Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-27 / 226. szám
1997• SZEPTEMBER 27., SZOMBAT _______________15 — Hideg-meleg vizes blokk, fürdőszoba, esetleg a szomszédház megvásárlása — sorolja Valéria a szükségleteket. — Okosan kell kihasználni a telek adta lehetőséget, be kellene fedetni a teraszt, ami még így, nyitottan is az egyik legkedveltebb gyülekezőhelye a táborlakóknak. Aztán újabb etap: téliesíteni szeretnénk a házat, gondolva a havas-jeges sportok szerelmeseire. (Szóval, elképzelésekben nincs hiány, ifjonti lelkesedésben, lendületben sem. Aba- újvár kissé öreges nyugalmában a Novum Castrum-mal fiatalos színfolt jelent meg. Hogy aztán a falu szereti-e az ottlétüket? nevű öccséét is. Míg élt, itt élt, ő is írogatott, de csak egyetlen könyve jelent meg. Kívánságára a szobájában halála után is minden maradt a régiben. Az udvaron még vannak írásukban is emlegetett tárgyak, azonban az itt terebélyesedő növények: almafa, diófa, szőlőlugasok, szinte hihetetlen, azóta nőttek. A faragott díszítésű, mohos fájú tornácalj mellett fényképfelvételeket készítünk, majd elköszönünk Erzsiké nénitől, akit e Nem túl meggyőző a válasz. Az viszont kiderül: az önkormányzat a maga érdekeit — a relative magas, heti zuhanydíj behajtása — nem rendeli alá a hátrányos helyzetű gyerekek üdültetése támogatásának. Az együttműködésnek pedig — mármint a tábor és a község között — sok-sok formájával lehetne kísérletezni. Felmerült egy tájmúzeum létesítésének a gondolata; a táborházban a gyűjtőmunkának a konkrétumai ott vannak.) Hazafelé indultunk előtt bejárjuk a néhány, kanyargós utcát. Rácsodálkozunk a kissé elhanyagolt állapotukban is szép házakra, a sok ódonság között akad néhány vasárnap délutánon a szívünkbe zártunk, s a háztól is nagy tisztelettel és szeretettel távozunk, olyan emlékekkel, melyek írásai mellett még inkább meggyőznek bennünket Tamási Áron írói elhivatottságáról. Élete során elkerült hosszabb időre Erdélyből, de közben hűségesen hazajárt szeretteihez. Farkaslaka nemcsak bölcsője, de nyughelye is lett Tamási Áronnak. Hatalmas, művészien faragott székelykapu őrzi a vadonatfriss, modern építmény. Két — kenyere javát már elfogyasztott — férfiú gyűjti az illatos, útmenti szénát, egy-két járókelő bandukol a két üzletecske egyikébe. A fáma szerint — de ez lehet csak amolyan asszonyos pletyó —, aki egyszer már elkötelezte magát az egyik bolt mellett, az a másikkal ne nagyon próbálkozzon. Itt mindenben szeretik az állandóságot, a megszokott mozdulatok rutinját, a csendes harmónia rendjét. Meglehet: ettől hosszú életűek az újváriak? — Szóval — forszírozom a jövőt már a Tokajban elfogyasztott finom, galuskás, borjúpörköltes, Stella-sörös ebéd után —, akkor folytatják? — Hát persze! — vágja rá rögvest Vali- ka. — Ezt most már nem lehet, nem szabad abbahagyni. Pedig, higgye el, nem a saját zsebünkre dolgozunk! Á táboroztatásért, az előkészítő, szervező, programteremtő és levezénylő munkáért még egy fillért sem kaptunk, sem a pedagógusok, akik segítettek nekünk. De, azt hiszem, egy percig sem lehet kétséges: nem ezért hajtunk. templomkert bejáratát. A magasabban fekvő római katolikus temploma a sok-sok hasonlóan szép erdélyi templom után valamennyiünk számára meglepetés lett. Szokatlanul egyszerűsített, különösen szép ízléssel hangulatosított belső falai révén. A templom mögötti park elején messzebbről is felismerni a két magasra szárnyaló cserfát, melyek alatt nyugszik Tamási. Kopjafával megjelölt sírja végakarata szerint került erre a helyre. Itt nyugszik a székely falu világának mesteri megörökítője, arccal napkeletnek az ősök rendje szerint, akik a bajlátott nemzet jobbuló jövendőjét mindenkor a népszentülés égtája felől várták. Kányádi Sándor költő szavaival tűnődhetünk: „Kívánhat-é ember többet: derékaljnak szülőföldet s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek. ” Ha nem tudnánk, hogy a két cserfa tartja a csillagot öleloleg, meg sem találnánk könnyen Tamási Áron nevét a kopjafa tövében, a frissen elhelyezett nemzetiszínű szalagos virágok halmazában. A park közepén áll Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor hargitai vulkáni kőből faragott, összetartozó székelyemberek formáit mélyítő emlékműve, mely az író emlékére készült. Az író kifejezésvágyának tömör rajzmása a székelyvilágról. Az emlékmű, a kopjafa, a két cserfa, a templom mind-mind a magasságba néz, fölemel, „csillagot tart”, s a miénk az belőle, amit a lelkűnkbe fogadunk. (Bernátb Józsefné, záhonyi olvasónk küldte szerkesztőségünkbe A 100 éve született Tamási Áron szülőföldjén című írást.) MÚZSA Vincze András versei Félelem Úgy reszketek a sűrű éjben, mint lázas beteg kinek szavát nem hallja orvos, anyja sem érti meg Nyúlós köddé emel a távol, nehéz víz a közel, a hang, a szó, segélykiáltás nyomtalanul vesz el. Magam vagyok, egymagámban! Tudom: a köd mögött tarka színek, meleg világok folyama hömpölyög. Északi temető — XX. parcella — Kóborló homokszemek barnálló szélfútta táj akácok közt sodródott éveim rajtad taposott nyomaim mindig megtalál. Lázas állapot Ringatva porszem közt most megállva Anyám hangját hallom nem vagyok árva. Elek Emil illusztrációja Hiszek arcod folyótiszta tekintetében neved árulkodó igéjében karod szorító ölelésében csókod létező csengésében Végzet Itt hagytál. A sárgahomokrög sokaságában kopogtat csontvázüreg útvonalain a végzet. Végállomás. (Vincze András érpataki tanító. Verseivel nemrég jelentkezett lapunknál. Szemelvényeinket eddig publikálatlan anyagából válogattuk.) Kállai János Tamási Áron szülőháza, egyetlen élő testvérével, Erzsiké nénivel Amatőr felvétel Abaujvaron nap közben sincs nagy nyüzsgés, de azért érdemes szétnézni Amatőr felvételek
