Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-17 / 139. szám

1997. június 17., kedd HÁTTÉR Aszály után fuldokló földek A természet visszafoglalta Felső-Szabolcsban azt, ami az övé volt korábban Balogh Géza Nagyhalász-Demecser — Esztendők óta panaszkod­nak a mezőgazdászok az aszály miatt. Az elsivatago- sodás fenyegeti a Kárpát- medencét is, hangzottak ei a fenyegető jóslatok, s ha az ember a már júniusban is darvadozó erdőkre, kiszik­kadt legelőkre vetette a sze­mét, valóságos rémként fog­ta fel a megjósolt apokalip­szist. Erre mit lát az újságban, a tele­vízióban? Elöntött földeket, nyakig vízbe merülő búzatáb­lákat. tengerisorokat. Rá­adásul itt, Szabolcsban, pontosabban a Rétközben, Demecser, Kék, Tiszate- lek, Gégény térségében. Most már visszavonulóban ugyan a víz, de a gond még ma is súlyos. Sokkal kiseb­bek volnának a problémák, ha tiszta csatornák várják a hatalmas esőket, de ez, tudjuk, nem így történt. Törvényszerű belvíz — A megyében mintegy nyolcezer kilométer hosszúságú csatornaháló­zat hivatott elvezetni a vi­zeket, — ad áttekintő képet a térségről Bodnár Gáspár, a Felső-Tisza-vidéki Víz­ügyi Igazgatóság igazgató- helyettese. — A társulatok kezelésében 2800, az üze­mek, illetve önkormányza­tok kezében 2500 s 1500 kilo­méternyi szakasz van, a víz­ügyi igazgatóság pedig 1600 kilométerért felel. Sajnos, a nyolcezer kilométer nagyob­bik része végtelenül elhanya­golt, képtelen ellátni a felada­tát. Mi hiába tisztítjuk ki a nagy csatornákat, ha a földek végében lévő csatornákat be­növi a gaz. Akkor, sajnos, szinte törvényszerű a belvizes elöntés egy-egy nagyobb eső­zés után. Mint történt ez most is. A Rétközt úgy kell elképzel­ni. mint egy hatalmas teknőt, ahol végül minden víz össze­fut. De hová vezessük ezt az irdatlan vízmennyiséget? Ter­mészetesen a Tiszába, hangoz­hat a logikus felelet, hiszen a folyó alig tíz-tizenöt kilomé­terre van innen. Igen ám, de — köszönhetően a tiszalöki erő­műnek — a visszaduzzasztás miatt a Tisza szintje maga­sabb, mint a Rétköz alacsony pontjai, gravitációs úton tehát ez a munka nem lehetséges. Maradnak a szivattyúk, me­lyek átemelik a csatornákban összegyűjtött vizeket a folyó­ba. S jellemző a helyzet bo­nyolultságára, van olyan bel­víz, amit négyszer is át kell emelni, hogy eljusson a Tiszá­ba. Az egyik ilyen nagy szi­vattyúállomás Tiszatelek hatá­rában, Kétérköz alatt működik a Belfő-csatomán. Ez a mes­terséges vízfolyás egyébként is inkább emlékeztet komoly folyócskára, mint ember ásta kanálisra, most azonban egy igazán tekintélyes folyó képét mutatja. A műtárgyak alatt ör­vénylik. hogy szinte beleszé­dül az ember, s a hátán tömén­telen mennyiségű sást, kákát, gyékényt sodor. — Ez az egyik legnagyobb gond — kommentálja a látot­takat Horváth Gábor, a víz­ügyi igazgatóság vízkárelhárí­tási osztályvezető-helyettese, — annyira elburjánzik ilyen­korra már a gaz a csatornák­ban, hogy képes megakadá­lyozni a belvizek lefolyását is. A vízügyi igazgatóság megte­szi a tőle telhetőt, de mi is költségvetési pénzekből gaz­dálkodunk, addig nyújtózkod­hatunk, amíg a takaró ér. Nem beszélve arról, hogy ma már minden csatornának megvan a maga gazdája, tőlünk senki sem várhatja el, hogy helyette végezzük ei a munkát. Elakadt furgon A vízkárelhárítási munkák zö­mét a Rétközben találjuk, az ottani munkák első számú irá­nyítója Szőlösi Ferenc, aki egyben a kisvárdai szakasz­mérnökség helyettes vezetője is. Tiszateleken beszáll ő is mellénk a dzsipbe, hogy meg­mutassa, mi is a helyzet né­hány nappal a hatalmas esők után. Alig hagyjuk el Tiszatele- ket, a Belfő-csatoma gátján egy sárral küszködő furgon so­főrje integet felénk. Ha Istent ismerünk, segítsünk. A vízügy terepjárójával vagyunk, de még azzal is meg kell gondol­ni, miként közelítsük meg a bajba jutott autót. Sikerül a mentés, de később arról be­szélnek az útitársak, hogy pár nappal korábban ők maguk is elakadtak Demecser táján. Az igazgatóság egyik speciális kocsija húzta szárazra őket. Valahol Beszterec és Kék között járunk, megállunk egy újabb, az iméntinél keske­nyebb vízfolyás hídján. Mint kiderül, ez a Nagyhalász-Pát- roha csatorna. Nyáron két arasznyi benne a víz, most azonban a híd körül az embert is elnyeli talán, s tömérdek gazt sodor. Ugyanez a kép, s ugyanez a csatorna fogad bennünket De­mecser alatt is. Csak itt már látjuk magát a gépet is, ame­lyik irtja a gazt. Semmi csoda. Egy csónak, egy motor, két ember, meg a hajó orrában két, egymásra merőlegesen futó nyí­róalkalmatosság. Ez kaszálja ki a növényze­tet. Kezdhetik elölről — Két hét múlva kezd­hetjük elölről — mond­ja Szőlősi Ferenc. — De nem tehetünk mást, ha hagynánk, teljesen elburjánzana a sás, a hí­nár, a békaszőlő. Mi a tőlünk telhetőt meg­tesszük, de a más ke­zekben lévő csatornák állapota siralmas. S ak­kor még nem is beszél­tünk az automata szi­vattyútelepekről, ame­lyek a meliorált terüle­tek belvizeit hivatottak eltüntetni. Itt a környéken több mint negyven darabot telepí­tettek, három maradt üzemké­pes. A többit szétverték, ellop­ták. De ez már talán egy másik riport témája is lehetne. Ha az ember dohog is a földeken csillogó vizek miatt, a gólyák, gémek, bíbicek, sirá­lyok remekül érzik magukat. Valóságos madárparadi­csom lett a mély fekvésű terü­letekből, s ilyenkor eretnek gondolatok jutnak az ember eszébe: nem történt más, csak a természet visszafoglalta azt, ami az övé. Ideiglenesen per­sze. A vízügyi igazgatóság csatornáiban rendszeresen kaszálják a gazt Harasztosi Pál felvétele Kállai János tárcája M ár akkor tudta: sza­vakat hozhat aján­dékba. Megrágott, átvizsgált, töviről-hegyire el­lenőrzött fogalmakat, jelző­ket, a tagolatlan fájdalmak indulathordozóit, vagy kö­zömbös kötőelemeket. De a nyelvet, azt talán odaadhat­ja. A nyelvezetet, a stílust, a fogalmazványait. Ártatlan­ság, kettős szégyen, meg nem élt bűnök. Kiindulásnak eny- nyi épp elég — konstatálta fanyar mosollyal. Most csak a füvekről és fákról, méhek- ről, virágokról... A pusztu­lásról szabad vallani, avagy a(z) (ön)pusztítás őrületéről: agyontaposott örömöt, har­móniát, megszenvedett, ki­harcolt értékeket ugyan ki irigyelhetne? Járta a hideglelős nyárban az idegen város utcáit-tereit, azazhogy nem idegen; az ar­ca változott meg, mint az övé, amikor azt suttogta sietősen: — Most jöttem utoljára, töb­bé ne várj! Es tudta, hogy nem lesz többé... Szóval: bolyongott a város placcain, az új resztoránok teraszait, a szebbült parkok lankáit járta, mígnem a szé­kesegyház előttin hatalmas foragatagba keveredett. Ki­Lazuri de Rosia rakodóvásár — gondolta percekig —, közben silabi- zálta — óh, latinos művelt­ség-morzsák —, ókumlálta a transzparens feliratát. Rá­jött: az ország — hivatalos — harmadik népművészeti fesztiváljának bemutatóján forgolódik. Emberek, tár­gyak, díszítmények, tányé­rok, csuprok, fazekak, cser- gék, hangszerek, térítők, bi­zsuk, láncok, gyűrűk... (Fából kreált, mint amit neki adott valamikor, nem volt közöttük. Ne legyen! Törjön össze az is, ami van, ami létezett, repedjen, ha­sadjon, száradjon ki, szárad­jon el! Szem patakja apad­jon! Ne tovább, ne tovább, mert baj lesz. Az összeszorí­tott szájnémaság kínját csak a spontánul ömlő-szakadó könnyáradat moshatja, eny­hítheti...) Elragadtatta magát, pedig tisztában volt vele: az egyet­len lehetőség a megtartásra — megmaradásra nem más. mint a visszafogottság, a sze­rénység, a meghúzódás, a hallgatás, beleegyezés min­denbe, amit a másik akar. amit szeretne, mert nem lehet tovább változnia, nem sza­bad módosulnia! Ez nem jö­vendölés, biztosan így van; egyek valamiben, amire má­ig nem jött rá, mi az... Szóval: kószált az árusok standjai között, amikor rá­csapott valami furcsa dal­lam. A medvetáncoltatók bizarr nyekergése olvadt bele egy halk, sírásszerű hangvonal­ba, amit hegedű engedett ki magából. Az instrumentum „végén" picinyke ágrólsza- kadt. Szürke öltönyben, zsí­ros szélű, pogányul elkonyult kalapban, arcán évtizedek ránctömegével, szemében fájdalmak gödrei. Húzta a nyirettyűt; vonója — miként- ha fűrésznyél lenne — a leg­hétköznapibb monotóniával fel le, fel le, kopott csizma­sarkával taposott egy pedált, ami ládából eszkábált dobját kongatta veszettül. Muzsi­kustársai: egy pikulás, egy brácsás, bőgős és a cintányé- ros-csörgős... Szólt a keleti­es, ismerős dal a rekkenő- ben... Béke volt! Aztán fentről, a kálvária­stációkról ismert hegy tétjé­ről visszatekintett a városra, a hatalmas elterültségre. Virágot szedett: lóhere lila lepkéjét, katángot, kéklőt, bogáncskóró pemetéjét, fák rozsdavörös leveleit zsugor- gatta tárcájába. Sárga szir­mok, lilák, vértolulásosak... Ajándékokat gyűjtött, mi­ként meglepetésnek szánta azt a gyönyörű falunevet is, ahonnan a megcsodált hegyi muzsikusok ' bemerészkedtek a bazilika szentséges kertjé­be. Lazuri de Rosia—ízlelget­te hangonként, szótagonként. Azúrkék tengerek, rózsaszín boldogságakarás, könnyek zúgása, panaszok, félreérté­sek kegyetlensége. Az is ben­ne hullámzott, hogy ered­ménytelenséggel vádolta meg az, akit a legjobban imádott. Magát okolta, de őt ütötte tompalendületű mon­dataival. Lazuri de Rosia... O lenne a pokla minden okosságnak, akarásnak?. A z üzenet kicsi galamb­ja szállt. Lazuri de Ro­sia! Féltve, mégis sie­tősen bocsátotta szárnyra: nehogy beszürküljön szavai­nak rózsaderengése. am m *• <r>»r — IvMiinaivt Legyen igaz! K itartok szándékaim mellett, mert meggyőződésem, hogy az ország sorsát rendbe lehet, s rendbe kell hozni — mondta Horn Gyula miniszterelnök a mi­nap azon a nyírbátori lakossági fórumon, amelyet a zsúfo­lásig megtelt moziban tartottak. Horn Gyula a továbbiakban hangoztatta: több évtized hi­ányosságait, mulasztásait nehéz orvosolni, ezúttal (is) csak a lépésről lépésre módszer vezethet célhoz. A kormány szerinte jó úton halad, amit bizonyít, hogy hazánk gazda­sági helyzete fokozatos javulást mutat, s eredményeink el­ismerése az a nemzetközi visszhang is, amely, a miniszter- elnök szavaival élve, mostanában szinte csak pozitív. Vas­taps köszöntötte — a jelenlévők helyeslését és egyben többségük politikai hovatartozását is kifejezve — azt a mi- niszeterelnöki kijelentést, mely szerint az ellenzék csak kritizál, konkrét, ésszerű javaslatokkal nem áll elő, ha mégis ezt teszi, ötleteiben alig van realitás, és minimális a konstruktivitás. A miniszterelnöknek persze nemcsak az ellenzékkel, olykor saját pártjabeliekkel is akad gondja. A nyírbátori la­kossági fórumon erről szó sem esett. Szó inkább arról volt, mi lett a választási ígéretek sorsa, ugyan mi valósult meg azokból az elképzelésekből, amelyeket annak idején a győzelem reményében megfogalmaztak. Volt, aki konkrét számokkal igyekezett bizonyítani, az ígéretekből mára sem lett valóság, s ez főleg a nyugdíjasok, a kispénzűek sorsát nehezíti meg. Sokan kifogásolták azt is, miért aka­runk mi a NATO-hoz, az EU-hoz csatlakozni, s mennyibe kerül majd nekünk az újfajta testvériség? A miniszterelnök arról igyekezett meggyőzni a jelenlévőket, hogy mindkét tagsággal csak jól járhatunk. A NATO-hoz tartozva végre a győztesek oldalán állhatunk, az EU-tagsággal pedig im­már nem a Balkánnak, hanem a fejlett országoknak vesszük az irányt. Legyen Hornnak igaza... Kovács Éva Ünnepélyes kulcsátadás Ferter János rajza Kommentá Egyenlő eséllyel E zekben a napokban nagyüzem van a középiskolák­ban: zajlanak az érettségi vizsgák. Ugyan érvény­ben van még az a rendelkezés, miszerint az érettsé­gi bizonyítvány csak a továbbtanuláshoz szükséges, mégis minden diák jelentkezik az utolsó erőpróbára. Ebben van egy adag bizonytalanság is, hiszen ki tudja, évek múlva nem gondolkodik-e majd másképpen az if- jú/felnőtt ember? Akkor pedig nem lesz könnyű megfelel­ni a közben minden bizonnyal megváltozott követelmé­nyeknek. így aztán nem marad más hátra, mint rászánni azt a kis időt a vizsgatárgyakra. Az érettségi vizsgákat a diákok is, a szülők is fontos ese­ményként élik meg. Erezhető ez a felfokozott izgalomból, az érdeklődésből, s abból, hogy több szülő végighallgatta gyermeke feleletét. Az idén két különböző szerepkörben levő városunk gim­náziumában ültem az elnöki széken és hallgattam a több mint hatvan jelölt feleleteit. A véletlen kiválasztás indo­kolja a bátortalan általánosítást. Nagy nyeresége a mostani vizsgáknak, hogy végleg el­tűnt belőlük a politika. Erre elsősorban a történelem eseté­ben volt korábban lehetőség. így a jelöltek is megérzik ta­lán, hogy az események megítéléséhez nem árt, ha rendel­kezésre áll a távlat. A napi politika ritkán válik történelem­mé. Egyértelmű volt a tapasztalat, hogy a diákok a kötelező olvasmányokon kívül szinte semmit sem olvasnak. A sza­bad idős kikapcsolódást legfőképpen a diszkó jelenti, vagy a szellemi üresjárat. Ami mindkét esetben nagyon szimpatikus volt: az intéz­mények nehéz helyzete ellenére a pedagógusok mindent megtesznek azért, hogy tanítványaik jó eredményeket ér­jenek el. Ne érezzék, hogy a leomló vakolat, a festés elma­radása, az általános pénzhiány megfosztja őket attól, hogy egyenlőknek érezzék magukat jobb helyzetben levő társa­ik mellett. Nagy István Attila «f!118<TUlM|lil44;Hn

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom