Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-20 / 220. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Alkotótábori képek Berecz Margit: Napraforgók A nyári képzőművészeti alkotótáborok egyikeként tarthatjuk számon azt a két hétig tartott együttlé- tet, melyet Baracsiné Molnár Ibolya szervezett kabalási magánarborétumában. A nemzetközi „telepre” érkeztek művészek Erdélyből, Kárpátaljáról, Királyhelmecről, a honi színeket pedig—a megyénkbelieken kívül — szombathelyi, budapesti alkotók képviselték. A táborlakók az első hetet a növénykertben, a másodikat pedig a nyíregyházi Mezőgazda- sági Szakközépiskola apagyi tanüzemében töltötték. A „termés” (mintegy nyolcvan produktum), a különböző technikával készült kompozíciók többsége így érthető módon kapcsolódik tematikailag az ihletet adó környezethez. Minitárlatunkban a tábort záró kiállítás anyagából ajánlunk olvasóink figyelmébe néhány képet. Iván Ambrus: Rönkök Szabó Ferenc: Csendélet Starmüller Katalin: Az apagyi tó Harasztosi Pál felvételei Nem független... keres... A nők olyasvalakit szeretnének, aki szerető, barát és társ egy személyben ti gyakorisággal találkozni macerás, sokkal nagyobb szervezőmunka. Az ismerkedni vágyó vidékiek tehát e téren is hátrányosabb helyzetűek. Sok egészen eredeti szöveg is található a sorok között. Ilyenek például, mint: Lehetsz kicsit bohém, az sem baj, ha szegény, fejeden legyen haj, örülj a napnak, egy pohár jó sörnek és fogadj el a barátnődnek. Vagy a másik: vér- lázítóan csúnya, visszataszítóan intelligens fiú megismerkedne kifejezetten rút külsejű, arcpirítóan buta hölgyekkel. Vannak, akik nem rejtik véka alá szándékaikat. Ez az ilyesfajta szövegkörnyezetből derül ki, mint például::... mindennemű vágyaik kielégítésére... korhatár nélkül, de anyagiaktól mentesen; gyengéd kapcsolatra... Felfigyeltem arra, hogy nem kevés azok száma, (főleg a hirdető férfiak körében gyakori), akik nem függetlenek vagy/és ilyen társat keresnek. Számukra valóban kulcskérdés az anonimitás, az óvatos, kétoldalú diszkréció. így mindkét fél egyenrangú a tekintetben, hogy egyformán van veszteni valójuk. Egy dologra nem sikerült rájönnöm (de végsősoron egy kezdőnek még megbocsátható), mit jelent, ha valaki „nem teljesen”, illetve „elvileg” független... És hát, ugye, ott vannak a hangok. A sokat dohányzó Oroszláné rekedtes (ő kiugrásra vágyott a hétköznapok taposómalmából), a skalpgyűjtőé macsósan magabiztos, a házassági krízisben lévőé szorongó, kétségbeesett... Néhány telefonbeszélgetés után találka. A jel: egy szál vörös rózsa. Szolid, szimpatikus, intelligens. Kezdjük egy forró kávéval egy zsúfolt belvárosi presszó teraszán! Kiderül minden. Vagy majdnem minden. Kérdéssorozat: ki mit vár a kapcsolattól, ki miért szeretne házasságon kívüli, melletti partnerre lelni. Egy vadidegen emberrel szemben, lettlégyen az bármilyen nemű, mindenki gyanakvó — főleg, ahogy mondani szokás, a mai világban. Jót nevetünk, mikor kiderül, mindketten lenyomoztuk a másikat. Egyetértünk abban, hogy a hirdetés egy lerövidített út, kevesebbet kell magyarázkodni, mellébeszélni, körülményeskedni. A cél ugyanis mindkét térfélen egyértelmű: a szó legszebb értelmében barátot, barátnőt, avagy inkább alkalmi vagy hosszú távú kapcsolatot, szabadidő — vagy akár nyíltan szexpartnert találni. Hamar kiderül, itt most az első kategóriáról van szó. Elmondja, hogy épp egy tucat reagálás érkezett. Mindenkit visszahívott. Akadt köztük nála jóval idősebb és huszonéves is, akinek történetesen az volt az első kérdése: mennyit tudsz rámszánni egy hónapban? Többekkel randevúzott, így maradtak egyen-ketten a rostán. A beszélgetős légyott helye minden esetben az az egzotikus étterem volt, ahová engem is ebédelni hívott. Előbb kissé félszegen, később nekibátorodva mesélt magáról, a házasságáról, a gyerekéről, a munkájáról, a plusz vállalkozásáról, mely elvisz havonta százezer forint védelmi pénzt. Mindig a legváratlanabb pillanatokban kérdezett vissza, néhány óra múlva egészen intim kérdéseket is feltéve, de mindvégig tapintatosan, s hangsúlyozva, nincs semmiféle kötelezettség. Az őszinteség az alapelve: ha valaki ki akar lépni a „relációból”, az természetesen megteheti. Az indoklás (ha nem is hangzott el ilyen költőien) a fénykeresés, a fuvallat- várás, a langymeleg újbóli megtalálása, a romantikus kaland, a varázs iránti vágy. — A megcsalás? Nem kell hozzá fizikai megvalósulás. A szándék felbukkanásakor már megtörténik. A jó állással rendelkező M. majd húsz éve van férjnél, három gyerek példás édesanyja. Tudom, hogy két éve van szeretője, akivel suttyomban találkozgat. Középhosszú, vörösesbarna hajával, világoszöld szemeivel, élénk mimikájával kétségkívül feltűnő jelenség. Ennélfogva kissé hihetetlennek tűnik, hogy olyan asszonyok élete az övé, akik vágyaik kielégítését kénytelenek nélkülözni, házasságukban csendesen szenvedve beletörődtek sorsukba. Nincs erejük sem küzdeni, sem kimenekülni. Zavartan kez- di: — Állandóan zaklatott voltam, mert nem volt részem gyengédségben, melyet pedig nagyon igényeltem volna. Nagyon unatkoztam a férjem mellett, többször el akartam válni. Mindig volt azonban valami, ami miatt letettem erről. A gyerekek megszenvednék a válságot, s ezt semmiképpen nem akartam. Ezért még akkor sem tehetem meg, ha egyébként nem vagyok elégedett és boldog. Fiatalon másnak képzeltem az életem. Felneveltem a lányokat, s körbenéztem, majd döntöttem: most van időm és energiám magamra is figyelni, nyitottnak lenni. ^ Nem csoda, ha néha a nők egy része a vagy helyett az is-is-t választja, ami talán nem erkölcstelen. -M Megelégedni a kevéssel, s nem álmodozni a többről. Az állandó önmegtagadásnak ám nagy ára van. Belül és kívül. A nőkkel ellentétben a férfiak könnyebben találnak pótlást, mondjuk a sportban, a közéletben, no meg a tradíciók miatt, hiszen a férfiak poligámok, nekik tehát megengedett a kicsapongás. Amikor az M.-hez hasonló helyzetben lévő asszony életébe belép valaki, aki pont azt kínálja, amit odahaza nem kap meg, nem csoda, ha a nő az „is- is”-t választja. M-et egy ilyen O (szintén családos) kérte fel teljesen váratlanul egy cégbulin táncolni... A munkahelyen ugyanNAGY LAJOS: Az elszabadult oroszlán Az állatsereglet elhagyni készült a várost, hogy tovább menjen más városba, hogy új terepen rakják sorba a vasrácsos ketreceket, s az állatok szagával telített levegőben új bámészkodóknak magyarázza a nádpáícás mutogató: „Itt látható a jaguár, a február, a március... és az összes ragadozó vadállatok.” A teherpályaudvaron egymás után rakták fel a ketreceket a vasúti kocsikra. Ment minden szép rendjén, csak az oroszlánnal történt baj. Ketrecének egyik széle már rajta nyugodott a teherkocsi párkányán, éppen a másik szélét emelték, hogy aztán az egész súlyos szerkezetet rálökjék a kocsira, amikor a ketrec visszazuhant, s ahogy a kövezetre vágódott, kinyílott az ajtaja. De nemcsak az ajtó nyílott ki, hanem az ajtón az oroszlán is kizuhant a szekrényből. „Hohó!” — gondolta az oroszlán, azzal a pillanatnyi dühvei, amit minden élőlény érez, amikor elvágódik. „Hohó!” — gondolta az oroszlán még egyszer, ahogy elszállt hirtelen ingerültsége. És egyszerre félelem szorította meg a szívét, azt a szívet, amelyről az arabok és négerek azt tartják, hogy aki eszik belőle, az nem ismeri többé a félelem érzését. „Szent Isten, ebből baj lesz, sőt alighanem végem van!,, — állapította meg az oroszlán. Mert a szekrény felborult, mégpedig úgy, hogy az ajtó a fenekére került. Az oroszlánnak visszamennie a szekrénybe nem lehetett. Az oroszlán elszabadult. Az oroszlán állt, reszketni kezdett, s irgalomért esdve nézett körül. Irgalom azonban nem volt sehol, mert a vele foglalatoskodó munkások máris eszeveszetten rohantak a szélrózsa minden irányában. Innen- onnan fenyegetően ijedt kiáltások hallatszottak. „Vigyázat! Mindenki meneküljön! Be kell a kijáratokat zárni. Héj, ne menj arra! Jesszusom, Dóri!” Az oroszlán állt és nézett és reszketett. Ezt a helyzetet aligha lehet élve megúszni! Mégis, mit lehetne csinálni? Mert a végveszedelemben az oroszlánember mindent megpróbál, illetve a vízbe fúló oroszlán még a szalmaszálba is belekapaszkodik. Még egyszer szemügyre vette a felborult ketrecet. Hiába, oda visszamenni már nem lehet. Azután arra gondolt, hogy lefekszik, behunyja a szemét, úgy marad mozdulatlanul. De hát ez is céltalan lenne. Hirtelen eszébe jutott egy bútorkereskedés, amelyet egyszer valahol látott, amikor egy városon keresztül szállították, természetesen ketrecben. Milyen jó lenne egy ilyenbe menekülni, s a kirakatban szőnyeg gyanánt le- heveredni. De nem lehetett tovább morfondálnia, mert néhány száz lépésnyire emberek jelentek meg, kezükben kést, revolvert, puskát tartottak. Megnyílt egy emeleti ablak is, valaki fegyvert sütött el, hatalmas durranás, látni lehetett az elszálló lőporfüstöt. Fele sem tréfa a dolognak, innen menekülni kell. Hirtelen megfordult, s elkezdett a nyílt pályán kifelé cammogni. De még egyszer visszanézett, nem gondolták-e meg magukat az emberek, nem lobogtat-e valaki fehér zászlót. Nem bizony. Sőt ellenkezőleg. Már futva közeledtek feléje, „hajrá utána, nem szabad kiengedni, agyon kell ütni” — ordítoztak, s újabb lövések dördültek el. Az oroszlán óriási ugrásokkal futni kezdett. A pályaház külső területén dolgozó munkások riadtan ugráltak föl az üresen álló vagonokra, volt, aki a keVágyaik kielégítését kénytelenek nélkülözni, házasságukban csendesen szenvednek. Visszataszítóan intelligens fiú megismerkedne kifejezetten rút külsejű, buta hölgyekkel. %% Egy valamire való népmese, ha jól emlékszem, valahogy úgy végződik, hogy „összeházasodtak, majd éltek boldogan, amíg meg nem haltak”... Hogy a valóság ettől — különösen, ami az állítás középső részét illeti — mily távol van, s mennyivel bonyolultabb, annak illusztrálására álljon itt ez az írás. Jelige, életkor, testsúly, magasság. Mindez tetszőleges sorrendben, majd néhány fontos eligazító szó és egy postafiókszám. Divatos manapság a (kétségkívül kulturált) telefonos társkeresés. Szinte nincs hetilap, magazin, melyben ne lenne ilyen rovat egy telefonszámmal, melyet, ha felhívunk, kellemes zenét hallunk, s a személytelenséget feloldandó a hirdető hangja, számtalan információt hordozó szavai fogadnak. Érdemes időt és percenként 88 forint+áfát áldozni. Annak, akinek komolyak a szándékai, s a partnerkapcsolat-teremtés egyetlen módját ebben látja, reményt adhat, de a játékos kedvűek, a kíváncsiak számára is fontos tanulságokkal szolgálhat. Ha akarunk, saját magunk is hagyhatunk üzenetet. Vagy visszahív az illető, vagy nem. Megfigyeltem, hogy a budapestiek nem tartják fontosnak sem írásban, sem szóban a lakhelybéli tényt közölni... Vidékivel kontaktusba lépni, igény szerin-
