Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-28 / 98. szám

1997. április 28., hétfő HATTER Idegháború inkognitóban Másként látják az otthon életét a névtelen bennlakók és az ott dolgozók Györke László Hodász (KM) — Hosszú lelki vajúdás után döntöttünk úgy egy páran a hodászi szo­ciális otthonból, hogy levél­ben tájékoztatjuk a közvéle­ményt, mert erről az intézet­ről szép és rózsaszín cikkek jelentek meg — kezdi levelét egy feltételezhetően bennla­kó az Anonymus csoport ne­vében. Elöljáróban hozzá kell ten­nünk, hogy az intézet mai ne­ve: Ápoló-Gondozó Otthon. Igaz, a bejáratnál még a régi névtábla áll. Új konyha A levélíró szerint: „...olyan beruházásokat eszközölnek, amelyek nem a lakók életkö­rülményeinek javítását szol­gálják.” Komoróczy János gazdasági vezető: — Nem titok, hogy vannak pénzügyi nehézségek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy semmilyen fejlesztés ne lett volna. Végrehajtottuk a kony­ha átköltözéses rekonstrukció­ját, gázüzemű berendezések váltották fel a régieket. Ez ti­zenhárommillió forintba ke­rült. Következő lépés a fűtés korszerűsítése. Két éve hat­millió forintot nyertünk pályá­zaton a Népjóléti Minisztéri­umtól, amelyet a foglalkozta­tó, illetve férőhelybővítésre fordítottunk. Az intézetben kultúrszoba van, amely alkal­manként imaterem, kondite­rem, könyvtárszoba is. Gon­dolom, a beruházások az bennlakók életkörülményei­nek javítását is szolgálják. Az Anonymus levélíró utalt arra is, hogy fokokozatosan növelik az úgynevezett szak­emberek létszámát, de ezzel egyáltalán nem javult a gondo­zási és mentálhigiénés munka. — Való igaz, kineveztünk egy friss diplomás nővért nemrég a mentálhigiénés cso­port élére, ugyanis az ombuds- mani vizsgálat előtérbe he­lyezte a mentálhigiénét. A dol­Pillanatfelvétel a foglalkoztatóban Harasztosi Pál felvétele gozói létszám viszont a koráb­bi 90-ről 80-ra csökkent, első­sorban a műszaki személyzet tagjai távoztak az intézetből. Az otthon lakója felrója még, hogy az intézet földjeit parlagon hagyták, az ajándék­ba kapott ruhákat a dolgozók között osztották szét, az érdek- védelmi testület csak jelképe­sen működik, nincsenek lakó­gyűlések, mert félnek a kriti­kai észrevételektől. „Az inté­zetben működő munkaterápiás dolgozók nagyobb összeget gyűjtöttek az elmúlt évben ki­rándulásra, de ez nem valósult meg, nem hajlandók az illeté­kes lakókat tájékoztatni az összeg felhasználásáról”. Nem gazdaságos Komoróczy János: — Négy hektár földterületből valóban maradt valamennyi parlagon, de mint említettem, a műszaki dolgozók száma igen lecsök­kent, gyakorlatilag egy ember foglalkozik ezzel, aki egyben traktoros is. A gondozottak pedig keveset tudnak segíteni. A felkészülés most is megtör­tént, hiszen palántát nevelünk, már csak a jó időt várjuk a ki­ültetéshez. Egyébként a szá­mítások szerint a föld megmű­velése nem gazdaságos. — Ami a ruhákat illeti: a dolgozók csak a gyermekru­hákból kaptak, hiszen azoknak a gondozottak aligha vették volna hasznát. Egyébként pon­tos leltárt készítettünk, s a gyermekruhákat az adomá­nyozók tudtával és beleegye­zésével kapták a dolgozók. Tavaly év végén újraválasztot­ták az érdekképviseleti fóru­mot, amelyben három gondo­zott, egy hozzátartozó, két in­tézeti dolgozó kapott helyet, valamint a fenntartó, a megyei önkormányzat képviselője. Ami a kirándulásra összeadott pénzt illeti, kijelenthetem, hogy az megvan, bármikor fel­használható. Bíró István igazgató: — A nyilvánosságról annyit: az in­tézetben helyi rádió működik, amelyen keresztül rendszere­sen tájékoztatjuk a lakókat. A tavaly októberben újraválasz­tott érdekképviseleti fórum te­vékenységét jegyzőkönyvek igazolják. Megkérdeztem olyan gon­dozottakat, akik nyíltan vállal­ják véleményünket. Wescatt Éva a mentálhigiénés csoport­ból, civilben gyógyszertári asszisztens: — Januárban volt egy éve, hogy ide kerültem. Sokszor érzem magam elesett­nek, kiszolgáltatottnak. Az is bánt, hogy nem mindig ka­punk őszinte választ kérdése­inkre. De ha belegondolok, hány embernek nincs a fejét hová lehajtani, másként látom a helyzetemet. Én még nem tettem le arról, hogy visszake­rüljek az életbe, hiszen tizen­egy éves kisfiámat fel akarom nevelni. Köszönet Ferenci János nyugdíjas lelki- pásztor: — Nagyon heterogén az összetétel, s nagy toleranci­ára van szükség ahhoz, hogy ne legyenek súrlódások. Ez a tolerancia viszont nincs meg mindenkiben. A halmozottan sérült embereket külön kellene gondozni, akkor talán kisebb lenne a feszültség. Érdemes idézni egy másik levélből, amelyet ugyanebből az intézetből küldött Polgár Tamás: „Hosszú heteket töl­töttem feleségemmel a Nagy- kállói Ideggyógy Intézetben gyógykezelésem idején. Ál­landó otthonunk a Hodászi Szoc. Otthon, ahol 4. éve élünk. Szeretném megköszön­ni az Igazgató Úrnak, a Főnő- vémek... azt a törődést, amit távollétünk alatt éreztettek ve­lünk.” A z idei tavasz semmi­képpen sem akar be­köszönni. Még a na­pokban is esett a hó. a hő­mérséklet a mínusz körül volt, éjszakánként a tyúkok hatójában is befagyott a víz. A fakócska környék a gir- be-gurba utcával, avitt ke­rítéseivel, öreg házaival amúgy is szürke hangulatot árasztott. A galambdúcok­ban is rosszkedvűen tollász­kodtak a madarak. Az öregember fázósan ült a krumplihegy tövében. A ve­remből felhordott krumplit csírázta, válogatta. A leg­szebbeket abban a remény­ben, hogy még eladhatja, zsákokba rakta, a silányab­bakat a kert végén lévő árok­ba hordta. Ott már jókora halom emelkedett. A felesége ki-kijött hozzá, meleg teát, meg kevéske pálinkát is ho­zott, s közben egyre korholta. „Hagyd már abba Gábor, át­fázol, valami nyavalyát is fel­szedsz, beteg leszel." Ilyen­kor az öreg mormolt valamit az orra alatt, lehet hogy ká­romkodott, s még nagyobb elánnal folytatta a váloga­tást. Haragudott most minden­kire, az egész világra. Az Az élet megy tovább asszony tudta, legjobb ha magára hagyja, hadd füstö­lögjön, majd csak megbékél. Mert kivételes türelem lakott benne, hamar megbékélt. Ilyenkor társnak ott voltak mellette a gondolatai. Embe­re tudta — a több mint nyolc évtized tanította arra —, hogy a világ, ami körülveszi, nem ismer kegyelmet, nem tanúsít jóindulatot. Megin­gathatatlan igazságérzete ezért újra meg újra fellázadt, mint két éve is, amikor az ál­latait nem tudta eladni. Jó volt, ha néha valakivel meg­oszthatta a gondolatait. Az asszonnyal, akivel már régen együttmaradt, nem be­szélgethetett. Olyanról tud­nak közösen szót váltani, mint például mikor tervezték, a múlt ősszel mi mindenre jut majd a krumpli árából. Kel­lene még téli ruha, legtöbb persze a gyerekeknek meg az egyetemen tanuló unokának. Ehhez, ami most van, ami most történik, az asszony nem ért, főzze csak az ebédet, ez a férfiak dolga. Eddig jutott el gondolatai­ban, amikor nagyot csikor­dult a kerti kapu sarokvasa, hosszan felsírt a zsanir, ami­kor a szomszéd benyitott a kertbe. Zsebéből üveget hú­zott elő, szó nélkül nyújtotta az öregnek. Nem tiltakozott, nem mondta, hogy ő már ivott, alaposan meghúzta a lapost, közben óvatosan a konyha felé pislantott, látja-e az asszony. — Hallottad — kezdte rö­vid hallgatás után a szom­széd—, Pesten már nyolc fo­rint a krumpli? — Megeszi a fene az egé­szet, persze hogy hallottam — válaszolt az öreg. Már együtt válogattak, amikor egy idő után megint a szom­széd kezdte. — Meg azt is mondják, hogy más ország­ból hoztak be húst, meg krumplit. Azt sem értem, ha felesleg van, miért nem vásá­rolja fel az állam és adja oda az éhezőknek, jobb ha itt ro­had el az egész a kert végén, — zsörtölődött tovább a szomszéd. — Vagy miért nem készítenek belőle krumpli­cukrot, meg szeszt, mint ré­gen, — toldotta meg az öreg. — A kisebbik unokám szereti abban a díszes csomagolás­ban a burgonyaszirmot, azt is miért külföldön készítik, miért nem nálunk? Kiszá­moltuk a lányommal, hogy egy ilyen zacskóért, nevét nem tudom kiejteni, valami chips vagy mi a fene, huszon­öt kiló krumplit kellene elad­nom. Aztán együtt dörmögtek to­vább arról, minek vannak, mire jók, kiknek az érdekeit képviselik a nagy számú ka­marák, magukat érdekvédők­nek tartó szervezetek, meg pártok.... / tt tartottak, amikor az asszony is lejött a kert­be, hogy megkínálja a szomszédot. Miközben megit­ták a két porciót, cinkosan összenéztek és még egy kicsit sajnáltatták is magukat, hogy mennyire átfáztak. A vi­lágot is másként látták már, hogy túljártak az asszony eszén, meg azért is, mert március 15-re mind a ketten elvetették a krumplit is. Úgy, mint tették azt minden fogad­kozás ellenére, tavaly, meg azelőtt, meg mindig. Mert él­ni kell, mert az élet megy to­vább. A földnek meg az a dol­ga, hogy teremjen. Az utolsó adag M. Magyar László D öbbenetes és meg­rázó hírről értesül­hettünk a most ma­gunk mögött hagyott hétvé­gén: szombat hajnalban egy budapesti lépcsőház­ban holtan találtak egy 17 és egy 19 éves fiatalembert, akik minden valószínűség szerint kábítószer-túlada­golás áldozatai lettek. Ha van értelmetlen halál, akkor esetük mindenképpen oda sorolandó. A valóság­tól való elszakadás, a ró­zsaszínre festett világ utáni vágy bódult állapota olyan tökéletesre sikeredett, hogy számukra többé már nem létezhet visszaút. A fecsken­dőben lévő utolsó adaggal nemcsak a visszatérést je­lentő képzeletbeli hidakat semmisítették meg, hanem önmagukat is. Tragédiájuk intő példa lehetne több kortársuk szá­mára, ám félő, a hasonló ci­pőben járó ifjak nem sokat tanulnak a droghalálból, nem lesz számukra vissza­rettentő erő. A kettős dráma azonban talán jó alkalom arra, hogy most már való­ban szembesülhessünk a té­nyekkel: hazánkban is elha­rapódzott a drogfogyasztás, szinte már nincs is olyan neves diszkó, ahol ne lehet­ne hozzájutni a kábítószer­hez por vagy tabletta for­májában. Valójában több éves probléma már ez ha­zánkban, ám a narkózás ki­terjedésének nagyságát vagy nem látta át senki sem valójában, vagy az illetéke­sek igyekeztek mindig a té­ma fontosságát elbagatelli­zálni. Most már valóban itt az ideje a nyílt párbeszédnek. Természetesen továbbra is folytatni kell a kábítószert még ki nem próbált fiatalok felvilágosítását, ugyanak­kor egyre nagyobb összefo­gásra van szükség a szen­vedélybetegek megmentése érdekében. Nemcsak a tár­sadalomnak kell felvállal­nia őszintén ezt a problé­mát, hanem a szenvedély- beteg fiataloknak is, akik minden bizonnyal nem sze­retnének úgy járni, mint bu­dapesti társaik. Am ehhez meg olyan drogambulanci­ák kellenének, ahová a fia­talok bizalommal fordul­hatnának — persze, ha akarnák is egyáltalán a gyógyulást. Na ne röhögtessen! Nálam kézpénz? Feter János karikatúrája ...........................—.........................——■— 111C*1 i "i I .. . - t Hadd folyjon! Galambos Béla A mikor egy új kezde­ményezésről van szó, legtöbbször ott a félsz annak elindítójában: vajon hogyan fog ez „elsül­ni” , milyen fogadtatásra talál? Mi is így voltunk la­punk, a Kelet Magyaror­szág múlt héten, a KPVDSZ Művelődési Házba szerve­zett vállalkozói fórumával. Am legnagyobb örömünkre szép számban jöttek el vál­lalkozók a rendezvényre, hogy az őket foglalkoztató kérdéseket feltegyék mind­azon intézmény, szervezet vezető szakembereinek, akikkel a saját érdekükben, vagy kénytelen-kelletlen kapcsolatban állnak. Azon nincs mit csodál­kozni, hogy egy agrárjelle­gű megyében leginkább a mezőgazdaság témaköréből bombázzák kérdésekkel a szakembereket. Itt is ez tör­tént, s a vállalkozók elége­dettek lehettek, válasz nél­kül egyikük sem maradt. Egyebek között megtudhat­ták: a gyógynövény-gyűjtés is őstermelői tevékenység; pénztárkönyvet kell vezetni az őstermelőnek, ha belép az áfakörbe, egyébként eb­ben a státusban több adó­zási kedvezmény jár, mint az egyéni vállalkozónak. A konkrét kérdéseken túl egy sor olyan új információt tudhattak meg a fórum résztvevői, amilyenekhez első kézből csak ilyen alkal­makkor lehet hozzájutni. Vannak, akik úgy érzik, ha a vízcsapot kinyitják, még abból is a vállalkozói fórumokról szóló hírek, a vállalkozókat érintő infor­mációk folynak. Akik így vélekednek, nyilván abból a rétegből kerülnek ki, akiket vagy nyugdíjas állásuk, vagy pontosan nyugdíjas koruk miatt, hidegen hagy­nak az éjfélé rendezvények, ismeretek. Én viszont azt ál­lítom, s e véleményemet csak tovább erősítette a la­punk kezdeményezte vállal­kozói fórum is: hadd foly­jon csak a csapból is! Mert, mint ahogy ma sincs, még egy jó ideig nem lesz alaku­lóban lévő piacgazdasá­gunk, s az abban boldogul­ni akaró!kényszerülő réteg olyan állapotban, felké­szültségben, hogy ne lenne szükség minden vállalko­zással kapcsolatos régi/új ismeret súlykolására. X

Next

/
Oldalképek
Tartalom