Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-23 / 196. szám
1997• AUGUSZTUS 23 SZÓMBA7 Napkelet • /\ KM hétvégi melléklete Az irodalom szerepváltása n Olyanok vagyunk itt, miwí halak az akváriumban, amikor a víz nélkülözhetetlenségéről beszélnek” H iányzik nekem a kis haza. A főváros nyolcadik kerületének szülötteként egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy hiányzik nekem ez a kis haza, hiányzik a vidék. Ha angliai utamat tervezve a harmincnegyedik napot még Londonban tölthet- ném, igyekszem, hogy itt lehessek Tokajban. Fontoskodás ez? Hiszen magunk is tapasztaljuk, hogy a sokszor parttalan viták mellett esetenként a kávészünetek, vagy a fehér asztal fontosabbak, mint az előadások. De ha csak harminc százaléka — és ez nagyon jó arány! — hasznos mindabból, ami irt elhangzik, érdemes volt itt töltenünk ezt a három napot. Érdemes a magyar irodalom és a magyar közélet szempontjából is. — így érvel Tarján Tamás, amikor Czi- gány Lóránd elmúlt esztendei hozzászólásának finom iróniáját próbálom többé kevéssé pontosan előbányászni emlékezetemből: Olyanok vagyunk itt Tokajban, mint halak az akváriumban, amikor a víz nélkülözhetetlenségéről értekeznek... Talán ebből a néhány mondatból is kitűnhet, hogy szinte minden jelenlévő másmás szándékkal, indulattal érkezett — vagy maradt távol — a történelmi borvidék hangulatos központjától. Egy kétségtelen: a város és a megye mindent megtett, hogy a közel kétszáz résztvevő jól érezze magát Hegyalján. Néhány esztendeje a szerencsésen kibővült kollégium volt az újdonság, ma a gimnázium szinte mészillatű friss csodája Bodonyi Csaba tervei szerint. S mi tagadás még azok közül is itt köszönthetjük Zimonyi Zoltán irodalomtörténészt, Pomogáts Bélát az írószövetség elnökét, akik nem vállalták már tovább a szervezés feladatait, s megváltak a kuratóriumi tagság nyűgétől. Szinte szimbolikus, hogy a Kassán, illetve még inkább a közeli falucskában, Buzitán honos Gál Sándor a frissen választott elnök. A Tokaji írótáborban a huszonöt esztendő alatt annyiszor, és annyi szenvedéllyel vetődött föl a magyar irodalom — mára már természetes egysége, hogy senki nem csodálkozik: szlovák állampolgár a tábor egyhangúan megválasztott vezetője. Az írótalálkozó hagyományos helyszíne: Tokaj Lászlóffy Aladárnak — akinek három frissen megjelent kötetét is megvásárolhattuk a Felsőmagyarországi kiadó jóvoltából a helyszínen — erről eszébe jutnak a „boldog” hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek. Amikor Kolozsváron, akarom mondani Cluj Napocán élni, írni és szerkeszteni egyáltalán nem volt örömteli dolog. Kenyérért és szabadságért egyaránt sorba kellett állni, s egyikből egészen bizonyosan nem jutott egy morzsányi sem. De az „egy főre jutó másfél titkosrendőrök” idejében, az államközi szerződések nyomán jobban átjutott a határon a folyóirat, a könyv, viszonylag könnyebben megismerhették, számon tarthatták egymást a költők, írók. — Tőzsér Árpádék valahogy könnyebben jöhettek Szlovákiából, Pozsonyból Erdélybe, mint mi oda, de a versei, esszéi egyébként is megelőzték őt. S soha nem felejtem ahogyan Mátyás király háza mellett fölfelé a kaptatón még Kányádi Sándorból is kifogyott a szusz és a szó, s mentegetőzni kezdett, hogy most már beszéljen a társaságból más. Mire Tőzsér jóízű gömöri palóc tájszólásával azt javasolta, hogy: „Ákkor inkább hállgássunk tártálmá„ y> san... A hallgatás ideje végre lejárt. Mindent megírhatnak a környező országokban is a magyar irodalom legjobbjai, legfeljebb a szókimondás hatása kétséges éppen a már annyit emlegetett Szlovákiában, s a délvidéki veszteségek viselték meg jóvátehetetlenül a jugoszláv utódállamok magyar szellemi életét. A Tokaji írótábor tagjai is inkább némi maliciával emlegetik az egykori hatalom ingerültségét, ha régente kényesebb ügyekre terelődött a szó. Egyben azonban egyetértettek a jelenlévők: anélkül, hogy túlértékelnék a kor közéleti vitáit, a szellemi élet ellenzéki szerveződéseinek kétségtelenül egyik fontos helyszíne, műhelye Tokaj volt. Görömbei András a rendszerváltás után a Kossuth Lajos Tudományegyetem rektorhelyettese lett, majd Helsinkiben tanított, s most a bécsi egyetem katedráján fejezte be a tanévet. A távolról jött ember szemével sajátosak lehetnek az itthoni szellemi élet viszonyai: — A programos irodalom megmutatta, hogy a közvetlen politizálás tönkreteszi az esztétikai értékeket. De azt sem hihetjük, hogy a valóságtól teljesen el kell fordulnia az irodalomnak. A közösségi felelősséggel fogalmazó irodalom tarthat majd számot a nemzet emlékezetére. Ezeknek a műveknek az elemzésére kellene nagyobb figyelmet fordítanunk. Minden szempontból magyarosítanunk kellene a magyarságot. Az értékeink felé kell fordulnunk, ebből kell táplálkoznunk, mert a történelemnek közösségként leszünk alakítói, vagy áldozatai. Nem szeretek az irodalmi vitákban részt venni, nem szeretem az irodalmat megosztó ellentéteket, mert úgy gondolom, hogy ezeket irodalmon kívüli feszültségek hozzák létre. Azt viszont vallom, hogy az egyén, az alkotó ember nem tud kiszakadni a közösségéből. Ideig, óráig hiheti, hogy kívül esnek a gondjai a társadalom egészén, ám a mai magyar közállapotok is kiolvashatók a magyar irodalomból, pedig minden esetben az egyén, a maga egyedülvalóságában hozta azt létre. A Tokaji írótábor teszi a dolgát. Szünetben és a tanácskozások ideje alatt mindenki mindenkivel találkozhat. Olyan emberek telepednek egy asztalhoz, akik évtizedek óta kerülgetik egymást, keveset, vagy semmit nem tudnak a másikról. Nem hiányzik a rácsodálkozás sem. itt ez az ember, semmiben nem értünk egyet, de mégis van benne valami vonzó. Jó vele beszélgetni, jó vele vitatkozni. S ne tagadjuk, az írótábor történetéből nem hiányzott, s ma nem hiányzik a „vérre menő” érvelés, fölcsattanhat bárki, s a dolog természete szerint meg is lehet sértődni. De már az egy esztendő múlva megjelenő kötetben, amely minden elhangzott szót, véleményt hűen közöl, összesimulnak a sorok. S az irodalomtörténet egyébként is a műveket és nem a villongásokat mérlegeli. Hát kell akkor Tokaj?! Mivel az írók egész évben készülnek, s minden augusztusban összeverődnek, maguk igazolják: igen. Antall István Történeti kompozíciók, arcképek, tájképek évtizedek óta most láthatók először Szirtyei Merse Anna* Madarász Victor tipikusan tragikus magyar sorssal megáldott, vagy inkább megvert hűséges hazafi. Vérében hordozta a mindenkori helytállás természetes kényszerét. Több évszázad magyar szabadság- harcosai küzdöttek a felvidéki Madarász család csetneki vas- és rézhámoraiban készült fegyverekkel, és mint ősei közül oly sokan, a fiatal joghallgató Madarász Victor sem habozott fegyvert fogni a haza érdekében. Világos után, aránylag rövid bujdosást követően úgy folytatta tanulmányait a pécsi jogakadémián, hogy közben már festeni is tanult egy helyi mestertől. 1853-ban döntött a művészi pálya mellett, és becsülettel végigjárta az ehhez szükséges lépcsőfokokat: a bécsi akadémia előkészítő, majd történeti festészeti osztályát, a szabadabb szellemű Waldmüller iskolát, hogy végül belássa, az igazi haladást csak a szabadság és egyben a művészet akkori fővárosában, Párizsban érheti el. A múlt század közepén még igen kevesen merészkedtek ilyen messzire, de a fiatal festőnek már határozott elképzelései voltak választott hivatása, a történeti festészet műveléséről, és igényességével a legjobb forrásból kívánt meríteni. 1856-tól 1870-ig élt Párizsban, és itt alkotta fő műveit, ez volt életének legboldogabb, legeredményesebb időszaka. A hivatalos akadémiai tanítást itt sem sokáig bírta. Jobban megfelelt céljainak Leon Cogniet magániskolája, aki mellett rövidesen kész művésszé érett. Mivel ecsetével is — akárcsak régebben kard* írásunk szerzője a Magyar Nemzeti Galéria főtanácsosa. jával — a nemzeti célkitűzések forradalmár szószólója kíván lenni, képeinek csupa olyan témát választott, mely nyíltabb vagy rejtettebb formában ébren tarthatta, sőt felháríthatta a magyarság létkérdéseire, a megmaradás vagy felmorzsolódás tragikus dilemmájává rádöbbentő közgondolkodást. Romantikus hevületű, ám világos tagolású, kitűnően jellemző kompozíciói az osztrák cenzúrától megcsonkított irodalmunknál szabadabban szólíthatták meg a közönséget, mely értette a drámai történelmi utalásokat és hatalmas ünneplésben részesítette a Pesti Műegylet 1859- es kiállítására Párizsból hazaküldött három nagyszabású festményt: a Hunyadi László siratását, a Zách Klárát és a Zrínyi Péter a börtönben című képeket. Az utóbbi kivételével a Nemzeti Képcsarnok számára megvásárolt alkotások aztán rövid időre visszautaztak születési helyükre, hogy ott a Párizsi Szalonon is sikert hozzanak alkotójuknak, aki a Hunyadi-képpel — magyarként elsőnek — elnyerte a Szalon nagy állami aranyérmét. Majd további pompás festmények következtek: a Zrínyi család életének több jelenete, a Dózsa népe, valamint lélekláttató, elmélyült szépségű portrék, néha egy-egy tájkép. És 1868-ban a másik főmű a Dobozi, mely Delacroix és Géricault lobogó romantikájának folytatója. A 40 éves, sikeres művész 1870-ben bizalommal hozta Pestre francia menyasszonyát, abban reménykedve, hogy a hazai közállapotok most már itthon is megfelelő megélhetést biztosítanak számukra. A kiegyezést követő nagy fellendülés azonban csak a problémákat kesztyűs kézzel kezelő, diplomatikusan simuíékony Benczúr Gyulának és körének juttatott megfelelő feladatokat. A mindvégig rebellisnek tartott, Kossuthtal barátkozó Madarászt, ahol csak lehetett elgáncsolták, történelmi festménypályázatokon sorra megbuktatták, a jelentős megbízásokból kihagyták. Bár kisebb mértékben, de Székely Bertalannal is nagyjából ez történt. Kétségtelen, hogy bizonyos megtorpanás, elbizonytalankodás lett úrrá Madarászon, amikor a nemzetközi megmérettetést vállaló magas hőfokú művészi hevület párizsi évei után megpróbált alkalmazkodni a régi hadállásait féltékenyen őrző, maradi magyar művészélethez. A kistehetsé- gű, ám annál nagyobb hatalmú kritikus Keleti Gusztáv előszeretettel vette el a kedvét a továbbküzdéstől nemcsak Madarásznak, de Zichy Mihálynak, Gyárfás Jenőnek, Szinnyei Merse Pálnak is, vagyis csupa olyan autonóm, külföldön megizmosodó és ott már sikert aratott tehetségeknek, akiket inkább támogatólag illett volna befogadni. Az érzékeny művészlelkek különféle módon reagáltak a kisszerű, ám annál kitartóbb intrikára, volt aki egyre kevesebbet festett, foglalkozást változtatott, és volt, aki újból külföldre távozott. Akár így, akár úgy, mindenképpen veszteség érte a magyarságot. A sokfelé szétszóródott Madarász-életműből a legnagyobb főművek mozdíthatatlan részét képezik a Magyar Nemzeti A Madarász Victor-emlékkiállítás egy részlete Balázs Attila felvétele Galéria budavári palotabeli kiállításának. Esetenként korabeli vázlatok vagy jelenkori reprodukciójuk emlékeztet eredményeikre. Madarász számos kevésbé ismert remekműve azonban meglepetést fog kelteni: nemcsak történeti kompozíciók, hanem arcképek és tájképek is évtizedek óta most kerülnek először a közönség elé. Vászonra festett történelem Balázs Attila felvétele
