Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-09 / 185. szám
Map kelet • A KM hétvégi melléklete □ tárlat Szegedi Nyár Orr Lajos: Az őskor legyőzése A kor társ szépművészetek egyik seregszemléje a kétévenként megrendezett Szegedi Nyári Tárlat. A szegedi Móra Ferenc Múzeum Képtára jelenleg hazánk legnagyobb vidéki időszakos kiállítóterme. A háromszintes kiállítóházban 61 festő, 29 grafikus és 31 szobrász egykét alkotása látható szeptember 7- ig. A kiállításon hat díjat adtak ki és három munkajutalmat. A két szobrászdíjat nyíregyházi alkotó nyerte el. A Nemzeti Kulturális Alap Kézőmű- vészeti Kollégiumának díját Fodor Ilda „A tenger növényei” és „Tintahalak I.” című porcelán figurájáért vehette át. A Postabank Szegedi Igazgatósága és az Adler és Társa Kft. közös díját Orr Lajos „Az őskor legyőzése és rítus” című bronz-kő és bronzfa kisplasztikájára kapta. A nyíregyházi alkotók közül Székhelyi Edit festő, Szepessy Béla és Tő- key Péter grafikus, valamint a díjazottak mellett Mészáros Gábor, Nagy Lajos Imre, Tóth Sándor és Zagyva László szobrászok szerepelnek egykét alkotással. A nyíregyházi alkotók helyét a magyar szépművészetben ez a kiállítás is jelzi, hiszen a 31 szobrász egyötöde nyíregyházi, a díjazottak egyharmada városunkban él és dolgozik. Fodor Ilda: Tintahal I. Tőkey Péter: Sinus I. KM-reprodukciók A monarchia tengerésze Bacsóka József— „a hetedik” — útja Butykdról a Tegetthoff csatahajóra Édesapám — Bacsóka József — 1890-ben született Butykán. Amikor bezörgetett lakásuk ajtaján, s bentről hallatszott a kérdés, hogy ki az? Apám csak így válaszolt: „a hetedik”. Akkor már nagyanyám tudta, hogy a Jóska fia érkezett meg. Nyolcán voltak testvérek. Ahogy nőttek, erejükhöz mérten úgy kellett kivenni részüket a gazdálkodásból. Nagyanyám tartotta kézben a családi gyeplőt, aki igen jó szívű, de szigorú, dolgos asszony volt. A nagyobb fiúk már szántottak, vetettek. A kisebbeket az állatok mellé osztották be, legeltették a teheneket, disznókat, a két leány pedig a baromfiak őrzésével, s a háztartással volt elfoglalva. A hat elemit is bizony nehéz körülmények között végezte el édesapám. Négy kilométerre volt tőlük az iskola, télen nagyanyám meleg sültkrumplit dugott a gyerekek zsebébe, hogy legalább az melengesse a kezüket, míg hóbuckákon átvergődve megérkeznek a tudományok házába. Édesapám jókötésű, ügyes legénnyé serdült, már 12 éves korában a felnőttekkel egy sorban kapált. Ki is nézte magának a cséplőgép gépésze és erősen kérte a szülőket, hogy adják hozzá inasnak, ő jó szakmunkást nevel belőle. De nagyanyám nem engedte, — akkor még a földnek nagyobb vonzereje volt. Pedig rövidesen meg kellett válni a tanyától és a kis birtoktól. Nagyapám kiment Amerikába szerencsét próbálni, nagyanyám pedig beköltözött Nyíregyházára. Édesapám a vasútnál helyezkedett el. 1911- ben megjött a katonai behívója. Volt egy barátja, akivel egyszerre rukkoltak be. Már előre tervezgették, hogy biztosan egy helyre kerülnek és így valahogy kibírható lesz a bakasors. Ám az élet néha meglepő fordulatokat hoz. Mikor a sorozóbizottság elé került, a tiszt megnézte egészségügyi papírjait, majd apámra tekintett és ezt diktálta az írnoknak: tengerészet. Szegény apám igen meglepődött, hisz addig még nagy folyót sem látott, nemhogy tengert. Persze ez még az Osztrák-Magyar Monarchia idejében A hajón kemény élet várta, rend, fegyelem uralkodott az újoncok között, yy történt, amikor még tengerpartja is volt hazánknak, s a közös hadseregben a császári haditengerészetnek német, cseh, osztrák, szerb, horvát, olasz és magyar nemzetiségű legények is szolgáltak. Mikor apám kezdett magához térni döbbenetéből, felfigyelt egy számára igen érdekes dologra. A sorozás alatt, amikor a fiúk iskolai végzettségét kérdezték, a magyarok csak ilyeneket kiáltottak be: 4, 5, esetleg 6 elemi. De a német fiúk mind ezt diktálták: vierbürgersehüle! Mit jelenthet ez a vierbürgersehüle? — gondolkodott el, hiszen akkor még egy szót sem tudott németül. Valakitől megkérdezte, aki megfejtette a nagy talányt, ez bizony négy középiskolát (négy polgári: vier Bürgerschule — A szer.) jelent. Akkor jött egy újabb kérdése: miért van a német fiúknak négy középiskolájuk, s a magyaroknak csak 4, 5, 6 elemije? Kezdte látni, hogy egy számára teljesen új világba került és már nem is sajnálta annyira a bakaéletet, és kíváncsian várta, milyen lesz Fiúméban tengerre szállni. A bevonulás után nehéz kiképzésen vett részt az Adriai-tenger partján. A kiképzéshez az úszásoktatás is hozzátartozott, persze ezt igen egyszerűen oldották meg, ha már tudták a tempókat, bedobták a tengerbe, s figyelték, fennmarad-e a víz színén? A kiképzést követően gyakorló hajóra kerültek. Itt is kemény élet várta, rend, fegyelem uralkodott az újoncok között, s ebbe beletartozott a padíósúrolás is, mivel a tisztaság fő követelménynek számított. Napjaikat kitöltötte a torna és fegyvergyakorlat, árbocra kúszás, veszélyhelyzetek gyakorlása, A leggyakoribb ételük a halfélék és a rizs volt, alvóhelyül a kifeszített függőháló szolgált ágy helyett. Egyenruhájuk jellegzetessége a nagy matrózgallér, kimenőjük sötétkék finom szövetből készült fehér sujtásos gallérral, s ezt tányérsapka egészítette ki. Ebben az öltözékben bizony megnézték itthon, Szabolcsban a szabadságos kiska- tonát, s gyakran megállították. Ő szívesen mesélt akkor, majd nekem is, mint egyetlen gyermekének, a tenger szépségéről. Változatos színeiről, hullámzásáról, a habok között fel-felugráló ezüstös testű haA nehéz katonasorsot megszínesítette a sok idegen, szép vidék, amelyeket hajóútjaikon bejártak. jj lakról, a felszínhez közel lebegő medúzák szép formáiról, de a viharos tenger 5-6 méteres hullámairól sem feledkezett meg. Persze a tengeri betegségről is, amit nehezen szokott meg. Örökre belevésődtek emlékeibe a partok hófehér sziklái, a hegyeken magányosan álló kis kápolnái. Szemléletesen tudott beszámolni a kikötők nyüzsgéséről, az ott élő emberek életéről, szokásairól. BALIA LÁSZLÓ: Bonckés alatt A medikus eleinte irtózott tőlük, azután megszokta, és többé-kevésbé tárgyaknak tekintette őket. Csak akkor fogta el újra valami kellemetlen szédülésféle, amikor magának is bele kellett kapcsolódnia a boncolásba. Mégis: emberek, ha nem is élnek. S most ő az egyikbe belevágja a szikét... Azután ezt is természetesnek vette. Végeredményben csak kísérleti eszköz, akkor is, ha néhány nappal ezelőtt még éreztek* gondolkodtak, beszéltek... De akkor, azon a napon ismét személyekké váltak a számára, egyéniséget öltöttek. Gondolta: végre levizsgázik anatómiából. Azt mondták neki: most már nyugodtan nekivághat. Csupán egyetlen napja maradt, hogy ezt az elmaradt vizsgáját letegye; ha nem sikerül, másnap törlik a hallgatók névsorából. Órákig vadászott a tanárra, állandóan a nyomában volt, de az innen oda ment, onnan ide. Végül ott talált rá, ahol először kereste: a bonctani laboratóriumban. De nem bent az épületben. Az előtte levő parkocskában sütkérezett egy pádon. Kis pihenő. — Vizsgázni? Mondtam már, hogy elegem volt magából. A következő szemeszterig ne is lássam! — De nekem azt mondták, hogy most már... — Igen? Mondták? A tanár áthatóan nézett rá, meg sem kérdezte, kire vonatkozik az iménti harmadik személyű ige. — No, jöjjön! Azon a Íesötétített termen kellett átmenniük, ahol a boncolásra szánt hullákat terítették ki lebádogozott asztalon; a tanárnak e helyiség mögött volt egy kis irodája. Hanem, mielőtt még odaértek volna, bent megszólalt a telefon. — Maga várjon itt! — szólt a prof, nyilván nem akarva, hogy hallgatója tanúja legyen a beszélgetésnek. A medikus sejtette is, hogy miért. Bizonyára most jön majd az illetékesektől az az elkésett jelzés: már semmi akadálya, hogy ő levizsgázhassák. Megállt. Leülni itt nem volt hol, nekitámaszkodott hát az egyik asztal szélének. Tulajdonképpen nem érdekelte, hogy ki (vagy inkább: mi?) fekszik rajta. Már közömbös volt a boncolásra előkészített tetemek iránt. Csakhogy a telefonbeszélgetés hosszúra nyúlt; úgy látszik, az illetékesnek (ha ugyan ő volt az) egyéb mondanivalója is akadt az ő ügyén kívül. A medikust ez idegessé tette. Minél előbb szeretett volna túljutni ezen a kellemetlen procedúrán. így, az asztalnak támaszkodva várni: ez is kényelmetlen volt, el is zsibbadt a dereka, hát kissé más testhelyzetet vett föl, s ekkor megdöbbentő dolog történt: egyszer csak azt vette észre, hogy a háta mögött a hulla — a kezét nyújtja neki. Hát ez több volt a soknál, és edzettség ide vagy oda, megborzadt, majdnem felsi- koltott, s a maga számára is érthetetlen ijedséggel hátrált egy fél lépést. Persze, rémülete csak egy pillanatig tartott. Egykettőre rájött, hogy amikor ő fészkelődni kezdett, megmozdította az asztalt, s ettől lecsúszott a kiterített tetem jobb keze, ez azonban kísértetiesen olyan volt, mintha parolára nyújtaná. Ekkor jutott csak eszébe, hogy meg is nézze a közelében heve- rőt, és mindent várt, csak ezt nem. Mi lehet ez? Nincs magánál? Képzelődik? Ritkái... Alig egy napja, hogy beszélt vele. Mi érhette azóta? Elütötte egy autó? És hogy került ide, a gazdátlan, hozzátartozók nélküli, kísérleti célokra igénybe vett hullák közé egy őrnagy? (Civilben járt, de mindenki ismerte a rangját.) Az iménti kérdésre persze felelet nem volt, csak még nagyobb irtózat fogta el attól, hogy az őrnagyot itt látja — de mindez csak egy pillanatig tartott. Mert ahogy jobban megnézte a tetemet, rájött, hogy tévedett. Valóban: a termete, testalkata ugyanaz, az arca is hasonló, de csak hasonló. Mégsem az őrnagy fekszik itt, csak a helyiség homálya láttatta vele az asztalon Rátkait. A medikus kissé meg is nyitotta az egyik ablak spalettáját, hogy erről még jobban meggyőződhessék. A szobában valamivel világosabb lett, jól látszott mind a hét hulla. Ot férfi- és két női tetem, s neki most első ízben ötlött az eszébe, hogy mégis csak szemérmetlenség így meztelenül egymás mellé fektetni más- neműeket. Azután a tekintete visszasiklott arra, aki az előbb még Rátkai volt, s azon meditált, hogy jó volna, ha valóban az őrnagyot látná itt. Ő holnap vagy holnapután, gyakorlati bonctan órán, ide jönne élesre fent szikével, egyenesen neki a mellkasának...! Most persze az őrnagy boldog, sikerült, amivel megbízták, pedig már kétségbeesett amiatt, hogy vele nem boldogul. Félti a pozícióját. Van is mit. Bizonyára busás fizetést húz, annyit, mint négy vagy öt tanár. No de, gondolta a medikus, neki nem kellene ám az a mesés jövedelem, ha így meg kell alázkodni érte. És őelőtte, a kis senki egyetemista előtt. Mert mikor Rátkai látta, hogy a fenyegetéseivel nem jut semmire, könyörgőre fogta: „Sajnáljon már meg engem! Hogy álljak a főnököm elé? Az állásommal játszom. Három gyermekem van.” Még azt is megkockáztatta: „Nézze, én is magyar ember vagyok. Gondolja: nekem könnyű a sok orosz között? Pláne, ha nem produkálok semmit. Nekünk, magyaroknak, segítenünk kell egymást.” No persze, azért állították rá épp őt az ungvári egyetem magyar hallgatóira, hogy efféle érvekkel is hatni tudjon rájuk. Hayy A sorozotiszt apámra tekintett és ezt diktálta az írnoknak: tengerészet. 11
