Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-19 / 91. szám

12 Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Csáky Lajos képei Mítosz-töredékek S ajátos hangulatú tárlat nyílt a múlt héten a nyíregyházi Váro­si Galériában. Csáky Lajos al­kotásai a mítosz, az álmok vilá­gába kalauzolnak. Grafikái mester­művek. A fiatal művész Hódmezővá­sárhelyen született, 1973-ban szerzett diplomát. Tagja a Magyar Alkotómű­vészek Országos Egyesületének. Több díjat is kapott. Számos kiállításon sze­repelt, Franciaországban is bemutat­kozott már. Svéd, lengyel és francia közgyűjteményekben megtalálhatók művei. Tárlata a nyíregyházi galériá­ban május 12-éig látható. I Mítosz-töredékek Elek Emil reprodukciói Jelek Olyan, hogy tinidivat: nincs! Valójában az idők során semmi nem változott, csak most már neve van Cservenyák Katalin Egész idő alatt csak kapkodtam a fejem, forgattam a szemem, néha pedig annyit kértem: na, akkor ezt most betűzzétek. A beszélgetés végén két dolog fogalmazódott meg bennem, de az kristálytisztán: 1. de nagyon öreg vagyok; 2. de hamar felej­tek! A harmadik gondolatot pedig le sem merem írni: valójában semmi nem válto­zott, csak most már neve van. Na, de kezdjük az elején! Az ember kap egy ártatlannak tűnő feladatot, nevezete­sen azt, hogy írjon a tinidivatról. Még fel sem teszi az első kérdést, amikor kiderül, hogy ennél nagyobb butaságot ki se mond­hatott volna: — Olyan, hogy tinidivat, nincs! — vilá­gosít fel egyik beszélgetőpartnerem, Lend- vai Szabolcs. — Stílusirányzatok vannak, ezek különbözőek. A zenétől függnek. (Ami engem illet, itt vesztettem el a fej­sze nyelét.) — A ruha, vagyis az, hogyan öltözködik valaki, megmutatja a viselője tulajdonsá­gait is — fűzi tovább a gondolatot Cseke Mariann. ^ Ehhez a zenéhez inkább a sötét színek illenek, ezért a sötét garbó. j j □ Ezek szerint a ruha teszi az embert? — kérdek vissza, mert veszni látszik a ré­gi közmondás is. — Nem. Igazából nem a ruha teszi az embert, de számít, ki hogyan öltözködik. Vannak persze átfedések az egyes stílus- irányzatok között — így Kása Edina. Mindhárom beszélgetőpartnerem negye­dikes, a nyíregyházi Zrínyi végzős diák­jai. Jogra készülnek, az ELTÉ-re. Mind- hármójuk nadrágot visel — Edinán farmer, Mariannon sötétkék kordbársony, Szabol­cson kockás vászonnadrág. Mariannon sö­tét garbó, Edinán a kockás ing fölött kék kapucnis póló, Szabolcson ugyancsak hosszú ujjú pamutpóló. Lábukon szinte megtévesztésig hasonló a bakancs. Általá­ban így járnak iskolába. — A kordnadrág kényelmesebb, mint a farmer — állítja Mariann, akiről kiderül, Depeche Mode-os — a 80-as és 60-as évek zenéjét kedveli —, s ehhez a stílusirányzat­hoz amúgy is közelebb áll a kord, mint a farmer. Ehhez a zenéhez inkább a sötét szí­nek illenek, ezért a sötét garbó. Neki egyébként nincsenek is világos ruhái. Szabolcs közben tovább vezet a stílus- irányzatok világában. — A legnagyobb csoportja a diszkósok­nak van — magyarázza (félreértések elke­rülése érdekében: Szabolcs nem diszkós!). A RAVE a diszkózene felgyorsított válto­zata, nekik a narancssárga a színük. A HO- USE-soknál csak zene van, nincs szöveg. Ők sárga és neonszínű ruhákban járnak, ^ Ha hasonló a zenei ízlésük, akkor sok más közös tulajdonságuk is lehet a fiataloknak. nekik van fekete lakkszoknyájuk, nadrág­juk, s irdatlan vastag talpú cipőjük. A disz­kósoknál a legfontosabb, hogy néz ki az ember: milyen a ruhája, a sminkje. A ze­ne ugyanis annyira hangos, hogy nem tud­nak mellette beszélgetni, így a külsőségek­ben kell kifejezni az egyéniségüket is. Már­kás cuccokban járnak, nekik nem az a fon­tos, kényelmes-e a ruha, hanem az, hogy minél drágább legyen. Egy „öltözet” ruha több tízezer forintnál kezdődik. Az igazi rockerek már „kihalóban” van­nak, bár az utolsó mohikánok képviseleté­ben köztünk ül Edina. Az ő irányzata far­mert hord, s ugyancsak a sötétebb színe­ket kedveli. Jelentős bázisa van a fiatalok között az alternatív irányzatnak — követői nem a választékos, inkább a kényelmes öltözetről ismerszenek meg: elnyúlt, kötött pulóver, egymás fölött hat póló — az sem új. Klasszikus kilósruha-reklámok ők. — Én nem sorolom magam egyik irány­zathoz se — mondja Szabolcs. — Szeretem az alternatív zenét, a rockot és a House- partyt is. De nem vagyok diszkós! Azt utá­lom. A fiatalok többsége egyébként min­den zenét meghallgat. — A ruha fazonja is meghatározó — mondja Edina. — A korosztályunkról meg tudjuk állapítani, hogy ki melyik stílus kö­vetője. De ha a nagynéném, vagy a taná­rom venne fel például egy sárga blúzt, biz­tos nem gondolnék arra, hogy diszkós. A következőkben az is kiderült, hogy en­nek a korosztálynak a párválasztásában is a zenei ízlés a meghatározó. Eleve ez alapján szerveződnek a baráti társaságok — és ezekben a társaságokban szövődnek a diákszerelmek is. Egyszerűnek tűnik a magyarázat: ha hasonló a zenei ízlésük, ak­kor sok más közös tulajdonságuk is lehet a fiataloknak. Edina például nehezen tud­ja elképzelni, hogy összeismerkedjen egy diszkós fiúval, hiszen még alkalom sem volna rá, hogy összetalálkozzanak baráti társaságban. Á párválasztásnál fontosnak tartják a viselkedést is, bár a lányok sze­rint ezt sem lehet elválasztani az öltözkö­déstől. Szabolcs kontráz: azért biztos ők is láttak már jól öltözött „bunkót”. Szabolcsot sosem próbálták befolyásol­ni a szülei abban, hogyan öltözködjön. A két lány ruházkodásába sem szólnak bele a szülők, bár Edinának az anyukája, Ma­riannák pedig az apukája szeretné, hogy kislánya szoknyát is hordjon, illetve vilá­gosabb színű holmikat viseljen. A lányok általában maguk vásárolják holmijaikat — azt és olyat, amire futja a szülőktől ka­pott pénzből. Ebben a korban a lányos öltözetet „el lehet felejteni”. Szabolcs szerint azonban megfigyelhető, ahogy kezd egy lány nőie­sedni, úgy változik a ruhatára is. Edinának meg az jut erről eszébe, hogyha egyszer úgy dönt, levágatja hosszú haját, kénytelen lesz lányos ruhákban járni, nehogy fiúnak néz­zék. — Nem tudom, nekem hogy állna a szoknya, mert még nem is próbáltam. És biztos rosszul érezném magam magas sar­kú cipőben, mini szoknyában, feszes felső­ben... — így Mariann. — Nagyon furcsán éreztem magam, ami­kor egyszer ruhában voltam — veszi át a szót Edina. — A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy mindenki odajött hoz­zám, és azt mondta, milyen jól áll. A tizenévesek ugyanúgy farmerben, póló alól kilógó kockás ingben járnak, mint mi. — Ha kötetlenül akarom érezni magam egy társaságban, szoknyát biztos nem ve­szek fel, mert akkor egész este illedelme­sen kell ülnöm benne — érvel Mariann. Mire Edina: — Én így is fázom néha, nemhogy szok­nyában! Végül abban mindannyian egyetértenek: függetlenül attól, ki melyik stílusirányzat követője, azért legyen ápolt. S ugyanolyan visszataszító, ha valaki az izzadtságtól bűz­lik, mint amikor túl sok parfümöt locsol magára. JOHN UPDIKE: Pygmalion Első feleségében az utánzóképességét sze­rette, azt, ahogy egy-egy buli után, akár náluk, akár egy másik házaspárnál volt, életre keltette mindazt, amit láttak, az ar­cokat, a hangokat, csinos kis ajkát olyan torz grimaszokba facsarva, hogy az egy ká­bító pillanatra elébe idézte valamelyik tá­vollévő ismerősüket. — Nos, ha igazán tö­rődnénk (de hogy is mondja Gwen?), ha igazán töltődnénk a tehmészettel... — És ő, a férj csak kacagott és kacagott, noha Gwen titkon a kedvese volt, és később má­sodik felesége lett. Őbenne az ágyban ta­núsított élénkségét szerette, első feleségé­ben pedig azt bírta a legkevésbé elviselni, ahogy éjről éjre megkérte, hogy masszíroz­za meg a hátát, majd álomba zuhant szor­gosan munkálkodó keze alatt. Új házassága első éveiben, valahányszor hazatértek egy-egy buliból Gwennel, tudat alatt egyre várta, mikor jön már az után­zás, az összegzés. Súgni is próbált: — Mit szóltál háziasszonyunk öccséhez? — Ó — mondta Gwen együgyűségében —, nagyon kellemes fickónak tűnt. — Női ösztönével érezte, hogy férje többre vágyik, és esetleg hozzátette: — Olyan, mint min­denki. Talán kicsit sótlan. — Szeme meg­villant, ahogy hiába igyekezett kihámozni férje kimondatlan kívánságát várakozó hallgatásából, s megható, gyermekded be­szédhibájával végül kifakadt: — De hát mit akahsz hallani tulajdonképpen? — Ó, semmit. Semmit, csak... Margue­rite egyszer találkozott vele pár évvel ez­előtt, és megdöbbent, milyen káprázatos tökfej. Ahogy szopogatja a pipája szárát, és minden mondatát azzal fejezi be, hogy „Tud követni?”. — Nekem kifejezetten kellemesnek tűnt — mondta Gwen fagyosan, és hátat for­dított, hogy kibújjon ezüstös, testhez simu­ló estélyijéből. Ahogy fickándozva leenged­te a csípőjén, hátranézett és kihívóan hoz­zátette: — Szenzációs ötletei voltak az adó­kíméléssel kapcsolatban. — Nem kétlem — csipkelődött erőtlenül Pygmalion, s dermedten nézte felesége fron­tálisan feléje tartó aktját, ahogy feküdt a hitvesi ágyukon. — Borzasztó késő van — figyelmeztette. — Ügyan máh — felelte Gwen, és elol­totta a lámpát. Gwen elsőként Marguerite második fér­jét, Marvint utánozta le, miután meglepe­tésszerűen összefutottak egy, a bálnák meg­mentése érdekében rendezett jótékonysági bálon, melyre válogatás nélkül küldték szét a meghívókat. — Oh-ho-hó — harsogta utána Gwen hálószobájuk zavartalanságá­ban. — Szóval te volnál az én nemes elő­döm! — Félreszólva hozzátette: — Nemes, a fenéket. Utálta, hogy úgy felvillanyoztad. — Felvillanyoztam? — csodálkozott. — Én csak azt láttam, hogy határozottan kel­lemesen viselkedik, ahhoz képest, milyen kínos lehetett volna ez a találkozás. — De még mennyire! — helyeselt Gwen, a szívélyes Marvint követve, s egy szédítő pillanatra hagyta, hogy a fickó enyhén üve­ges, petyhüdt, kényszeredetten nyájas arc­kifejezése elöntse egyébként törékeny és ke- rekded vonásait. — Nekünk aztán, ho-hó, igazán nincsen takargatnivalónk — foly­tatta férje bátorító kacagása hallatán. — De mondd csak, öreg harcos, hogy lehet, hogy mostanában annyit késik a tartás­díj? O csak kacagott és kacagott; megigézte, hogy hitvese végre elsajátította azt, ami fo­galmai szerint az igazi nőiség ismérve volt

Next

/
Oldalképek
Tartalom