Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-12 / 161. szám
Í997- JÚLIUS 12., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete Együd Klára fotói és elveszíti azon lehetőségeit, amelyek a tárgyvoltára utalnak, egyszerűbben: átlényegül. Együd Klára kiállításán az élethez tartozó kellékek; a föld, a víz, a levegő, a napfény, a felhő, a faág, emberkéz érintette, megmunkált anyag elveszíti elsődleges jelentését. Nem csupán hullámzó víztükröt látunk, hanem grafikusan megfogalmazott hullámzást, nem egy kiszáradt fát, hanem az életnedv hiányát, nem a kötéllé dolgozott kender-matériát, hanem a sodrásvonalak, egymást erősítő, különböző szintekbe rendeződött megtartó szimbólumát. A természetre való rácsodálkozás, tudjuk a németalföldi mesterek óta egyben különállást is jelent. Hiszen a szántó, a favágó, a halász nem munkája tárgyában gyönyörködik, hanem dolgozik azzal. A mindent befogadó objektívvei közeledő fotós, lévén, hogy két keze foglalt, kívülállóként tekinti és értelmezi a látványt. Ha Együd Klára „gondolatmenetét” követjük, akkor reménykedünk is abban, hogy lesz föld, víz, levegő és ember. Aki mindezt látja, és megőrzi, megérti „számunkra valóságát” és talán egyenlőségjelet illeszt önmaga és a természet közé. A kiállítás a mátészalkai Szatmári Múzeum jóvoltából egész nyáron át megtekinthető. Papp D. Tibor A z élő természetet fényképen megörökíteni — végiggondolva a kijelentést —, önmagának ellentmondó vállalkozás. Hiszen a lényegét tekintve folyton változó természet pillanatba rögzítve emlékművé válik. A folytonos meghalás és az ezt követő újjászületés, folyamat. Olyan folyamat, amelyből, bármilyen finom szűrővel, kiragadni a pillanatot, csupán múlandó önmagunk eufémizmusokkal tűzdelt magyarázata. Együd Klára éppen ezért nem természet- fotókat készít, a hagyományos értelemben. Megpróbálja megragadni a fény természetét, amely jelen esetben egy hozzá hasonló természeti tárgyra hullik. A tárgy, a kép alkotóeleme azután metamorfózison megy keresztül, a fotós praktikája folytán, A természet esc Csutkainé Együd Klára fotókísérletei Mátészalkán V A KM VENDÉGE A mezítlábas diplomata Győrije László Csapzottan, fáradtan, de mint ki küldetést teljesít, végül is elégedetten érkezett haza a napokban Mártha Tibor immár tizedik útjáról a Don mellékéről. Oroszország messze van, szélesek rónái, mezői, de mióta kutatja a második világháborúban ezen a vidéken elesett magyar katonák földi maradványait — ahogy mondja — szinte minden bokrot ismer. Fényeslitkén él és a helybeli általános iskolában matematikát tanít. Nyaranta — immár nyolcadik éve — többed magával, megszentelt keresztekkel elindul, hogy kegyhellyé váljanak a már ismert katonatemetők, s felkutassa: hol nyugszanak még honfitársaink. Gyakorta vele tartanak, akiknek valakijük — közeli hozzátartozó, jóbarát, harcostárs — a nagy világégés során e távoli vidéken veszett nyomuk. Vajon mi hajtja, űzi, hogy újra és újra nekivágjon a hosszú és fáradságos útnak? — Azzal kezdődött — emlékszik vissza —, hogy még ’89-ben elolvastam Nemeskúrty István Reqiuem egy hadseregért című könyvét. Egyébként nagyon szeretem a történelmi tárgyú írásokat. Felötlött bennem, hogy fel kellene kutatnom Mártha Lajos nagybátyámat, akiről gyermekkoromban sokat hallottam, s annyit tudtunk, hogy 1943. január 13- án hősi halált halt valahol a Don mentén. Azt a családból senki nem tudta, hogy pontosan hol. Miután valamivel átjárhatóbbá váltak a határok, gondoltam, mi lenne, ha felkutatnám nagybátyám nyughelyét. De ha már kimegyek, jöjjenek mások is, akik hasonlóképpen veszítették el szeretteiket — gondoltam. S az ötletet tett követte. Az első ilyen kutatóútra 1990- ben indult. Nem titkolja, hogy hosszú, álmatlan éjszakák előzték meg az utat, hiszen nem tudhatta, hogy például hogyan fogadják őket Oroszországban. — A hivatalos szervek részéről meglehetősen hűvös volt a fogadtatás, ám a falvak lakói, az egyszerű emberek meglepően megértőén, sőt, mondhatnám: barátságosan, kedvesen fogadtak. Emlékszem, egy idős asszony azt monda: háború volt, a mi fiaink az önök földjén estek el, az önök fiai meg a mi földünkön. Tisztelet- Mártha Tibor ben kell tartanunk egymás halottait. Mártha Tibor kitartó kutatómunkájának eredménye, hogy négy év után rátalált nagybátyja földi maradványaira egy Krinyica nevű falu határában egy árokparton. Ám, miközben saját halottját si Balázs Attila felvétele hantok még megvoltak. A legkirívóbb eset az volt, amikor a temetőre kultúrhá- zat építettek. Ám nem egy településen a helybeliek gondozzák a magyar katonák sírjait. kutatta — mindig többedmagával — mintegy huszonöt temetőben helyzték el a hazulról hozott kereszteket, kopjafáikat. Mintegy 60-70 ezer katona nyughelye vált ismertté. Ezek között tömeg- és egyéni sírok is voltak. Elfordult, hogy templom már nem volt, de egykori kertjében a sírÉrdekes, hogy nem az első út előtt, hanem a második, 1991-es előtt született meg az ötlet, hogy alapítványt hozzanak létre. Innentől kezdve ez a tevékenység élete elválaszthatatlan részévé vált. — Nincs visszaút — mondja, most már addig folytatom a kutatómunkát, amíg még élnek olyanok, akiknek valakijük a Don mentén esett el. A csekély, ám jó szívvel adott anyagi támogatás mellett azt az erkölcsi elismerést említi, melyet Göncz Árpád köztársasági elnöktől kapott, aki mezítlábas diplomatának nevezte. — Lehet, hogy szerénytelenségnek hangzik, de én küldetést érzek ebben. Akinek hozzátartozója, barátja nem tűnt el, az sosem fogja megérteni, mit jelent több évtized után bizonyosságot szerezni arról, hogy a hitves, a vőlegény valóban halott. Ismerek olyan asszonyt, aki még mindig hordja a gyűrűt, sőt, nem is ment férjhez, mert várta, egyszer hazajön a kedves. Volt olyan idős útitársunk, aki megjárta a doni poklokat, s hajlott korában, betegen vállalta a hosszú utat, hogy a bajtársak nyughelyét felkeresse. Hazatértünk után nemsokkal meghalt. Hozzátartozói azt írták levelükben: lelki megnyugvást hozott számára, hogy láthatta egykorvolt baj társai nyughelyét. Ha elmegy egy-egy hosszú útra, a kétéves Anna és a négyéves Lilla, és persze óvodapedagógus felesége várja haza. S ha itthon van, már a következő útra készül.
