Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-15 / 112. szám
1997. május 15., csütörtök HATTER Kelet-Magyarország 3 u A megmaradás kérdőjelei A dinamikus hanyatlás évtizedét éli megyénkben a szövetkezeti mozgalom Nézőpont Balogh József Dombrád (KM) — Ha egyszer feldolgozzák majd a szövetkezeti mozgalom történetét, a 20. század utolsó évtizedét a dinamikus hanyatlás évtizedeként jegyzi majd a történelem. Hogy aztán milyen lesz a 21. század első tíz éve, az majd elválik. De ezekben a hetekben nem sok jóról adhatnak számot azok a fogyasztási szövetkezetek, amelyek most tartják vezetőségválasztó küldött- gyűlésüket. Dombrádon például e hét péntekén igazából nem is csak az elmúlt öt évről, inkább a rendszerváltás óta történtekről szól Dankó Ferenc elnök beszámolója, éppen azért, mert el szeretné mondani, hogy a szövetkezeti mozgalmat nem nagyon segítette a rendszer- váltás. Néhány megyénkbeli szövetkezet emiatt a csőd szélére került már. Visszaadott tulajdon — A legnagyobb gond, hogy a szövetkezet működési területén — ez hét községet jelent — 46 kiskereskedelmi egység nyitott ránk, s ez alapvető változást hozott az árbevételben. Kénytelenek voltunk megszüntetni a felvásárlást és az ipari tevékenységet, mert egyik ráfizetéses volt, a másikat a keleti piac megszűnése tette ráfizetésessé. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ennek kivédésére a szövetkezet nem készült fel — mondja Dankó Ferenc. Vártunk, hogy majd történik valami, de a szövetkezeti törvény sem valami hízelgő a szövetkezeti ágazatokra. Leglátványosabban a termelőszövetkezetek érezték meg a rendszerváltást, de az ipari szövetkezetek is a rövidebben húzták. — A fogyasztási szövetkezeteket nem lehetett szétverni, de a vagyonnevesítést itt is végre kellett hajtani, a szövetkezet tulajdonában lévő vagyon 70 százalékát a tagság között szét kellett osztani. És ezzel nem tudott, s ma sem tud mit kezdeni a szövetkezeti tagság. Volt 3600 tagunk és a többség vagy 10-15 százaléegészségügyi, tűzvédelmi, biztonságvédelmi előírásokat, s közben látjuk, hogy pincékben, bódékban nyílnak boltok. A tisztességes konkurencia ellen egy szavunk nem lenne, de az nem olyan, mint ami ma ebHét települése közül már csak Dombrádon tartotta meg a vendéglátó egységét a szövetkezet Harasztosi Pál felvétele kért eladta jegyét, vagy visszaadta a szövetkezetnek, vagy kilépett a szövetkezetből. Valamikor kétmillió szövetkezeti tag volt az országban, ma 7- 800 ezer körüli a számuk. Nálunk, Dombrádon a 3800-ból 480 tag maradt meg, mert a rendszerváltás óta a szövetkezetnek nem volt lehetősége olyan osztalékot fizetni, mint amit korábban. Ez csak részben volt oka a kilépési áradatnak, a másik ok a szövetkezetre ráépült 46 kereskedelmi, vendéglátó egység volt, s az emberek azt mondták: oda mennek vásárolni, nem a szövetkezet boltjaiba. — Csoda? — kérdezi az elnök, s válaszol is rá nyomban. Hát versenyképes tudott maradni a szövetkezet a magánkereskedelemmel? A szövetkezetnek minden fillérrel el kell tudni számolni, miközben a magánszférában olyan beszerzési manipulációk vannak, amelyekkel nem lehet versenyre kelni. Nálunk maximálisan be kell tartani a közben az országban folyik. Emiatt szenvedett el a szövetkezeti mozgalom óriási piacvesztést, s emiatt nem véletlen, hogy ma virágzás helyett vegetálnak a fogyasztási szövetkezetek. Hárman a padlón A megyében lévő 24-ből három már teljesen padlóra került, a többinek egyetlen lehetősége maradt: létrehozták a Nyír-Coop központi beszerzési rendszert, egy olyan láncot, ami lehetővé teszti, hogy olcsóbban tudják beszerezni az árut. Bár ha ráosztják a beszerzés, a szállítás költségeit, még így is komoly gondjaik vannak. — Nem akarom elmondani, hogy a magánszférában dolgozó kereskedők egy része hogyan szerzi be az áruját és miért nem tudunk versenyképesek lenni a költségekben. Csak egy példa: nekünk minden embert be kell jelenteni a tb-nek. Ilyen okai vannak, hogy míg 1990-ben 180 dolgozója volt a szövetkezetnek, ma 58. Közben el kellett adni vagyoni értékeket, bár a vagyon — nem a nyilvántartási értéke, hanem a valós értéke — a korábbi értéknek megfelelő. Szorzás héttel — És akkor nem beszéltünk még a feketekereskedelemről, mert ami ebben az országban van, az felülmúlhatatlan. Legyen piac, áruljanak a piacon, ami belefér a tisztességbe, ami megfelel az egészségügyi követelményeknek, de a játék- szabályok vonatkozzanak mindenkire. Vannak települések, ahová kimegy ellenőrizni az APEH, meg más ellenőrző szervek, de csak a mi boltjainkat tudják ellenőrizni, a többieket már nem, mert mire kiérnek, mind bezárnak. Hogy honnan kapják az információt, fogalmam sincs, de hogy ez így működik, az biztos — mondja félig kesernyés mosollyal az elnök. Az az egyeduralom, ami akkor volt, amikor a vidék ellátását az áfészek uralták, nem kell. Legyen konkurencia, legyen verseny. De az esélyegyenlőtlenség szűnjön meg. Ha megvizsgálná a kereskedelmi minisztérium, hogy valamikor a kereskedelmi ágazat 3-4 milliárd forint adót fizetett, s most mennyit fizet a kereskedelmi ágazat, hozzászámolná az évenkénti 20 százalék fölötti inflációt, s beszorzom héttel, ennyi év telt el a rendszerváltozás óta, akkor most 140 százalékkal több adónak kellene befolyni a költségvetésbe. Holnap közgyűlés lesz. Ott biztosan hangzanak el javaslatok, hogyan lehetne a mostani 190 milliós áruforgalmat növelni, s milyen további takarékossági intézkedések kellenek a jövőben. De ha a konkurencia az adózásban, a beszerzésben megtarthatja lehetőségeit, akkor még a szövetkezetek megmaradása is megkérdőjeleződhet. M ostanában elég gyakran hallom és látom a tévében, hogy: Egy kutya olyan, mintha az embernek több gyereke lenne. Először nem hittem a fülemnek, aztán kiderült, hogy nincs itt semmi tévedés. A kutya és a gyerek között ki van téve az egyenlőségjel. Bár lehet, hogy ez nem is egyenlőség, hiszen a kutya több, mint a gyerek. Megindult az agyam. Valószínűleg az ország népességének fogyása visszavezethető erre a szemléletre. Évtizedeken át program volt a legalább két és fél gyerek, mert, ugye, ez segítette volna elő a minimális reprodukciót. Ebből nem lett semmi, mert kiderült. hogy a gyereket össze kellene hozni, ki kellene hordani. meg kellene szülni, és ami a legmacerásabb: fel kellene nevelni. Vegyük a kutyusokat. Összehozni nem nekünk kell, kihordani, megszülni se. (Ja, és a szemérmesen átadandó paraszolvenciával sem kell bíbelődni...) Marad a nevelés. Ez is egyszerűbb. Kisebb helyet igényel, ritkán dumál vissza, nem kell bölcsődébe, óvodába, általános iskolába, gimnáziumba, magántanárokhoz járatni. Nincsenek serdülőkori problémái. A szex sem foglalkoztatja A, Kutyául érzem magam annyiszor, mint a gyarló embereket. A nevelése összehasonlíthatatlanul egyszerűbb. Elég, ha az elején gyöngéden megegrecíroztatjuk, s aztán minden megy a maga útján. Mit látok napjainkban? A fiatal pár kutyasétáltatás közben eszmét cserél az állatka viselt dolgairól. Megpróbálnak ellenállni a kutyák száguldó szándékainak, nem nagy sikerrel. Szóba se jöhet, hogy megfogják egymás kezét, megmártózzanak egymás tekintetében, csókot váltsanak, ha eljön az ideje. A kutyások megsétáltatják a gazdijaikat, s hazamennek. Másnap minden kezdődik elölről. Aztán egyszeresük felnőnek a kamaszok, két kutyasétáltatás között férjhez mennek vagy megnősülnek. Szereznek maguknak valamilyen társadalmi rangot, a szülők összedobnak egy kis vagyont is. Megnő a kutya is. Szerencsés esetben felér a derékig is. Hatalmas, erős, nagy állkapcsokkal. A tulajdonosok sétálni viszik az állatot reggel és este. Azok megkeresik azt a kis darab fűcsomót, amely még megmaradt, elintézik a dolgukat, s mennek tovább. A hűvösödő nyári esték a legjobbak. Jólesik a fül- lesztő hőség után egy kis nyugalom a szervezetnek, este kilenckor a legjobb. A gazdik megállnak egy kis beszélgetésre. — Rémes — mondja az egyik — az öregasszonyt megcsócsálta egy szelíd állat. — Felháborító, hogy mennyire nem tudnak vigyázni az emberek! Éppen idáig értek a fejtegetésben, amikor szemetesvödörrel a kézben megjelentem a járdán. Nosza, az egyik fekete borjú nekilódult, és pár másodperc múlva már körülöttem szaglászott. „Bocsásd meg Úristen, ifjúságomnak vétkét” — tolult a számra Balassi fohásza. Talán lesz még menekülés. — Ne féljen, nem bánt — lökték felém a mondatot, de ez nem nagyon vigasztalt. Elég hamar felmértem, hogy nincs semmi esélyem. A kutyák átvették az uralmat a város parkjai fölött. A gyerekek úgysem ülhettek le a fűben, mert tele volt kutyaszarral. S amíg a kutyusok lassan cseperedtek (Sohasem fordul elő velük, hogy váratlanul kinövik a bőrüket, nagyobbak lesznek, mint kellene. Szemben a kamaszokkal, akik nem ütnek alacsonx termetű szüleikre, akik így elesnek attól a lehetőségtől, hogy megmaradt félcipőjüket, öltönyüket, báli ruhájukat a csemetéjüknek adják.), mindent át lehetett élni, amit egy kisgyerekkel. Az ebecske volt lázas, köhögött, felfázott, elcsapta a gyomrát. Elkapta valami rossz hangulat vagy éppen hisztizett. Kereste a gazdi kedvét, hízelgett, válogatott a kutyaeledelek és a fagylaltok között. Sőt! Legutóbb egy ismerősöm mesélte nagy-nagy aggódások közepette, hogy a kutyusnak álterhessége van. Ez az állapot teljesen átalakította a tacskó lelkivilágát. Azóta messziről megérzi a csavargókat, akik arra készülnek, hogy köny- nyítsenek magukon, ha az ÁBC-ben vásárolt sör már végigért bennük. L assanként kialakul az emberek három csoportja. Az egyik kutyát sétáltat, a másik meghatározott menetrend szerint turkál a kukákban, akik a kettő között vannak, dolgoznak valahol. Szabad idejükben otthon pihennek, mert még nem ismerik a kutyák szokásait, mikor engedélyezik, hogy a Homo sapiens is szívjon néhány korty friss levegőt . Mit mondjak: kutyául érzem magam! Húshagyó év Galambos Bélp M ár húsvétkor észrevehetők a vásárlók, s azóta talán csak a ballagások kapcsán szokásos vendégeskedés miatt volt tapasztalható némi ellenpélda: szinte konganak az ürességtől a hús- boltok, az élelmiszeráruházak tőkehúsrészlegein el-el bóbiskolnak bárójukra támaszkodva a hentesek. Nincs fizetőképes kereslet a hús iránt, pedig a 15 évvel ezelőtti 45 kilogrammról már 33 kiló alá csökkent a magyarok egy főre jutó sertéshús fogyasztása, ahonnan — ép ésszel és persze a lelket (egyelőre egyedül) melengető optimizmussal — már csak felfutás várható. De játszunk el a gondolattal (álmodik a nyomor): ha hirtelen mindenkinek volna elég pénz a bukszájában és a 11 naponkénti kiló húsról mondjuk áttérne a heti egy kilóra (nem oly rettentően sok ez: csupán évi fél mázsa, azaz egyetlen 110 kilogrammos vágósertés fejenként), bizony nem lenne elegendő a jelenlegi hazai sertésállomány az itthoni fogyasztás és a szerződésekkel lekötött külpiacok igényeinek a fedezésére. Magyarán, a fizetőképes kereslet növekedtével bizony hozzá kellene szoknunk a hentes előtti sorban álláshoz — legalábbis átmenetileg —, mert bármennyire is gyorsabban futtatható fel a sertéstenyésztés, mint a szarvasmarhatartás, azért egy-két éves erőfeszítésre csak szükség lenne ahhoz, hogy a keresletnek megfelelő mennyiségű hús legyen belföldön is. Égyelőre azonban álmainkkal pont ellentétes folyamatok zajlanak. A statisztikák is jelzik, tovább csökken a sertésállomány, mert nem éri meg az állatok tartása. A takarmányárak két év alatt 30-40 százalékkal emelkedtek, csökkentek a támogatások, az élősertés- felvásárlási árak pedig számottevő mértékben nem nőttek. Nőnének viszont a malacok, ha lenne elég gazda, aki vállalkozna a hizlalásukra, ám az olcsó malacárakon is jól lemérhető a setéshizlalási kedv meglehetősen rossz előjeleket hordozó átcsapása a teljes kedvetlenségbe, fásultságba. No, látod anyu mégis csak lesz esti mese... Ferter János rajza áSSEá» Mi a politika? Kovács Éva M i a politika? Hallhatjuk mostanában a költőinek közel sem nevezhető kérdést, melyre ahány válaszoló, annyi maga a válasz is. Kinek, ezt, kinek azt jelenti a fogalom, vérmérséklettől és érdekeltségtől függőek a feleletek. Két ismert közéleti embert is kérdeztek a témában nemrég. Egyiknél azt firtatták, ugyan miért hagyott fel a politikai műsorok készítésével, melyeket annak idején olyan sikeresen és élvezettel vezetett. Kiderült: mert legutóbb az egyik parlamenti párt elnökével közös rendezvényen végképp kiábrándult, mondhatni megcsömörlött napjaink politizálási stílusától. Az egyik párt elnöke oly mértékben gyakorolta a demagógiát, formálta az igazságot szemérmetlenül, saját érdekei szerint, hogy ő úgy döntött, nem veszi fel a kesztyűt, méltatlannak tartotta volna önmagához. A másik megkérdezett úgy nyilatkozott: nem csak az a politika, amivel, vagy amiből a politikusok élnek. Politika az is, ha valaki „pusztán” arra kíváncsi, mi lesz a Dunával, mi lesz a magyar nyelvvel mondjuk száz év múlva, de politizálhat valaki azzal is, ha ezen kérdések megoldásán munkálkodik. Ha amiatt aggódik, s próbál tenni is érte, hogy a kisfalvak megmaradjanak, hogy a falu gyermekei a városiakéhoz hasonló körülmények között tanuljanak, s politikus az is, akinek az okoz gondot, hogy az egyre erősödő megélhetési harcban, a törekvő országok sorában miképpen maradhat talpon a magyar... Nem hiszem, hogy sokan lennének, akik vitatják a két vélemény igazát. Különös gyorsasággal szaporodik az egyetértők száma mostanában, amikor a politizálás eldurvulása, a nyíltszíni na- gyotmondás, elhallgatás vagy hazudozás lett divat. Mi hát valójában az igazi politika? Kérdés még ez mindezek után?
