Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-21 / 143. szám
Í997- JUHI US 21., SZOMBAT Közben ismerős érkezik, aki örömmel nyugtázza, hogy idén is itthon nyaralnak a mesterfodrászék. Míg üdvözlik egymást, a többiek az üdülésről, pontosabban a maradásról diskurálnak tovább. — Mi meggondoljuk, hová menjünk üdülni. Ebből a nyugdíjból nemigen futja utazásra is — magyarázzák. Aztán kiderül: itt is nagyon jól érzik magukat, és sehogy sem fér a fejükbe, hogy vannak nyíregyháziak, akik az életben nem jártak még a sóstói strandon. Képesek elutazni Szoboszlóra, pedig ez a víz semmivel sem rosszabb, mint az. Sőt. Itthon felülnek a buszra, s már kint is vannak, nem kell a szállásért se fizetni, mert fürdés után hazamennek, s alszanak nyugodtan a saját ágyukban. Nade, ha már a „honi” magyaroknak meg kell gondolniuk, hová mennek üdülni, ahhoz volna egy-két szava az „ameri- kás” magyarnak is. — Mert nem tudtok spórolni! — jelenti ki meggyőződéssel. — A németek viszont „nyedámös” skótok! — kontráz Lajos bácsi. — De az nem dob ki kenyeret! — lé vissza Pista bácsi. — Az én feleségem megveszi otthon a kenyeret, felszeleteli és lefagyasztja. Mindig annyit vesz elő, ameny- nyi kell, és fölmelegíti. Magyarországon viszont három forintos kenyérrel etették a disznókat. — Az tényleg nem volt szép — ismerik el a többiek. — Aki megspórolja, annak van — szögezi le a mesterfodrász. A kertről esik szó ezek után, meg arról, hogy a Korányin és a Sóstón milyen szép házak épülnek az utóbbi időben. Ugye, van, akinek futja. Aztán a Bujtosról beszélnek, de nem a mostaniról, hanem a régiről, amikor még arra laktak a „proletárok”. Pista bácsi ott nőtt fel. Lelki szemeink előtt lesz percek alatt a fodrászinasból mester, aki megszervezi a fodrászszövetkezetet, majd nyit mégis saját üzletet. A korabeli viszonyokról is kapunk egy kis információt annyiban, hogy megtudjuk: kit, hol, mennyivel kellett „megkenni” ahhoz, hogy valaki saját boltot nyithasson. A jó fodrászok mind kiléptek és maszekok lettek. Hál’ isten, őket már nem érinti, de nagy baj ez a munkanélküliség. Ámbár: — Azért az mégiscsak furcsa, hogy van, akinek kínálják a munkát, aztán mégsem megy el dolgozni. Igaz, nem erőszakolhatják — és ebben mindannyiuk véleménye egyezik. Hogy jut eszükbe erről itt és most a távfűtés, nem tudni, de az biztos, hogy nem bánnák, ha ezzel is lehetne takarékoskodni. Mert az mégiscsak furcsa, hogy a harminc fokos melegben is jönnek a fűtésdíjért. Persze, Nyugaton a távhőt is lehet szabályozni. Viszont — node ki hallott ilyet! — ott lámpa mellett tévéznek. Pista bácsi szerint a szemnek jobb. Nem is érti, miért vakiáinak a tévé előtt az itthoniak. Olybá tűnik, mintha moziban ülnének. De most akkor ki takarékoskodik? — Egyet nem mondhatsz: hogy Magyar- országon nincs mit enni! Azért van neked is tekintélyed — zárja le a vitát medencebeli barátjához fordulva Pista bácsi. Na, tesspk, ipái megint a kajáról beszélnek! Búcsúzzunk el gyorsan, és együnk egy lángost. Ennyi pénzért ugyan otthon húszszor ennyit Süthetnénk, de nincs idő, menni kell dolgozni. Ne restelljünk irigykedve visszafordulni, mert nincs azon mit szégyellni, ha „megkívántuk” alkalmi ismerőseinktől az öregséget. Mert amíg a strandon össze tudnak jönni egy kicsit beszélgetni, egy kicsit porolni, panaszkodni — addig nincs baj... Martyn Péter illusztrációja Három házasság. Három rossz házasság! És mikor egyik-egyik csődbe megy, mindig ott villog előtte annak a lánynak az arca, amint vádlón tekint rá. Isten tudja, mi lett vele azóta. Vajon ott van-e még, a régi városban? Van-e családja? Vannak-e gyermekei? És él-e még egyáltalán? Kapcsolatba lépni sohasem próbált vele. De legalább azt a házat látni kellene még egyszer...! Ez iránt támadt benne leküzdhetetlen vágy kórházi ágyán. Hát ahogy talpra állt, belefogott. Vízumért folyamodott a megszálló állam nagykövetségén, közben aggódott, nincs-e ő itt valahol beírva a fekete könyvbe, nem utasítják-e visz- sza a kérelmét azzal, hogy „ön, kérem, nálunk persona non grata”? De ment minden simán. Megkapta a beutazási engedélyt. ... Nos, a régi város. De ki emlékszik itt már arra a lágyra? A férfi az egykori ismerősök közül, már senkit sem talált ott. Mi történt hajdani szerelmével, senki sem tudta megmondani. 4. Nézte azt a házat, azt a portát és egyre újabb ismerős dolgot fedezett föl. Lám, az a pompáskút is a régi (és hallani vélte egykori csikorgását). Na és... Istenem, ez lehetséges volna? Hát ez a hitvány jószág ötven-egynéhány évet ilyen könnyen kibírt? Igen, igen! Az udvaron ugyanaz a kecskelábú asztal. Emellett üldögéltek annak a lánynak a... hányadik? tizenhetedik? tizennyolcadik?... születésnapján. Mikor itt azt a hangulatos kerti uzsonnát rendezték. És most a férfi már magát a házat nézte, és megpróbálta maga elé képzelni a helyiségeit, akkori berendezési tárgyait. Az a kifelé hajtott ajtó a konyhába vezet. Abból nyílik azután egy kicsiny szoba... Igen, az ott ennek a szobának az ablaka. Épp az ablak alatt állt egy dívány, ez volt annak a lánynak a fekvőhelye. És egy szívbe markoló emlék. Egyszer a lány súlyos beteg volt. Azon a díványon feküdt. O mellette ült egy széken, fogta a kezét, s talán soha nem érezte magához ennyire közel a másikat. És milyen bizsergető érzés volt, mikor a lánynak ki kellett mennie a konyhába és csak úgy, minden szégyenkezés nélkül kikelt előtte halványlila hálóingében az ágyból. Valami tündéries kilibbenés az ajtón, a lengő hálóing körülöleli a testét. Míg a férfi ott állt, egészen besötétedett. Bent a házban villanyt gyújtottak, s épp annak a bizonyos szobának az ablaka világosodott meg. A férfi most még intenzívebben látta maga előtt azt a régi díványt, ahogy ráesik a lámpa fénye... És ekkor történt, hogy a mellében rettenetes szorítást érzett. Vajon csak múló rosszullét? Vagy infarktus? A negyedik? Már állni sem bírt a lábán, elvágódott a földön. Annak a háznak a kapuján ebben a pillanatban lépett ki két férfi. Észrevették a földön fekvőt. Hozzásiettek. Látták, hogy magatehetetlen, hát fölemelték, bevitték a házba. És épp abban a szobában fektették le, és'csodák csodája: most is dívány állt az ablak mellett, de ennek bordó volt a huzata, nem olyan kopott kék, mint annak az egykorinak. A férfi sajgó mellel feküdt a bordó díványon, s érdekesmód valami végtelen nyugalom ereszkedett rá, valami különös boldogság melengette, olyasmit érzett, mint az, aki hosszú vándorút után hazaérkezett. Nem tudta, hogy ez a mostani rosszulléte nem lesz-e már végzetes, de most ezzel nem tudott törődni. Mi több, valami megmagyarázhatatlan vágy is motoszkálni kezdett az agyában, hogy hát az volna igazán szép, most fejezni be az életét, itt, ezen a díványon. MÚZSA Sinka István versei Milliók beszélnek Ősnyár, ősforróság, aszú búzatábla — kövér a könnycsepp és bő az urak zsákja. Csupa véletlenből így volt nálunk mindig. S vérrel váltottuk le testünk ócska ingit. Éltünk, s jaj, ha kellett meggörnyedett vállal újráztuk magunkat vérrel és halállal. Akár hogy is kértünk, nekünk sose adtak mást, mint a vicsorgó erdei vadaknak. Vesszőt a magyar sors keze mikor ingat, megbüntetni végre bitang urainkat. Bánat az Alföldön Ez a sík: Mindenség, ez a hazám nekem! Ez a forró föld nekem mindenem... Anyánk bánata itt: égő csipkebokor Lángjában fénylő fájdalomszobor. Titka: tűnődés, örök rejtelem, Itt lobog bennem titok, sejtelem. S mint különös és varázslatos álmok, Szent karja örökre, mindörökre átfog. De meg nem érti senki e titkot, e tüzet, Mely csak bennem éghet e gyászos és süket Magányban, amit magamba zártam... Hiába csudáinak a titán egek: Nem érthetik meg szenvedéseimet, Mert anyák bánata föd magyar magányban. Magyar Falu, 1930. november 16. Szóljon, aki látta Dús András juhász volt, már fekete a képe; leásták pihenni, le a fák tövébe. Fiatal volt, mégis görbe volt a háta — ... Istenem, magyar volt: szóljon, aki látta. (Szól hozzánk pár évtizednyi időtávot- ból a „fekete bojtár”. Úgy szól hozzánk, mikéntha valami eltűntről, archaikusról beszélne, pedig magyar sorsunkban, mivoltunkban legmaibb bajainkat emlegeti — gyönyörűséges egyszerűséggel. Sinka István válogatott versei a Magyar Költészet Kincsestára sorozatban láttak újólag napvilágot — az Ünnepi Könyvhét alkalmából. Másfél ezer forintért...) „Az én feleségem megveszi otthon a kenveret. felszeleteli és lefagyasztja” Balázs Attila felvétele
