Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-25 / 146. szám

1997. június 25., szerda Kelet-Magyarorszag 3 Kiút a munkanélküliségből Az olasz tulajdonosok bíznak, hogy kapnak elég jó varrónőt új üzemükbe Galambos Béla Záhony (KM) — Áprilisban úgy döntött két olasz üzlet­ember, hogy a világhírű ru­haipari óriás honfitárs: a Be­netton újabb beszállítói ka­pacitásokat kereső ajánlatá­ra alapozva, vállalkozást in­dítanak Magyarországon. Az egyikőjük — már rendel­kezvén kedvező magyar ta­pasztalatokkal, s hallván a nagymérvű szabolcsi mun­kanélküliségről — kézenfek­vőnek találta, hogy ezúttal megyénkben alakítsák meg társával az új közös vállala­tot. Ám az olaszok legnagyobb megrökönyödésére hiába nagy itt a munkanélküliség, Zá­honyban még az első varrodá­jukat sem sikerült két hónap alatt munkásokkal feltölteni. Pedig ők — a megrendelőjük növekvő mennyiségi elvárásá­nak kielégítésére — további üzemek megindítását is terve­zik a környéken. Kiválasztott körzet A záhonyi Polgármesteri Hi­vatal mögötti, nem oly régen még cipőfelsőrészt gyártó üzemben jelenleg majdnem ötven asszony és lány hajol a korszerű varrógépek fölé. Olaszországból hozott gépe­ken, ugyanonnan érkező anya­gokból, világcég támasztotta szigorú minőségi előírásoknak megfelelni igyekvő helyi asszonykezek munkájával ké­szülnek a női és gyermekru­hák. Az üzembe érkező látogatót bizony meglepi, hogy a kapu­ban nincs portás, s az irodában sincs egy lélek sem. Aki él és mozog a félig benépesített üzemcsarnokban igyekszik hasznossá tenni magát, kezdve az egyik olasz tulajdonostól, az üzem magyar igazgatónő­jén s a tolmácslányon át, egé­szen a varrónőket betanító olasz technológusnőig. Roana Alessandro középko­rú üzletember, az észak­olaszországi Vicenzában van ruhaipari üzeme. Társával, a Az ügyesek pár hét alatt beletanulnak a szép és pontos var­rásba Balázs Attila felvétele padovai Renato Rebeschinivel ellentétben ez az első vállalko­zása Magyarországon, tol­mács segítségével vázolja a helyzetet: — Néhány hónapja, mint ré­gi partnereinek ajánlatot tett kettőnknek a Benetton cég, hogy terjeszkedési szándékuk­ban segítve, újabb termelő ka­pacitásokat hozzunk létre Ma­gyarországon. Társamnak már 4 éves tapasztalati vannak itt: Egerben és környékén négy konfekcióüzemet hozott létre, amelyeknek megbízható mi­nőségű munkájával a Benetton is elégedett. Közös vállalkozá­sunk alapítására Záhonyt vá­lasztottuk, mert úgy tudtuk, ebben a régióban sok a mun­kanélküli. Gondoltuk, köztük nyilván jócskán akad olyan ügyes lány és asszony, aki sze­retne állandó munkahelyet, hajlandó megtanulni a varrást és akar nekünk dolgozni. Elég két hét — Az idén tavasszal tulajdo­nostársammal fele-fele alapon megalapítottuk Záhonyban a Veritas Kft.-t, kibéreltük ezt az üzemet, áprilisban felsze­reltük. Májusban kezdtük a termelést azzal a hosszabb táv­ra szóló tervvel, hogy október­re itt 100-120 dolgozó varrja már a ruhákat, egy év múlva a környéken ennek négy-ötszö­röse. Ugyanis összesen 500 fős gyártókapacitásra lenne szükségünk ezen a környéken, mert így lenne gazdaságos a termelés. Ám egyelőre problé­máink vannak a munkaerővel. Nincs elég jelentkező. Mintha nem is lennének errefelé fog­lalkoztatási gondok. / Az üzem igazgatója Potos Agnes, aki már az épületben korábban működő cégnek is dolgozott. A kissé blamázs szagú helyzetről így véleke­dik: — Két konfekcióüzem is bezárt a környéken. Az onnan kikerült varrónőkből már so­kat közvetített hozzánk a mun­kaügyi központ, de a jelenlegi­nél jóval több dolgozóra volna itt szükség. Állítom, jobb női munkalehetőség nincs a kör­nyéken. Az az érzésem, hogy a munkanélküli járadék illetve a jövedelempótló támogatás ar­ra ösztönöz sokakat, ne vállal­ják a munkát. Pedig csak kez­detben, a betanulási időszak alatt keresnek itt közel azonos pénzt, mint amennyit munka- nélküliként kapnak. Hosszabb távon, a gyakorlat megszerzé­se után — amihez minden se­gítséget megadnak a tulajdo­nosok — igazán megfelelő és rendszeres jövedelemhez jut­hat, aki ügyes, szorgalmas. A varrónők betanítására, a minőségi termelés felfuttatá­sára hozták át az Eger környéki Rebeschini üzemekből a szimpa­tikusán temperamen­tumos olasz technoló­gusnőt, Claudia Ber- toldo-t: — A Heves megye­iek közül az utolsó­ként kialakítottban, a tíz hónapja működő tiszanánai üzemben szerzett tapasztalata­im szerint is van, aki­nek elég két hét, van akinek egy hónap kell és olyan is akad, aki­nek hónapokra van szüksége ahhoz, hogy elsajátítsa a minőségi varrás követelménye­it. Tiszanánán már el­jutottak a Benettonná! szokásos szint 80 szá­zalékára, s ennek megfelelően a dolgozók havi keresete 20-35 ezer forint között válto­zik. Négyéves tapasztalataim vannak Magyarországról. Ahogy Egerben is megoldha­tók voltak a kezdeti gondok, bízom benne itt sem lesz prob­léma. Megtanultam: nem sza­bad az első nehézségek után feladni. A Benetton-technoló- giát, ahogy a világ számos or­szágában, itt is át fogják tudni venni, mert a magyarok is al­kalmasak a legjobb minőségű munka elvégzésére. Az asszo­nyoknak, akik ide jelentkez­nek, nem kell félni, mert ha túl lesznek a kipróbált módszerrel folyó betanítási időn, igazán szépen tudnak majd keresni, s ez az érdekük a tulajdonosok­nak is. Záros határidő A Benettonnak konkrét elvá­rásai vannak a két Olasz üzlet­emberrel szemben, mind a konfekciók minőségét, mind pedig a nekik ütem szerint szállított áru mennyiségét ille­tően. Ha nem sikerül záros ha­táridőn belül megfelelni e kí­vánalmaknak. akkor kénytele­nek lesznek elvinni innen a termelést és más — talán ke­vésbé rászoruló — vidékeket boldogítani az eredetileg ide tervezett beruházásaikkal, to­vábbi fejlesztéseikkel. i forró sivatagi szél /| könnyedén végigtán- 21 colt a kihalt utcán. Néha felkapott és játékosan megpörgetett pár maroknyi homokot. A szakállas, tagba­szakadt férfi átkozódva dör- zsölgette szeméből az apró szemcséket. Társa sárga baseballsapkát, és kopottas mpszemüveget viselt. Vörö­ses bajsza alatt csak vigyor­gott a másik dühén. — A fenébe is — fogadta a szakállas az újabb adagot. Kár volt szitkozódnia, most már fogai között is fémesen csikorgón a homok. — Húzzunk innen — no­szogatta továbbra is vihogó társát. Beültek a rozoga Fordba. A koszos üvegen át is belát­ták a dombról az egész vá­rost. A házak fehérre meszelt falai között csak néhány gir­hes kutya hajkurászott nem túl lelkesen pár kóbor macs­kát. Ember sehol. Ez persze nem csoda, kora délután mindenki inkább az árnyat adó falak közé menekült. — Na, haver, hogyan to­vább? — kérdezte a baseball sapkás. Két mppal ezelőtt még két­száz kilométerrel odébb vol­tak, rács mögött. Másfél hete pedig a párizsi Hilton étter­mében. Ez utóbbi helyen né­miképp színvonalasabb volt a kiszolgálás. Mark Foxszal vacsoráztak. Remek munkát kínált a két egykori idegenlé­giósnak. Ott, akkor legalább­is annak tűnt. laza kis szafari Tunéziában... A megadott cí­mekről begyűj­teni pár csórna- r got és leszállítani a kikötőbe. A többi már a teherhajó első tisztjének a dolga lett volna. Erre a találkozásra nem ke­rült azonban sor. Egy túlbuz­gó és fenemód kíváncsi köz­lekedési járőr belekotort a hátizsákjukba. A pisztolyokat még kimagyarázták volna valahogy, de a húsz kilónyi heroin már jóval nehezebb diónak bizonyult. A börtön koszos volt, zsú­folt és a koszt sem lelkesítette őket. A rájuk váró legalább 15-15 évnyi börtön még ke­vésbé. Szerencsére az őr fi­gyelme elég lagymatag volt. A torkára mért ütés viszont gyors és végzetes. Az öreg Ford gazdája pedig biztos, hogy Soha életében nem ven­Safari ne fel stoposokat. Erről per­sze már csak feltámadás után meditálhat. Harrison — így hívták a szakállast — térképet kotort elő a kesztyűtartóból. — Be vagyunk szorítva. Csak nyugatnak mehetnénk, de ott csak homok van. A töb­bi utat meg tuti, hogy rég le­zárták — bökött a térképre. v — Előre légiós, vár a forró sivatag — dúdolta válaszképp az egyik légiós indulót a vörös baju- szú. — Befelé jövet láttam egy autókereskedést. Az ud­varon állt egy ritka jószág... — a Ford köhögve indult meg. Gyorsan végeztek. Errefelé nem divat a riasztó. A vén ku­tya is csak barátságosan csó­válta a farkát, és visszavo­nult szundikálni. Elvégre va­sárnap ő is szabadnapos. Ibrahim nem csak autókat árult, hanem egy kis élelmi­szerboltja is volt. Alaposan felpakoltak a sivatagi terep­járóra. Üzemanyagra sem volt gondjuk, a fészerben ta­láltak két teli benzines hor­dót. A fényszóró lustán imbo- lyogva pásztázta a homok­buckákat. Mélyen bent jártak a sivatagban. Út sehol, de a terepjáró könnyedén gördült utasaival. Többszáz kilométeres kör­zetben rajtuk kívül csak ho­mok és homok... Ez azonban egyiküket sem zavarta, a tér­kép és az autóba épített iránytű megfelelő útitárs volt. —Ideje megitatnunk a tan­kot — bökte oldalba Harri­son szundikáló társát. Ki­másztak az ülésekből és a platóról leemelték az egyik hordót. Rosszul kezdődött a hét Ib­rahimnak. Ki se nyitott az­nap. Maxi, a kutyája ártatlan szemekkel dörgölte orrát gazdája bő köpenyéhez. Az fejét csóválva panaszkodott a homlokát törölgető, és a fris­sen főzött kávét kortyolgató őrmesternek: hitték a katonai te- i-j repjárót, ezt értem, i -J Kipakolták a boltot, ezt is értem. De mi a csudá­nak cipelték el a fészerből azt a két hordó vizet? — vakarta meg füle tövét. Felrázatlan dunna F elrázatlan dunna az ország, melynek egyik végében sok, mondhatni túl sok a toll, a másikban meg alig akad néhány pihe — mondta a szónok egy temp­lomszentelésen, ahol arról is szó esett, milyen lesz, lesz-e egyáltalán a kisfalvaknak a jövő évtizedekben népesség- megtartó ereje. Igen találónak éreztem a hasonlatot. Aki egy kicsit is nyitott szemmel jár a világban, az tudja, míg hazánk nyu­gati felén minden szép és jó megtalálható, addig ezen a tá­jon, a mi vidékünkön még mindig gyakoribb hang a pa­nasz. A gazdaság fejlődése kétpólusúvá változott. A Duná­tól nyugatra ipari parkok, nagyüzemek, vállalkozási öve­zetek jönnek létre, a nyugati tőke azonban csak ritkán lépi át a folyót. Az oly sokat emlegetett turizmus, a megnyitott világ ugyancsak azokra a területekre vonzza a látogatót, pedig gyönyörűségeknek, látnivalóknak és szépségekek­nek itt keleten is bőviben vagyunk. Csak a távolság ne lenne akkora! Mert aki egyszer veszi magának a fáradságot és rászánja az időt, az saját szemé­vel is láthatja, nem pocsékolta pénzét és energiáját fölösle­gesen, megérte ekkorát utaznia. És nem csak a szatmári, beregi, nyírségi tájak gyönyörűsége miatt. Pozitív hangon szólnak azok is, akik nyugatról érkezvén az ország e csücskében fogtak vállalkozásba. Nem csak az olcsó mun­kaerő és a kínálkozó közeli határontúli piacok miatt, de elégedettek a szellemmel, a hozzáállással is. Felrázatlan dunna — mondtuk az elején, s a mondat je­lentheti akár a megoldást is. Fel kell rázni ezt a dunnát, ki­egyenlíteni, egységesíteni benne a tollat. Elérni, hogy amíg az egyik csücske alatt izzadnak, a másik alatt ne fáz­zanak az emberek. Ehhez persze nemcsak szándék, sok­sok idő és rengeteg pénz is szükségeltetik. Talán lesz időnk kivárni, míg mindez összejön... Kovács Éva Te jó ég! Ezt még rúddal sem tudjuk elérni Ferter János rajza A lig két hete kezdődött meg a nyári vakáció, ám úgy tűnik, néhány diák már szívesebben kezdené az új tanévet, hiszen számukra dögunalmas a szünidő. Ä szülők egész nap dolgoznak, nincs idejük a gyermekekkel foglalkozni, a srácok figyelmét pedig nemigen köti le egy- egy könyv, s a lakótelepen nem lehet kertet művelni sem — no, nem mintha egy kis Fizikai munkára olyan könnyen kaphatóak lennének modem korunk városi nebulói. A csa­ládoknak pénzük sincs arra, hogy legalább egy hétre „vilá­got” lásson valamelyik hazai táborban vagy éppen gyer­meküdülőben csemetéjük, nem is beszélve a nyári napkö­zikről, úszó- és nyelvi táborokról. így marad a mindenna­pi semmittevés, az utcán való tekergés. Valójában a suli is csak azért hiányzik nekik, mert ott legalább voltak kisebb-nagyobb balhék. Nem kell azonban ezeket a fiúkat félteni, ha nincs balhé, akkor maguk gon­doskodnak róla. A napokban például egy hajléktalan, idős asszonyt dobáltak meg tojással, aki elszunnyadt az egyik játszótéri pádon. Vagányságukat bizonyítván, egy fiatal fát is megtépáztak, ha nem szól rájuk egy felnőtt, talán gyufaszál maradt volna a fácskából. A tétlenség bizony rossz tanácsadó, a gyermeki csínytevésből könnyen lehet bűncselekmény. Bár hogy is vádolhatnánk fiataljainkat, mikor minden nap erőszakkal találkoznak az újságok hasábjain, a video­filmeken, a televízióban. Szinte nincs is olyan mese, amelyben ne szerepelne a durvaságnak valamilyen formá­ja. A napokban érdekes kezdeményezés indult a főváros­ban: azok a gyermekek, akik önként megváltak játékfegy­vereiktől, egy szép labdát kaptak cserébe. Ezzel aztán lé­nyegesen békésebben játszhatnak, s még gólokat is rúghat­nak. A kérdés már csak az, hol vannak azok a játszóterek, ahol a közeli ablak betörésének veszélye nélkül önfeledten lehet focizni. M. Magyar László _ HÁTTÉR _ ■ ..................... Békés szünidő

Next

/
Oldalképek
Tartalom