Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-26 / 173. szám
1997- JÚLIUS 26., SZOMBAT de legalább megtalálható volt. Novouszpenkában jelenleg 5-6 magánkért települt a korabeli temetőre — ahol egyébként a háborúban porig égtek a házak, olyan heves harcok folytak. Ennek ellenére barátságosan fogadták őket, élelmet is adtak. Krinyicán egy magyar katonaorvosnak a helybeli lakosság állított keresztet, aki annak idején gyógyította őket, s annyira tisztelték, szerették, hogy saját halottjukként temették el és gondozzák sírját ma is. A Miután az említett települések felkerültek a kegyhely- lajstromba, a kis kutatócsoport nem indult haza, hanem újabb temetőket, nyughelyeket keresett még meg, amelyekről tudtak, csak még a helyszínt nem ismerték, a helybeli lakossággal nem vették fel a kapcsolatot. Jugyinóban például egy romtemplom környékére temették a katonákat, Masztyu- gyinóban pedig már a ma nem létező templom kertjében voltak az egyes sírok. A temetőre azonban kultúrházat építettek később. — Itt valószínűleg nem lesz könnyű dolgunk, ha majd visszatérünk elhelyezni a keresztet — mondja Mártha Tibor —, mert itt ugyancsak „szovjet” a lakosság jó része, nem véletlen, hogy annak idején ráépítettek a temetőre. De ezt is megoldjuk. Különösen nagy segítséget kaptak és kapnak a katonasírok felkutatásában, illetve beazonosításban a pravoszláv egyháztól, jelesül Péter atyától, a voronyezsi vikáriustól és a kamenykai Sándor atyától.. — A polgármesterekkel igen hasznos jóba lenni, hiszen tőlük nagymértékben függ, a kegyhelyek milyen bánásmódban részesülnek. Azokkal a polgármesterek, akik valaha jártak Magyarországon, könnyebb jó kapcsolatot kialakítani. Érdekes, hogy Puhovo falu polgármestere például Pápán, a sztorozsevojei Szegeden, a jablocsnojei pedig Szolnokon katonáskodott. Velük kifejezetten jó a kapcsolatunk. Egy Budapesten volt katona pedig most pap. Ő is sokat segített. Ezek az imberek szinte régi ismerősként fogadnak bennünket, s rendkívül segítőkészek. A Szeretnék köszönetét mondani mindazoknak — tette hozzá végezetül Mártha Tibor —, akik segítségemre voltak. Elsősorban két kedves kolléganőmnek, Gyüre Józsefnénak és Gyüre Tímeának, akik velem tartottak legutóbb. Mindketten magyar-orosz szakosak, jól beszélnek oroszul, sőt Gyüre Jó- zsefné az ószlávot is ismeri. De hogy folytassam: a megyei, a városi önkormányzatoknak, a nyíregyházi temetkezési vállalatnak, akik Nad- vornán 148 magyar katonát exhumáltak még 1995-ben, Csősz Ferencnek, az anar- csi dr. Kovács Gézának, a kisvárdai Szilágyi Lászlónak, a fényeslitkei Fejes Jánosnak, Varga Gyulának és Nagy Sándornak. Tambov, az egykori hadifogolytábor, ahol Péter atya szentelte meg a keresztet (felül) Gyivnogorje, ahol az épületben temették el az elesett katonákat, a háttérben a Don Amatőr felvételek Jónás előtt kottatartó, rövidlátó, vaksi szemmel lapozgat. Bemutatkozik nek: — Dantó vagyok. Jónás végigméri, elmosolyodik, barátságosan kezet nyújt, majd hirtelen lefagy arcáról a mosoly, még jobban belebújik a kottába, és veszettül lapoz előre, aztán visz- sza. Térdére fekteti a hangszert, vár. A karmester csendet int, mindenki fölemeli hangszerét. Végül a karmester fáradtan leereszti a kezét. — Hangolni! A klarinét kitartja az Á-t, igazodnak hozzá. Azután játszani kezdenek. Jónás hamisan játszik. Oldalt pillant, Jónás belecsúszik a kottába, a trombita szája majdnem a térde között, hogy jobban odaférjen a hangjegyekhez. Nem veszi észre, hogy . őt nézik. | Könnyű indulókat játszanak, megélénkül köröttük a világ. Tátott szájú gyereBalázs Attila illusztrációi kék gyűlnek köréjük, a zene az emberek áramlását ritmusosra szabályozza. Fényesen csillognak a réz hangszerek, megvillannak a napban. Jónás néha kiesik a ritmusból, olyankor leáll. A karmester kinyújtja a nyakát, meg- rovóan néz Jónásra, de az nem veszi észre ezt sem, izgatottan keresgél a kottában. Unottan játszik. Néha egy kierőszakol- tan magas hangban megcsillan a lehetőség, jó lenne korcsolyázgatni rajta. Szeretné megpörgetni a feje fölött, a szikár arcú dobja azonban nem engedi. Vissza kell csúszni Jónás mellé... Szünetben odasétál a lányhoz. Rámosolyog, az vissza, közben jár a keze, mossa a söröskorsókat. — Az éles hangú a trombita? — Igen. — Gondoltam. Délben főzünk virslit. Gyere majd! Bólint, aztán visszakószál a többiekhez. Sorakoznak már az üres üvegek. A karmester is iszik. A szikár arcú neki is nyújt egy üveggel. — Igyon! Tényleg jól játszik, ugye fiúk? Senki nem válaszol. Isznak. Ő is húz az üvegből. Délben kiosztják a pénzt, Dantó mindenkivel kezet fog, Jónás melegen megrázza. — Viszontlátásra. A lányék sátrához megy. A lány észreveszi, mutatja, hogy kerüljön a sátor háta mögé. Mire odaér, a lány már kint állt, egyik hordón papírtálcán virsli mustárral. — Egyél! Dantó csak egyet harap, amikor kijön a lány apja. Finoman kiemeli kezéből a papírtálcát, leteszi a hordóra. — Tűnj el! Elvörösödik, nyúl a zsebéhez. — Kifizetem. — Nem kell. Kopj le! A lány, apja keze alatt besomfordál a sátorba. Nem néz Dantóra. A kövér ember még egyszer végigméri és hozzáteszi: — Sürgősen... Azután ő is bemegy. Dantó másodpercekig dermedten áll a szégyentől. Később a szégyent düh váltja föl. Visszakerül a sátor elé, sört kér. A lány apja nem néz föl, elétolja a korsót. A csapos nem szokott senkire nézni, a sört, a kibuggyanó habot nézi inkább. Dantó húszast ad, a sört pedig beloccsintja a sátorba. A lány lábát is éri. Akkor ismerik föl, de ő már továbblépett. Nem akar verekedni. A húszassal kifizette a reggeli pálinkát is. Másik sátornál isznak a zenészek. Szólnak neki, hogy tartson velük. Elfogadja a hívást. A szikár arcú most barátságosabb. — Jövő vasárnap is jönne velünk? — Ha kellek. — Szépen játszik. Dantó nem válaszol. — Csöndes ember maga. — Minek annyit beszélni. — így igaz — helyeselnek. Később elbúcsúzik, nem szól, úgy tesz, mintha tisztelegne. MÚZSA Fodor Géza versei a Szobor Hamletnek ciklusból Mottó: Kizökkent az idő; ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt. (William Shakespeare: Hamlet, I. felvonás) Tudod, hogyan szól két tenyér, ha csattan? Vajon miként szól egy tenyér, ha csattan? (Zen) Szobor Hamletnek í az idő metszett ki önmagából az elgondolt lehetőség kontúrjainak fényéleivel meg ez a lenni-nemlenni-akarás- 2 egyik mozdulatod ravatalán a holt űr Yorick-emléke lebeg minden megsemmisülés nehezékeképpen egy volt-nincs gondolatot tár ki még a tenyered is 3 / beomlott lángok komorságával a kétkedő szellem tünékenységével a szürkeség halotti közeg — elhatárolt tér a megfeneklett időben 4 ám léted a végtelennek évszakai alakítják saját magunkon keresztül kifordíthatatlanná kövítve mítoszaidat az anyagszülte mozdulatlanság oly egyetlenné képzelte benned a világot képtelen tökélyre megformálni Hamlet a koponyával íme képzeletbeli magányom: e síron túl is lázadás — az önmagába soha-visszanemtérő ismétlődés spirálon izzó töredék-egésze (a kín élesre fent villogásaként bőröm alá hasít a fagy — „Halott vagyok, Horatio.”) ily számkivetve a hiábavalóságnak a végletek külön-egészeként állok — emléknyi tér a térben — pokoli elragadtatásban... s mert megkondultak az utcák Helsingőrben: ring a kőkutak szürke mélyén a tenger hatalmas, feneketlen zúgással (Fodor Géza, kárpátaljai költő remd- kívül gondolatgazdag kötete, a Fenyvesek árnyékában, a közelmúltban jelent meg a Hatodik Síp Alapítvány és a Mandátum Kiadó közös gondozásában.)
