Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-30 / 202. szám

MAGÁNVÉLEMÉNY Hálapénz N em éppen a legjobb ki­csengése van a köztudat­ban a címben szereplő há­lapénz kifejezésnek, hi­szen a mindennapi gyakorlat szerint úgy adunk ki a zsebünkből forintokat, hogy tulajdonképpen az már nem is lenne kötelező. Csakhogy az ember há­lás a számára elvégzett munkáért, szol­gáltatásért, ellátásért, s valamilyen for­mában ki is szeretné fejezni köszöne­tét. Mivel a szó elszáll, marad a pénz, amely egyrészt kézzel fogható, más­részt mindenki számára minden idő­ben jól jön. Ez alkalommal azonban olyan há­lapénzről szeretnék szólni, amely va­lóban a hálálkodást, a megbecsülést, a tiszteletet fejezi ki — ám ennek el­lenére mégsem lenne jó, ha a köve­tendő példát látnánk benne. Ezeket a bizonyos forintokat meglepő módon nem az állampolgár adja, hanem kap­ja — mégpedig az önkormányzattól. Történt ugyanis a közelmúltban, hogy megyénk egyik településén a képvi­selő-testület pénzjutalomban részesí­tette mindazokat, akik az önkéntes véradáson karjukat nyújtották, hogy segítsenek bajba jutott embertársai­kon. Az önkormányzat tagjai őszintén úgy érezték, a mai világban — ami­kor oly nagy szükség van a vérre és különböző készítményeire —, nem elég csak egy köszönetét mondani az önzetlen és áldozatkész állampolgá­roknak, hanem a hála és a megbecsü­lés jeleként egy bankóval is illik ho­norálni ezt a nemes cselekedetet. Érezzék a helybeliek, a település ve­zetői elismerik önzetlenségüket. Szép gesztus ez a donoronkénti 500 forint a képviselő-testület részéről, ám fé­lő, a jó szándék a visszájára fordul. Gyarló ugyanis az ember, az a pár száz forint könnyen meditálásra kész­teti, s hamar felvetődik a kérdés: „Ha azon a településen adtak, a megye másik részében miért nem adnak?” S félő, hogy előbb-utóbb az is elhang­zik majd vérlázítóan: „Hát csak eny- nyi forintot ér az én vérem?” Jól tudjuk mindannyian, mennyire nélkülözhetetlen ez a folyékony szö­vet a kórházak mindennapi életében. Mindazokat, akik eddig is a karju­kat nyújtották, a segítőszándék vezet­te, soha nem vártak anyagi elismerést sem az államtól, sem az önkormány­zatoktól, sem az egészségügyi intéz­ményektől. Az emberbaráti érzés késztette őket erre a tettre, s az a tu­dat, egyszer talán ők kényszerülnek rá mások segítségére. Bármennyire is jól jönne egy-egy hasonló összeg a hátrányos helyzetű Szabolcs-Szatmár- Bereg megyei családoknak, a véradás­nak nem szabad üzletté válnia sem­milyen formában sem. Maradjon meg csak továbbra is olyannak ez a gya­korlat, amilyennek az elmúlt évti- zed(ek)ben kialakult. Akik beleülnek önként a véradók székébe, nem vágy­nak anyagi haszonra, hiszen valójá­ban megfizethetetlen ez az önzetlen áldozatkészség. Épp ezért számukra csupán egyetlen fizetőeszköz van, egy szó, ami mindig elhangzik távo­zásukkor a vér- adóllomások dolgozóinak aj­kán: köszönjük. Bizonyos dolgokhoz nem tudják nélkülözni a lakossági pénzeket Kovács év« A települések, falvak és városok gazdái ré­gen a tanácsok voltak, ma pedig az önkor­mányzatok. A rendszerváltoztatás óta lé­tező testületek joga és kötelessége felvál­lalni lakóhelyük sorsát, formálni jövőjét, rendezni jelenét. Mindez rengeteg felelős­séget és munkát jelent, s a tervek, vágyak teljesítéséhez egyre több pénz is szüksé­geltetik. Hogyan léteznek, miképpen gaz­dálkodhatnak manapság az önkor­mányzatok? Hudák Mihállyal, Nyírvasvári polgármesterével falu­ja sorsán keresztül igyekeztünk a gondokat, örömöket megismerni. Mint cseppben a tenger, tükrözi a kis szabolcsi falu élete az ország minden önkormányzatának gond­jait. □ Immár a második ciklusban, hetedik éve irányítja a testület el­ső embereként faluja sorsát. Mi változott az ön munkájában az el­múlt hét év alatt? — Nem olyan sok minden. Gon­dunk régen is, most is az volt, ho­gyan tegyük jobbá, könnyebbé az itt élők sorsát, miképpen szépítsük Nyírvasvári utcáit, intézményeit. Igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy az oly sokat emlegetett megtartó képességet megőrizzük, ha lehet, javítsuk is. Nem sok di­csekvésre való akad, ha ezt a szem­pontot vesszük alapul. Nyírvasvá­rinak 1953 lakosa van, közülük 220 általános iskolás, 80 óvodás. Folyamatosan öregszik a falu, s bármennyire szeretnénk, munka­helyet, a fiatalok megtartása, a foglalkoztatás érdekében sem tu­dunk létesíteni. Abban sincs válto­zás, hogy problémáink sorában legnagyobb a szociális ellátás, mely hatal­mas terhet ró az önkormányzatokra. Ilyen jellegű kiadásaink között legnagyobb a jö­vedelempótló támogatás, melynek koráb­ban ötven százalékát, most kétharmadát fizeti ugyan az állam, csakhogy a vissza­igénylés utólagos, így akár azt is mond­hatom, egy hónapig az önkormányzatok adnak kölcsön az államnak. Ráadásul sze­rintem a pénz sem térül meg igazán, az eredmény nem az igazi. Ez alatt azt ér­□ Milyen munkát tud az Ön faluja fel­ajánlani? — A Megyei Fejlesztési Ügynökség tá­mogatásával több település nevében is pá­lyáztunk, s az így nyert ránk jutó pénzből 32 embernek adunk munkát. Jelenleg a közintézmények felújításán dolgoznak, de ők tartják rendben az utcákat, tereket is. □ Sokan kifogásolják, hogy az ön- kormányzatok manapság többnyire pályá­zatok útján tudnak csak pénzhez jutni. Egyetért a módszerrel? Hudák szerint Korábban azt hittük, lesznek majd munka­helyek, igazi fellendülés, terjedő ipar. yy tem, hogy maga az összeg sem fedezi egy család megélhetését, mindössze konzervál egy állapotot. Sokan vannak ugyanis, akik­nek ennyi pénz is elegendő — igaz csak a vegetációhoz — s nemigen törik magukat állandó munka után. □ Ezt a panaszt minden polgármester el­mondhatja, de a változtatásra, az igazi megoldásra csak keveseknek vannak ötle­teik... — Sajnos igazi ötletem nekem sem igen akad. Korábban azt hittük — maga a tá­mogatási forma is ezért jött létre —, hogy lesznek majd munkahelyek, igazi fellen­dülés, terjedő ipar, s erre az átmenetinek szánt segélyre akkor majd nem lesz szük­ség. Sajnos, nem hogy a Vasvárihoz hason­ló kicsi falvakba, de még a térségbe sem települt ipar, megfelelő foglalkoztatás, így ha akar valaki, akkor sem nagyon tud dol­gozni. Mihály: „A törvény szerint adható, a lehetőségeink azonban nem.” Martryn Péter felvétele — Az elvvel akár egyet is érthetnék, de igencsak nehezíti a dolgot, hogy az infor­mációk beszerzése sokszor nehéz, miköz­ben a pályázatok szigorú feltételeket ha­tároznak meg, ami határidőre, formára egyaránt vonatkozik. Talán szerencsésebb és egyszerűbb is lenne, ha bizonyos szem­pontok alapján különféle szorzókkal osz­tanák el a rendelkezésre álló összegeket, így kizárhatnák azt is, hogy egyesek pusz­ta tudatlanságból lemaradjanak, míg má­sok leleményeskedve, ügyeskedve esetleg jogtalan előnyökhöz jussanak. Nem az egyenlősdit szorgalmazom, de abban nem hiszek, hogy egy adott területen lévő tele­pülések között égbekiáltó különbségek le­hetnének. Hasonló adottságok mellett a le­hetőségek is nagyjából ugyanazok, a támo­gatásoknak is hasonló mértékűeknek kel­lene lenniük. A pályázatok körül olykor nagy a tülekedés, igazságosan elosztani na­gyon nehéz. és szervezet képviselőjével, hogy ha segí­teni nem is tudnak olykor, de legalább ne is ártsanak. Örömmel mondom, e tekintet­ben nincsenek rossz tapasztalataim. Fon­tosnak tartom, hogy minden, a településen lévő szervezettel, egyesülettel jó viszony­ban legyen az önkormányzat, segítse egy­mást amiben lehet. Ez fontos közérzetja­vító tényező, miközben az információcse­rére is lehetőséget teremt, melyek a telepü­lés érdekében hasznosíthatók. □ A vállalkozások korát éljük, és mind gyakrabban halljuk, a pénzszerzés érdekében vállalkozza­nak az önkormányzatok is. Helyes­li ezt az elvet? — Nem tartom követendő cél­nak, s ha csak a magunk esetét né­zem, lehetségesnek sem. Meggyő­ződésem, hogy egy önkormányzat nem vállalkozásra van berendez­kedve. Akad dolga és feladata anél­kül is épp elég. Ugyanakkor a vál­lalkozás kockázatos is. Arra na­gyon kell vigyázni, hogy az önkor­mányzati és vállalkozói pénzek ne keveredjenek: egy vállalkozásban benne van a bukás lehetősége is, egy település pénzét ily módon nem lehet kockáztatni. Sokkal szeren­csésebbnek tartom, ha az önkor­mányzat ösztönzi a településen lé­vő vállalkozókat, ha kell olcsóbb telkekkel, adókedvezménnyel, min­den elérhető eszközzel. □ Egy-egy település fejlődéséből, fejlesztéséből ma már az ott élők­nek is mindinkább ki kell venni ré­szüket. Sokszor nincs beruházás la­kossági hozzájárulás nélkül. Nyír­vasváriban mihez kérnek segítsé­get? — Bármennyire szeretnénk, bi­zonyos dolgokban nem tudjuk nél­külözni a lakossági pénzeket, hi­szen az ily módon összegyűjtött fo­rintok nélkül képtelenek lennénk megva­lósítani terveinket. Lakossági hozzájárulás­sal fejeződött be a gázberuházás, így ter­vezzük megvalósítani a szennyvízhálózat kiépítését is. Az útépítéshez ugyanakkor egyetlen fillért sem vettünk igénybe a vas­váriak pénzéből. Minden beruházásunk harminc százalékkal több saját erőt igényelt. m ^ Faluja érdekében a testületnek és a polgár- mesternek minden lehetőséget ki kell használnia, yy □ A lobbizást egy-egy falu, régió érde­kében sokan szorgalmazzák, sokan meg el­vetik. Miképpen vélekedik a boldogulás eme fajtájáról? — Faluja érdekében a testületnek és a polgármesternek minden lehetőséget ki kell használnia. Ezért szerencsés és hasznos is leb^c, ha jó viszonyt tart az országgyűlési képviselőkkel, ha ismeretségeket, kapcso­latokat köt. Illik jóba lenni minden fórum □ Az Ön faluja jó ideig szeretett volna a halmozottan hátrányos helyzetű falvak sorába tartozni, e célját csak nehezen tud­ta elérni... — Sok pénztől estünk el amiatt, hogy 1990-93 között nem tudtunk bejutni a hal­mozottan hátrányos helyzetűek sorába. Ez azt jelentette akkor, hogy minden beruhá­zásunk harminc százalékkal több saját erőt igényelt, így nehezebben valósulhattak meg terveink. Á sors fintora, hogy mire elér­tük az oly áhított besorolást, a támogatás mértékét jelentősen csökkentette az állam. □ Mi lehet ma egy polgármester legna­gyobb öröme és gondja? — Gondja mindaz, amiről eddig beszél­tünk. Öröme, ha ezen gondok bármelyikét sikeresen meg tudta oldani. Közhely le­het, de igaz, hogy nekem az a legnagyobb öröm, ha bármelyik falubélimen segíteni tudok, s ha látom, minden nehézség elle­nére épül, szépül Nyírvasvári. 1994 volt az, az év, amikor látványosat léptünk előre, majd két-három év szünet után most ismét a fellendülés szakaszában vagyunk. AKTUÁLIS INTERJÚNK Falukölcsön az államnak □

Next

/
Oldalképek
Tartalom