaton, s hatástalanították hétfőn a tűzszerészek. Talán, de ez egyáltalán nem biztos. Ötven évvel később is képes életek kioltására a földben pihenő bomba — többször volt már rá példa. Egyet tehetünk: vigyázzunk! Sipos Béla De szivi, előbb úgy szeretnék egy kicsit udvarolni neked Ferter János rajza Riasztó távolság A tavalyinál nagyobb, a téma súlyához mérten azonban még mindig elmaradó érdeklődés kísérte a Kisvárdán megrendezett Logisztik ’97 Logisztikai Kiállítást és Befektetői Fórumot. Az ország keleti szegletében élőknek oly fontos rendezvényre a szervezők számos közéleti személyiséget és gazdasági szakértőt hívtak meg, kiknek többsége első körben el is vállalta a szereplést, de aztán sorra mondták le előadásaikat. Hiába, messze vagyunk még a lüktető fővárostól, Dunántúltól, ezért ha nincs szükség politikai töltetű közszereplésre, vagy nem verbuválódik össze egyéb előnyök lehetőségét ígérő társaság, akkor már nem is olyan csábító a keleti,Jiakni”. Elgondolkodtató, s kicsit elkeserítő, hogy a „nagyágyúk” (többek között Bokros Lajos, a Világbank Kelet- Európai igazgatója; Széles Gábor, a Gyáriparosok és Országos Szövetségének elnöke) ígéretükkel ellentétben nem jöttek el. De a „minden rosszban van valami jó” mondásunk most is igazolást nyert. Amikor egy miniszteri rangban dolgozó ember utánaszámol, hogy a Budapesttől Kis- várdáig tartó útra mondjuk öt órát kellene szánnia (s vissza ugyanennyit), legalább ötször meggondolja az indulást. Ugyanakkor érdemes újra és újra meghívni a kormány tagjait, mert ezzel ismételten szembesülnek a régió körülményes megközelíthetőségével. S talán az is eszükbe jut, hogy a befektetők hasonló megfontolásból kerülik el a térséget, így a fejlesztés terhe jórészt az állam vállán marad. Ez pedig sokkal költségesebb és kellemetlenebb dolog. Mindezekkel együtt sok hasznos információhoz juttatta a rendezvény az érdeklődőket, akikben megerősödött a hit: ez a megye, s ez a térség előbb-utóbb megkapja azt a lökést, amely a fejlődési pályára állítja a régiót. S akkor talán jobbra fordul az emberek élete, mert végül is ez a cél. Nyéki Zsolt
