Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-22 / 68. szám
12 □ TÁRLAT A művésztelep festői Gaál András: Portré N egyedik alkalommal rendezik meg az idén a vajai múzeumban a művésztelepet. Az alkotótábor sajátságos helyet foglal el a hasonló telepek között, a határon túli művészek között igyekszik hidat kovácsolni. A rendezők úgy vélik, a magyar művészet egységes, amelyet nem választhatnak el határok. Vajára általában 15 művész kap meghívást, ahol két hétig gondtalanul alkothatnak. Az itt alkotó festőket a közérthetőség jellemzi. A szíves vendéglátás fejében jó néhány alkotásukat hagyják cserébe, a múzeum ennek köszönhetően lassan már egy kisebb képtárral dicsekedhet. Ezekből nyílt a múltkorában kiállítás Nyíregyházán, a Szarvas utcai KPVDSZ Művelődési Házban. A tárlatunkban most bemutatott festők Székelyföldön élnek. Márton Árpád: Vajai park Apostol Nicolae: Francia táj Pócsai András: Kolozsvári utca — részlet Elek Emil reprodukciót Napkelet • A KM hétvégi melléklete á szabadság díja Vaján A tavasz-színű, pici papírzászlót cserépvázámba tűztem. Jó hete díszeleg szerényen asztalomon a zöldike, rajta a felirat: Alternatív Kossuth-díj 1997 Vaja. E lózung hívogatott március idusa előtt — 13-án, de csütörtökön! — megyénk egyre híresülő településére, szűkebb pátriánk világra mind több ablakot nyitó kultúrközpontjába. Olvashattuk a kastélykert főkapuja fölött, szintúgy — ha szemünk nem káprázott bele az erősen fényesülő déli verőbe — kisi- labizálhattuk a kék ég magasában áthúzó légi alkalmatosság transzparensén is. Mert eseményről, a legigazibb értelemben szenzációról volt szó: magas kitüntetés átadásának helyszínévé avanzsált a Va- yak patinás vára, a legmaibb mához kapcsolódott a históriai emlékhely az alig egy éve kifundált kezdeményezés okán. Igen, az ötlet szülőatyja Balogh Gyula vajai polgármester, aki viszont — és erről később bővebben! — midőn a szikra kipattant szándékainak parázs-halmazából, magánemberi mivoltától indíttatva kereA Nobel- és Oscar-díjak esője sem zuhog jogosultan várományos honfitársainkra. ^ sett — és talált — partnert a nemes ügy végbevitelére. így fogant, majd született meg az Alternatív Kossuth-díj 1996-ban, hogy elismerésül szolgáljon olyan alkotóknak (művészeknek), akik pályájuk során — lett légyen az akármilyen tartamúra szabva a legfentebb valótól — nem kos- suthdíjasulhattak. Nem, mert nem. Hol ezért, hol azért, csakúgy, mint ahogyan a Nobel- és Oscar-díjak esője sem igen zuhogott) jogosultan várományos honfitársainkra. Miért? Mert nem! Hát, ha a hivatalosság, a procedúra kiszámítható spontaneitása így, akkor lesznek majd, akik másként! Lettek! A vajai áldozni kész mellé társult a művészetpártolás dolgában szintén mindenre elszánt budapesti írófeleség, Földváry Györgyi (Gyurkovics Tibor neje). Kettejük ténykedésének eredménye pedig 1996-ban az Alternatív Magyar Művészeti Alapítvány lett, melynek monetáris hozadékából (az alaptőkét ők tették le, fele-fele arányban) állják az évente odaítélendő, rendhagyó Kossuth-díj financiális vonzatait — a mindenkori, hasonló nevű állami kitüntetés összegét, plusz egy kemény magyar forintot...---------—-----------------------------Tapintatos, diszkrét, szolid minden, ami körülveszi az eseményt. 99 ...A külsőségek! Igen, az ilyesmihez, mármint a ceremoniális ügyekhez manapság mellőzhetetlenül szükségesek. Útbaigazító táblák, hová, merre menjen az idegen, zászlócskák, plakátok, és a múzeum bejáratánál — mintha csak délibábos vibrálás kábítana — kicsinyke vitorlás... A sejtésre, a gyanakvásra késztető első jelzés: megvan, kié lesz az elismerés! ...Karéjban a gyülekezők, a díjátadásra érkezettek, ismerős és nehezen azonosítható arcok. Bent, Molnár Sándor igazgató ódon levegőjű dolgozó-fogadó iroda-szobájában zajlik a tájékoztató. Az alapítvány kuratóriumi elnöke, Gyurkovics Tibor vezeti a diskurzus fonalát, ügyesen bekapcsolva a gondolatcserébe azokat, akik érdemben tudnak nyilatkozni. A magyar szellemi elit-szegmens a nagy, ovális asztal körül. Pongrácz Zoltán, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, zeneszerző visszautal az egy éve történtekre. Jelesül az első kitüntetett Hernádi Gyula író akkori elismertetésére. (Természetesen maga Hernádi eljött hozzánk, s mint kiderül: a Kossuth-díj átadás aktusán idén is kap szerepet.) A híres komponista kimondja: másodikként a nemrég elhunyt Bertha Bulcsúnak ítélte oda a grémium a jutalmat. — Balogh úr tevőleges közreműködése, anyagi fedezetei nélkül aligha ünnepelhetnénk e gyönyörű történelmi környezetben — fogalmaz a zeneszerző. — Neki személy szerint is köszönhetjük, hogy a valamennyiünk által szeretett Bertha Bulcsu mégiscsak Kossuth-díjas lett. A kuratórium! Döntött az ügyben. Merthogy — jegyzi meg Gyurkovics —, az alapító okirat szerint csak élő alkotó kaphatja a díjat... De Bulcsu... Igen, ő még élő... Alig pár hete ment el közülünk... Farkas Ferenc zeneszerző, Jankovics Marcell polihisztor, Melocco Miklós szobrászművész, Makovecz Imre építőművész és Gyurkovics... A kuratórium. Jól határoztak. Világosodik az elmém: Bertha Bulcsu! Miatta hát a hajó, a vitorlás, a Balaton-járó tündér prezentációja! Ez is főhajtás, tisztelgés, a javából, az emberségesebbjéből... Tapintatos, diszkrét, szolid minden, ami körülveszi az eseményt. Nincsenek frázisok, több az őszinte vallomás, vagy a hallgatásból kihámozható metaközlés. Bertha Bulcsu özvegye, Nagy Franciska írónő alig észrevehetően üldögél az egyik szegletben. Nem kíván bekapcsolódni a sajtózásba. Talpig feketében, szavak nélküliségben van közöttünk, hogy átvegye a férjének szóló üzeneteket. És a díjat. Megszólítom. Nem utasít vissza: — Igen, Bulcsu az Élet és Irodalomban közölt sorozatával új műfajt vitt a publicisztikába — jegyzi meg halkan. A Jelenségek! Hát persze — kapok a fejemhez —, úgy olvastuk a széria minden egyes darabját, mint frissítő, személyes és társas gondjainkon könnyítő revelációkat... A hűvöskés szobából kitódulunk a már szinte nyárias meleggel cirógatott, rendben ^ Bertha Bulcsu tökéletességre vágyott, a pontosság volt az eszménye mindenben. — 99 tartott parkba. Vathy Zsuzsa írónőhöz szegődve igyekszem diszkréten tájékozódni, ki kicsoda a gyülekezetben. Konstatálom: Ágh István csak őszebb lett, mint mikor még Ratkó életében Nagykállóban találkoztunk. Nagy és imponáló a sereg: Szakonyt Károly, Kiss Dénes, Lázár Ervin az írástudók köréből. Balog Erika színművész, Szebeni András, aki arctérképeivel alighaGALAMBOS LAJOS: Fiú a sofőr mellett Úgy tartották már a régiek is: költözés — leégés. Gondos tervezéssel persze az égési sebeken enyhíteni lehet. Ág Zoliék a város egyik végéből a másikba négy óra hosz- sza alatt költöztek át. Természetesen segített a hurcolkodásban Zoli két barátja és az öccse is. Az egyik barát a vadonatúj személykocsijával három fordulóra átvitte az ágyneműt, a ruhaneműket, az előre összecsomagolt könyveket és minden olyan apróságot, ami a piros Fordban elfért: sőt, puha szőnyegek közé göngyölve még a televíziót is. Maradt a bútor. Négyen lehordták mindent a ház elé, aztán Zoli ellépett a közeli tehertaxi-állomás- ra, hogy fogjon egy kocsit. Kifürkészte előre, hogy ezen az állomáson mindig várakozik egy-két tehertaxi. így volt ez most is. A sofőrnek elmondta, miről van szó. — Sok a bútor? — kérdezte. — Á, egy-két fotel, heverők, ilyesmi. — Akkor mehetünk. A vezetőfülkében a sofőr mellett egy legényke ült, középtermetű, pattanásos arcú kamasz. Afféle tróger, gondolta Zoli, aki odacsapódik egy-egy tehertaxishoz, néhány napig dolgozik, keres valamennyi pénzt, aztán továbbáll. A sofőr hátraparancsolta a fiút a platóra, hogy a megrendelőnek legyen elöl helye. — A segítsége? — kérdezte Zoli a sofőrtől. — Az, szegény. — Hány napja? — O, már egy éve. — Olyan hűséges? — Az, szegény. Öt perc alatt odaértek a régi ház elé, és a sofőr gyanúsan mérte végig a kirakott bútorokat. — Ez nem egy-két fotel, uram. — S az nagy baj? — Nem túl nagy baj. — Nem fér fel egyszerre a kocsijára? A sofőr kihúzta magát: — Az enyimre, uram? A duplája is. Föllépett a fiú mellé a platóra, és utasításokat adott, hogy Zoli meg a barátai milyen sorrendben emeljék föl a bútorokat. Ok ketten csak fent intézkedtek. A fiú éppolyan precízen és szakavatottan rendezkedett, mint a taxi vezetője. Úgy látszott, fél-, sőt negyedszavakból is megértik egymást. Brr, ne, arrébb a sarkát, tömít, széket a kisszekrény tetejére; csak ilyesmik hallatszottak. Fél óra alatt megvolt pakolva a kocsi. A fiú a szorítógurtnikat fürge, okos mozdulatokkal átdobálta a bútorokon, befűzte a kocsi oldalainak csatjaiba, meghúzta, megkötötte, s jelentette a sofőrnek; indulhatunk. A sofőr megvizsgálta: elég erős-e a kötés, s minthogy nagyon is rendben levőnek talált mindent, azt mondta a fiúnak: — Itt maradsz hátul. Ha megmozdulna valami, jelezz. — Nem fog megmozdulni. — Nem baj. Itt maradsz hátul. A fiú megtörölte izzadt homlokát, s mintha boldog lett volna. Nem a sofőr pillantásában levő elismeréstől, csak a szavaktól, amelyekben az utasításon kívül nem volt más. Zoli a táskájából borosüveget vett elő. — Egy kortyot, az indulás előtt? — Nekem semmiképp — mondta a sofőr —, a Gyuszi ihat egy kortyot. De egy decinél nem többet. A barátok a piros Forddal előrementek, Zoli a sofőr mellett foglalt helyet újra. — Ügyes gyerek — intett hátra, ahol a fiú szorongott a bútorok között —, az első ránézésre nem is hinné az ember. — Az. Ügyes gyerek — mondta a sofőr. — A fia tán? A sofőr meglepetten, szinte riadtan nézett Zolira: — Ugyan. Mit képzel? — Vagy rokon? — Nem. Csendben mentek, nem sietve. A sofőr mozdulatlan pillantással nézte az utat, arca kemény volt, profilja éles. Pedig mintha az orruk állása, mi több, formája, gondolta Zoli. A szemük metszése. Különben miért kérdeztem volna: a fia tán? Na, de hát hány hasonlóság és hány véletlen van a világban? Akik hosszú ideje együtt dolgoznak, valamiképpen, ha máshogyan nem, belül, hasonulni kezdenek, mint a házastársak, tizenöt, húsz esztendő után. — A Gyuszi? — kapta fel hirtelen a fejét a sofőr. — Szerelemgyerek ez. Tizennyolc éve lassan, hogy megszületett. Tudja, hogy van ez, az anyja nem volt valami nagy erkölcsű asszony. Mentek. — Nem laktak messze tőlünk, az ötödik vagy hatodik házban. Tudtunk a Gyuszi anyjának minden dolgáról. Egyszer csak
