Kelet-Magyarország, 1997. február (54. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-15 / 39. szám
10 TALLÓZÓ József Attila-kutatás A kerekasztal-beszélgetések sokszor érdekesek, de ritkán szoktak különleges fontosságúak lenni. A tömegkommunikáció divatjelenségei, a politika bonyodalmai meglehetősen lejáratták ezt a formát. Ezért is különös öröm, hogy az Új Dunatáj legutóbbi számában egy olyan beszélgetés olvasható József Attiláról, a kutatás problémáiról, amelyre feltehetően sokszor fognak hivatkozni azok, akik manapság az életművel foglalkoznak. A megszólalók: Bókay Antal, N. Horváth Béla, Szabolcsi Miklós, Szigeti Lajos Sándor, Tamás Attila és Tverdota György. Mindannyian lényeges dolgokban nyilvánítanak véleményt, s egybehangzóan igazolják, hogy József Attila életműve változatlanul az egyik legnagyobb olvasói- kutatói kihívás, s hogy dacára a sok értékes filológiai munkának, tanulmánynak, monográfiának, csak a legutóbbi években is számos új megállapításra nyílott mód, s nagyon sok még a további kutatnivaló. Az meg már csak szép ráadás, hogy az újabb korszakok és újabb nemzedékek amúgy is újabb és újabb olvasási módokkal és értelmezésekkel közelítenek majd egyik legnagyobb klasszikusunkhoz, akinek művei között nem csak a kutató találhatja meg a maga legkedvesebb versét. Esszé a Szilágyságról Beke György riportjai-esszéj rendre izgalmas kérdéseket boncolgatnak. A Hitel januári számában olvasható műve egy szilágysági faluba, Ippre vezet el. Az 1940-es őszi magyar bevonuláskor itt az előőrs két honvédje hősi halált halt orvtámadás következtében. Nem maradt el a magyar megtorlás, de a vérengzés parancsnokát bíróság elé állították és elítélték. 1944 után viszont nagyszámú falubeli gazdát zártak ártatlanul börtönbe. Általában is elmondható, hogy a háborús bűnösök számonkérése magyarellenes bosszúhadjárat is volt. A háborús Románia területére vonatkozóan 187 személyt ítéltek el, közülük 29-et halálra, Észak-Erdélyben viszont — ahonnan a bűnösök elmenekülhettek — 481 ítéletet hoztak, s ebből száz volt halálos... Ipp „bűnös” falunak számított. Róla készített riportot szocreál szellemben Asztalos István, a neves író 1950-ben, majd negyedszázad múltával Beke György. Ismét visszatérve ide szembesülhetett a felejtéssel, a tudatos agymosás hatásával, a falu magyarságának haldoklásával. Szembesítés E századi múltat és jelent szembesít Poszter György is, akinek állandó rovata van a Ligetben. A januári esszé főhőse Klebelsberg Kunó, akit a szerző báró Münchausen magyar rokonának tart, mert a magyar kultúrát kiragadta abból a mocsárból, amelyben az az első világháború után volt. E számunkra nem éppen kellemes hangzású névvel rendelkező gróf 1922 és 1931 között volt az oktatásügy és a kultúra minisztere. Szemlélete konzervatív és nacionalista volt, tevékenysége viszont egyértelműen pozitív hatású. Létrehozta, fejlesztette a debreceni, a szegedi, a pécsi és a fővárosi egyetemeket, a külföldi magyar művelődési központokat, a középfokú és az alsófokú oktatás számára ötezer tantermet és ezerötszáz tanítói lakást építtetett. S mindezt egy olyan korszakban, amikor az ország területe és lakossága harmadrészére zsugorodott egy elveszített világháború után, amikor a gazdasági élet komoly mértékben visszaesett. Valami hasonlóra volna égető szükség manapság is, véli, sugallja Poszler György. Napkelet • A KM hétvégi melléklete 1997. FEBRUÁR IS., SZOMBAT Portisch, a daloló nagymester Eredetileg zenésznek készültem, évekig hegedültem — vall magáról Hoilósi Zsolt Portisch Lajos sakkozóról, nemzetközi nagymesterről, többszörös világbajnokjelöltről, számos olimpiai és Európa-bajnoki érem tulajdonosáról kevesen tudják, hogy a daléneklésnek is mestere. Schubert-, Schumann-, Wolf-, Liszt- és Kodály-művekből összeállított dalestjét hallgatván, arra gondoltam ,számos énekművész megirigyelhetné szép színű, fényesen zengő baritonját. □ Miért kezd egy nemzetközileg elismert profi sakkozó énekeim? — Eredetileg zenésznek készültem, évekig hegedültem. Ahhoz, hogy egy hangszeres zenész eljusson a pódiumig — ha csak nem csodagyerekről van szó —, rengeteg gyakorlásra van szükség. Én nem szerettem gyakorolni, a sakkban viszont gyorsan megvertem a felnőtteket. Ez óriási hátrányt jelentett a zene számára, hiszen a sakk több sikerélményt adott. Akkoriban azt hittem, a sakkhoz sokkal kevesebbet kell tanulni és gyakorolni. Később kiderült, sajnos nem így van. Énekelni már gyermekkoromban is szerettem, ha nem a sakkot választottam, akkor minden bizonnyal az énekesi pályán próbáltam volna szerencsét. Hogy meddig jutottam volna, azt nem lehet tudni, de azt mondják, hangom lett volna hozzá. □ Az énekesek közül ki volt a kedvence? — Simándyt nagyon szerettem, de mindig a sötétebb hangok tetszettek igazán, a magyarok közül Svéd Sándoré, Fodor Jánosé. □ Miért csak dalokat énekel? — Nehéz megmagyarázni, talán mert a dalok romantikusabbak, mint az operák. Magam is romantikus alkat vagyok. A sakk is romantikus játék, nézzük csak meg a figurák elnevezését, vagy az egész sakkszabályzatot. Persze egy sakkmérkőzést is lehet agresszíven, harcosan játszani. □ A sakk és a zene mennyire áll közel egymáshoz? Portisch Lajos — Néhány éve elhunyt kedves szegedi barátom, Vántus István zeneszerző, a sakk keletkezését visszavezette az indiai zenére, az ő teóriája szerint egy indiai komponista találta fel a sakkjátékot. A sakk és a zene történetében nagyon sok kapcsolódási pont van, hogy magyar példát említsek: Erkel Ferenc két évtizeden át a Pesti Sakkor elnöke volt, és éveken át az ország egyik legjobb sakkozójának tartották. Az ismert sakkozók közül az exvilágbajnok, Vaszilij Szmiszlov is énekel, és nagyon sok hangszeres zenész is van közöttük, például Taj- manov pétervári és Baumaister holland nagymesternek zongoraművészi diplomája van. Cl Vannak olyan alkalmak, amikor a nagymesterek együtt muzsikálnak? — Tavaly Londonban egy nagy sakkeseményen együtt léptünk fel Szmiszlovval, ő orosz románcokat énekelt, én pedig Schu- mann-dalokat, és mindkettőnket Tajma- nov kísért zongorán. A sakkvilágban ismerik már zenei vonzalmunkat, a versenyek Miskolci Róbert (MTI) felvétele szervezői ki is használják ezt, hiszen bármikor boldogan énekelünk. □ Romantikus játéknak tartja a sakkot, mit szól az interneten futó sakkjátszmákhoz? — Taszítanak a számítógépek, nem is akarok hallani róluk! Marhaságnak tartom a világméretű sakkjátszmákat, nem az én műfajom. Konzervatívnak tartom magam, a sakk számomra csak valódi figurákkal, személyesen küzdő ellenfelekkel képzelhető el. □ Nem sajnálja az elszalasztott énekesi karriert? — Az embernek csak egy élete van, a sakk és az éneklés is egy egész életet kíván. Nagyon nehéz lett volna mindkettőt egyforma intenzitással művelni, boldognak tartom magam, hogy az emberiség kultúrtörténetének két legcsodálatosabb dolgával foglalkozhatom. Olykor sokkal jobban érzem magam muzsikusok társaságában, akik egyébként azzal szoktak biztatni, hogy a zenészek közt én vagyok a legjobb sakkozó. Izzásban születő képek mestere dott. Első lett. Mindenki a bátyjaira gyanakodott; mármint, hogy a fiúk készítették a díjnyertes rajzot. Végül minden jóra fordult. Igaz, Katalin máig sem lett jobbkezes...) — A családom nem akarta, hogy tovább tanuljak. Úgy vélekedtek: legyen szakmám, minél előbb; álljak munkába. Én viszont tudtam: ha valamire akarom vinni művészként, diploma kell. A rajz szak számomra evidencia volt. A matematikával pedig megküzdöttem. 1977-ben kaptam meg a diplomámat, akkor mentem férjhez, azóta tanítok a demecseri általános iskolában. (A lakásban mindenhol tűzzománc kompozíciók, jelezvén: egy ideje az alkotói tevékenység „fő csapása” ez a nagyon ősi, káprázatosán gyönyörű, de igen nehéz műfaj, s a növeléséhez szükséges kifinomult, nagy türelmet igénylő technika.) — Egy ideje kizárólag csak tűzzománcokat készítek. A tervezési szakasz, amikor megálmodom a leendő tájképet, figurát, csendéletet: ez az izgalmas. A kivitelezés? Az inkább a mesterségbeli tudást, a a technika biztos alkalmazását feltételezi. Egyszer valaki azt mondta: csak akkor szánd rá magad a tűzzománcra, ha van türelmed. A többféle technika közül a motí- vumos (rekeszzománc) időigényes; a festé- kes változat gyorsabb, de nagyobb a rizikó. Földfestékkel és ékszerzománccal dolgozom vörösrézlemez alapra. Tájképet pl. „vakon” festek. Amíg a zománc nedves, addig van alkalmam variálni a festékkel, ez maximum 30 perc. Előre kell, pontosabban belülről kell látnom, a felrakott festék milyen színűvé lesz az égetőkemencében; fél foknyi hőeltéréstől is mozdulnak, módosulnak az árnyalatok. Minden kompozícióm emiatt lesz más és más. Még magamat sem tudom utánozni! Nem állítom, hogy senkitől sem tanultam. De nem kötődöm egyik tűzzománc-iskolához, műhelyhez sem. Amit kiállítok — erről bárki meggyőződhet a tárlataimon —, a produkcióim: mind sajátjaim. Bennem és nekem mutatták igazi arcukat először. Enyémek. A legújabb „zománcokkal” a padlástérbeli műteremben Elek Emil felvétele Kállai János 'Í H v- * 8 ' Wmm Az ajtón belépve, az embert rögtön „művészi ájer” csapja meg. Nem, nem a szokványként elvárható festői rendetlenségből eredő, inkább olyasmi, amire azt mondjuk: atmoszférikus, kisugárzó, az ember körüli tárgyhalamaz vallomása magáról az egyéniségről. Kiss Gyuláné Kertész Katalin demecseri tűzzománcművész házatáján — leginkább az „elcsúsztatott” belső terű lakás legfelső szintjén, ahol a műtermét berendezte — mindaz megtalálható, ami a kreativitásról, a kézzel megformázható anyag szereteté- ről tanúskodik. — Miskolcról származom — tekint a múltba Katalin —, ott érettségiztem, a Zrínyi gimnáziumban. Volt a suliban egy képzőművész szakkör, abban tevékenykedtem. Tanárom, Zsignár István inspiráló hatásának köszönhetem, hogy a művészi alkotás titkaira rányílhatott a szemem, az értelmem. Ott, akkor csodálkoztam rá, hogy a kerámiaégető kemencében miként változik a tárgyak színe, milyen metamorfózison megy át a felvitt festék. A ’70-es évek elején kerültem a nyíregyházi tanárképzőre; matematika-rajz szakra vettek fel. A rajzra vágyakoztam igazán. Művészi előképzettségem, eltekintve nyarankénti alkotótáboroktól, nem volt. Ez utóbbiak viszont sokat jelentettek. Számomra ezek az együttlétek voltak az igazi erőpróbák. (Katalin aranyos anekdotát „szúr közbe” a legkezdetekről. Balkezes lévén, mindenki le akarta nevelni, szoktatni e „különcségről”. Az iskolában nem sejtették, milyen kitűnően rajzol. Ám egyszer pályázatot hirdettek. A Toldi-hoz kellett illusztrációkat készíteni. A kislány diadalmasko-