Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-15 / 163. szám
1997. július 15., kedd HATTER Versenyfutás a motorvonattal Száztíz éve készült el a Nyíregyháza-Mátészalka közötti vasútvonal A vasút és a pályaudvarok felújítása pénzbe kerül Harasztosi Pál felvétele Balogh Géza Nyírbátor-Mátészalka (KM) — Nincs is talán olyan ember, akinek a vasútról ne lenne valami régi emléke. A gyermekkor szép és fájdalmas emléke. Nekem a mozdonyfiistben elbújó szikrák jelentik azt. Valahol Bátor és Kalló között csapta szemembe a szél, egy hétig alig láttam. De azért nem volt harag. Mert az a mámorító száguldás... Ma nem fenyegeti hasonló kaland a Bátor és Kálló között, azaz a Nyíregyháza és Mátészalka között vonatozót. Eltűntek a régi, csühögő-pöfögő gőzmozdonyok, s vége a szilaj robogásnak. A száztíz éves vasútvonal nagyobbik részén ma olyan „sebességgel” megy a vonat, hogy egy közepes futó is vígan lehagyja. Sőt, a ka- jánkodók szerint nyugodtan le is lehet szállni róla. Ha az ember az első kocsiról lép le, kapkodás nélkül megszedhet egy csokor virágot, az utolsó vagon épp akkor ér mellé. Akár az idegenforgalmi látványosságaink közé is fel lehetne venni, bizonygatják a ciniku- sabbak, hiszen nem sok helyen adatik meg a virágszedés vonatozás közben. Tíz kilométerrel Nem olyan vicces ez persze, különösen nem azoknak, akik minden nap felülnek a „nyí- regyi-szalkai” vonatra. Egy nemrég készített felmérés szerint az ötvenhat kilométeres vasútvonal a legproblematikusabb a megyében, itt korlátozzák leginkább a sebességet. Ezen belül is a Nyíregyháza- Nyírbátor közötti szakasz okozza a legtöbb gondot. Itt az eredeti óránkénti hatvan kilométeres sebességet mindössze három és fél kilométeren lehet tartani, húsz kilométeren negyven a maximális tempó, a fennmaradó részeken pedig húsz-harminc kilométeres óránkénti sebességgel roboghat a szerelvény. De ez mind semmi: az idén két helyen már csak tíz kilométeres lehet a tempó. Óránként! Sajnos, még ma is sokan úgy gondolják hazánkban, hogy a vasúti mellékvonalakra semmi szükség, sokkal hatékonyabban megoldható a szállítás a közutakon. Persze óriási ostobaság lenne így is cselekedni. Nyugat-Európa már rájött a korábbi baklövésére. Ott az elmúlt évtizedekben a közlekedési eszközök szabad megválasztásának elve érvényesült, mindez a közúti hálózat, főleg az autópályarendszerek nagy mértékű kiépítését eredményezték. Ennek tudható be, hogy a személyforgalom és az áruszállítás egyre nagyobb mértékben vándorolt át a vasutakról a közutakra. Felszámolták Pár év múlva jelentkeztek a negatív hatások: a környezetkárosodás, a fölösleges energiafogyasztás, tönkretett termőföldek, gyakori balesetek, forgalmi dugók. Egyre többen osztják a felismerést, miszerint a közlekedési eszközök teljesen szabad megválasztása kollektív európai tévedés. Mi még nem tartunk itt, de mind többen vallják, meg kell menteni a szárnyvonalakat. Hazánkban a mellékvonalak problémája a második világháborút követő újjáépítésig vezethető vissza. Akkor a fővonalak helyreállítása volt az elsődleges, majd azok fejlesztése, korszerűsítése volt a fő cél. A mellékvonalak háttérbe szorultak. A motorizációs fejlődés a közlekedési infrastruktúrában a közúti fejlesztéseket szorgalmazta inkább. Amikor a mellékvonalak állapota már biztonsági kockázatot jelentett, állami beavatkozásra került sor. Bár ne tették volna! Azt nyögi ma is sok vidék. Az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció érvényesítésekor a „gazdaságtalan” mellékvonalak felszámolásával 1980-ra hét százalékkal csökkent a hálózat hosszúsága. Ma már a haszonról senki sem beszél, mint ahogy nem is igen volt egyetlen fillér sem. De térjünk vissza a felszámolási bolondériából kimaradt, de mára alaposan elavult vonalunkhoz, amely olyan jelentős településeket érint, mint Nagykálló, Máriapócs, Nyírbátor, s persze nem beszélve a két legnagyobb városról. Nyíregyházáról, Mátészalkáról. E pályaszakasz hanyatlása már a nyolcvanas évek derekán elkezdődött, az évtized végén viszont máf a sebességcsökkentő forgalomkorlátozást is be kellett vezetni. Gyorsvonat Szálkáról? A MÁV debreceni igazgatóságának szakértői szerint is tűrhetetlen a helyzet, ők több alternatívát is felvázolnak. Az egyik lehetséges változat szerint csak a legszükségesebb karbantartásokat végzik el, s ez magával hozza majd a vonal elhalását. A következő alternatíva szerint végrehajtanak egy egyszerűbb korszerűsítést; a különösen rossz állapotban lévő Nyíregyháza és Nyírbátor közötti szakaszon újból megteremtik a hatvan kilométeres sebesség lehetőségét, a másik szakaszon pedig gondoskodnak a műszaki állapot szinten tartásáról. Ez mintegy 600 millió forintba kerülne. A harmadik változat szerint a vasútvonal teljes hosszában megteremtik a nyolcvan kilométeres pályasebesség lehetőségeit, de számolnak avval is, hogy gyorsvonatok közlekedhetnek majd Szalka és Nyíregyháza között, szervesen kapcsolódva az InterCity járatokhoz. Talán mondanunk sem kell, a vonatozók melyiket választanák. »áll tZÁw:a firráia F eje tetejére állt a világ? Ismerősöm, aki életében nem említette az istent, soha nem járt templomba, hirtelen buzgó vallásos, templomba járó ember lett. Csak az úgynevezett keresztyén értékeket tudja elfogadni, aki nem ezt vallja, legszívesebben a máglyára küldené az illetőt, mint a középkorban tették az eretnekekkel. Egy másik ismerősöm hithű vallásos emberként élte meg az utóbbi évtizedeket, ezt akkor sem titkolta, amikor nem járt érte jutalom. Most szintén az isten egyik legszorgalmasabb. leghűségesebb szolgálója lett. Csakhogy ki tudja milyen indítékok hatására, nem a vallásos emberek által imádott istent, hanem a pénz istenét imádja. Beavatott források szerint a fél megye vagyona az ő kezében van, s amint ez ilyen esetben természetes, mégsem elégedett. Mi hozta elő az emberekből e rejtett tulajdonságokat, mi szabadította fel a mélyben áramló, bár ott valószínűleg mindig is meglévő energiákat, mi gyúrta át az emberek arculatát olyannyira, hogy alig lehet rájuk ismerni. Szónoki kérdések ezek, jól tudjuk. A választ kiki megfogalmazhatja magában. Egy hatalmas forgó színpad elevenedik meg előttünk. A felgyorsult idő színpadán forgunk, mozgunk, elbukunk és feltápászkodunk. S egyúttal a közönség is mi vagyunk. Hol tapsolunk, hol sírunk az össznépi produkciók megélésekor, de változtatni aligha tudunk az előadáson. nyugalmát vagy ha mégsem, keresett magának egy másik munkahelyet. Egy jobb közösséget, egy jobb főnököt. Szerény pénzből éltünk, de alig volt éhező, nélkülöző, pláne pedig ágrólszakadt, hajléktalan, kukázó ember. És még nem említettünk egy sor dolgot—minek is említeEgy társadalmi méretű szédület kerített hatalmába bennünket, amely megrészegít, elkábít, kizökkent a saját, korábbi tengelyünkből. Elkezdjük magunkat, az egész körülöttünk zajló világot a szédület állapotában nézni, vizsgálni, mintha egy különleges moziban lennénk. Nem mi tehetünk róla, jól tudjuk. Néhány év alatt annyi minden történt velünk — és részben általunk — ami más korokban évtizedek, netán egy fél évszázad alatt nem történ meg az emberrel. Egy kicsit áttételesen fogalmazva, tegnap, tegnapelőtt még mindenkinek volt munkája, egy kis közössége, ahová tartozott, ahol biztonságban érezhette magát. Ha sérelem érte, tudta hová kell mennie, és előbb-utóbb megtalálta a nénk — ami az óvilágban minőségének meghatározó elemei közé tartozott. Jóllehet, ma már felednünk kellene, mert a régi gondoskodó állam felemlegetése, a múltat megszépítő nosztalgia nem fog választ adni a jelen kérdéseire. De a hajlam erős bennünk, hogy a múltban keressük a jövőbeli út folytatását, holott a mostani utat ma, és nekünk kell kitaposni, ezer és ezer buktatóval, csalódással, hibával, vádaskodással, egymásra mutogatással. Igaz, hogy a földrengés- szerű változások az emberek egy részét a fejük tetejére állították, de ezen is talán naivitás lenne túlságosan csodálkozni. ebben a feje tetejére állt, bennünket naponta sokkoló világban kell élni. De hogyan lehet ezt — a már említett szédület állapotában —jó közérzettel, belső derűvel és türelemmel megélni? Általános érvényű, mindenkire érvényes recept sajnos nincs. Van, akinek az igazi énjét, belső értékeit a változások segítik a felszínre, másokban az alantas, torz vonások kezdenek munkálni, vagy „jobb" esetben a máról-holnapra élés, a kilátástalan- ság, a lelki nyomor, az alkohol, a fásultság és még ezernyi kísértő jelentés hatalmába kerülnek. Nem hiszem, hogy neheztelni kellene rájuk, vagy le kellene nézni őket, nem vagyunk egyformán erősek. Sőt, tartok tőle, többen vagyunk mi gyengék, esendők, morfondírozok, morgolódók, elkeseredők, elégedetlenkedők, akik nem mindig tudunk mit kezdeni a bennünket naponta érő, egész bensőnket sokkoló hatásokkal. izom benne, rossz t-e kedvünk talán még- U sem állandósul, nem válik első számú közellenségünkké, és valamelyest józa- nodni fogunk a szédületből, hogy legalább önmagunkban rendet tegyünk. Talán ezzel kezdődhet a feje tetejére állított világ helyrebillentése... Helyből az áru E lhiszem, hogy a piacgazdaság kialakulásának még csak a kezdetén tartunk a kereskedelemben is, bőven van még mit tanulni. Főleg a „nagyoktól”, a nagy nemzetközi áruházláncok hazai képviselőitől, amelyek lassanként behálózzák az országot. Kedvtelve nézegetem az ilyen márkás helyeket, újak, szépek, légkondicionáltak, világszínvonalúak. Lenyűgö- zőek a reklámjaik is, amelyeknek a lényege: mindenből a legjobbat, legolcsóbban. Azért nem árt óvatosnak lenni. Én például alaposan meglepődtem a napokban, amikor kíváncsiságból szétnéztem Pesten az egyik legújabb bevásárlóközpontban. Szerencsére éppen előző nap volt itthon a havi bevásárlás, így pontosan tudtam bizonyos árakat. Valóban voltak a nyíregyházinál olcsóbb áruk, furcsa módon éppen a primőrök, ám elég sok drágább is. A pálmát egy nagy dobozos mosópor vitte el: csaknem kétszáz forinttal került többe Pesten, ami a valamivel több, mint ezer forintos áru esetében nem csekélység, majdnem húsz százalék. Itthon újra elkezdtem a terepszemlét különféle központokhoz tartozó boltokban. Nem volt meglepetés: bizonyos dolgok olcsóbbak, mások drágábbak a „multik” üzleteiben, mint az önálló cégeknél. A figyelmesebb szemlélődés azonban egy másik, meglehetősen kedvezőtlen tapasztalattal járt. A nagy kereskedelmi hálózatok megyei áruházaiban jószerével nem kaphatók a mi megyénk nagy cégeinek termékei. A kedvelt tirpák liszt helyett dunántúli van, az ismert megyei ásványvíz és italok helyett pedig pesti és külföldi. Hasonló a helyzet a húsáruknál. Sok minden nyilvánvalóbban drágább, mint a helyi termék lenne, hiszen ha csupán a költséges szállítást veszem alapul, egymaga elviszi a „nagy tételben olcsóbb” beszerzés hasznát. Ha tovább gondoljuk a dolgot: várhatóan újabb nagy áruházláncok települnek megyénkbe. Talán nem volna haszontalan, ha önkormányzataink már a szerződéskötésnél — akár kedvezmény kínálatával is — megpróbálnának lobbizni a helyi árukért. Marik Sándor Tanképzési milliárdok T anulni — miképpen navigare (hajózni) — pediglen kell! Hóttunk napjáig. Legyünk picinyke elemisták, kamaszodó nebulók, közép- vagy fősulisok, „egyisták”, avagy tanarak — a katedra magasán (?) állók. A világ így alakul, így mehet elébb! Merthogy — mint elhangzott egy nyíregyházi — oktatásügyi — konferencián: a ránkköszöntő harmadik évezred az okosodásé lesz, a még kiműveltebb emberfőké hazánkban is. Ahhoz pedig, hogy az új struktúrájú iskolarendszer, a Nemzeti Alaptanterv által szabályozott és egyben serkentett tartalmi (és formai) változások minél gördülékenyebben menjenek, a pedagógusok továbbképzési és átképzési rendszerében szintén gyökeres fordulatnak kell végbemennie. Az akár forradalminak nevezhető változás első jele a rá- képzés kötelező jellegében rejlik. Igaz, eddig sem szíre- szóra járt az óvónő, a tanító, a tanár fejtágítóra; általában munkáltató intézménye jelölte ki egy-egy kurzusra, bentlakásosra, „nyárira”. Nos, a diplomamegvédés mint jövőbeni, felmentést nem adó elvárás — bizonyos, a pályán ledolgozott idő után — a szakma tekintélyének megóvása, presztízsnövelése, a valaha megszerzett ismeretek bővítése, frissítése érdekében fogalmazódott meg. A pedagógusok többsége nem ágál a dolog ellen. Azt viszont nagyon nem szeretné, ha valami obskúrus körülményalakulás folytán az ő — majdnem üres — zsebét céloznák meg a jobbért szorgoskodó kezek. A pedagógusszakszervezet — iránta való elfogultsággal ritkán gyanúsítanak — nemrég tiltakozott az ellen: az 1998-as költségvetési irányelvekben nem szerepel pénzösszeg az át-tovább- képzésére. Pedig a törvény előírja: a költségvetésnek a közoktatásra szánt összeg 3 százalékát e célra garantálnia kell. A szaktárcától rögvest befutott a cáfolat: remélhetően 5,5 milliárd forint lesz jövőre a tanerők okítására. Igaz, a képzésfolyamat mikéntjét a paragrafusok nyelvére fordító rendelettervezet még nem készült el. Nem baj! Ha pénz van (lesz), hozzárendelődik előbb-utóbb a szabályozó dokumentum! Ezt már tudjuk — tanfolyam nélkül is. Kállai János I Kommentár
