Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-18 / 15. szám
1997• január i8., szombat A törvényház folyosóján Elek Emil felvétele dúl, akkor a beilleszkedését segítik. De ki foglalkozik a károsultakkal? Az őket ért kárt ki téríti meg? A napi sajtóban ez nem szerepel, pedig ez is van olyan fontos dolog, mint a vádlottakkal való törődés. Épp a napokban hallottuk a hírt, hogy az ombudsnő kifogásolta: a kirendelt védők nem látják el elég lelkiismeretesen a feladatukat, sok gyanúsított több hónapja előzetes letartóztatásban lévő vádlott még nem is találkozott azzal az ügyvéddel, aki őt a bíróság előtt képviselni fogja. — Az én tapasztalataim egészen mások — szakít félbe a bíró —. Itt nem védené különbül a meghatalmazott védő sem védencét, mint akit a bíróság kinevezett. Ismerjük őket, komoly emberek, s fel is használnak minden eszközt a vádlott védelmében. Ügyvéd ismerősöm állít meg, s kérdezi: nem érdekelne egy ügy? Már hogyne érdekelne — mondom, s bíztatom is: mondja most, ki tudja mikor futunk össze legközelebb. Egy balesetről beszél, ahol egy kanyarodni szándékozó, de még álló kocsiba belehajtott egy külföldi állampolgár. Rendőrt hívtak, aki megállapította: a külföldi a hibás, aki el is ismerte ezt. A vétlen magyar remélte, hogy a biztosító megtéríti a kárát, ám legnagyobb meglepetésére csak a kár felét fizették ki, mintha fele arányban vétkes lenne a baleset előidézésében. A károsult pert indított a kára megtérítéséért. A bíróság az eljárást megszüntette, mondván: mivel a Magyar Biztosítók Szövetsége garantálja a külföldiek Magyar- országon okozott kára megtérítését, forduljon hozzájuk. Odafordult. Aztán — mert eredménytelen volt — ismét a bírósághoz, ahol megtudta: a külföldi kárát saját hazájának biztosítója megtérítette, de ő itthon nem kaphat többet az 50 százaléknál, amit a külföldi biztosító megbízásából a magyar biztosító kifizetett, mert utólag mégiscsak hibásnak találták őt is. Egy lehetősége maradt volna: beperelni a külföldi biztosítótársaságot, illetéket fizetni, kiutazni a tárgyalásra és esetleg megnyerni a pert. Ami sokkal kevesebb lett volna, mint a teljes kár. Az utazás elmaradt. Csak két kérdés maradt: vajon nyugatról is ide utaztatnák a vétlen vezetőt, akibe ott belehajtott egy magyar? Meg az, ami a korábban leírt estek után is feltehető: ki védi meg az ártatlanokat? Nagy Tamás illusztrációi „Ha nekem lett volna apám...” — mondta egyszer. Hát persze, hogy volt apja, a te nagyapád, de 1914 őszén, a nagy galíciai ütközetek során meghalt. Apád akkor tízéves gyerek volt. „Atkozott nap” — révedt el a halála előtti években, a gyakori depressziós mesélései közben, felidézve azt az őszi napot, amikor a posta a felvidéki faluba meghozta az értesítést. „Hősi halált halt.” Holott senki sem tudta pontosan, hogyan halt meg, hol nyugszik a galíciai sártengerben. Egy tízéves fiúból kiszakad valami. Tizenévesen már család- fenntartó. Elkerül a szülői házból, idegenek közt próbálja megvetni a lábát, Prágában tölti a katonaidejét (Trianon után vagyunk), aztán az első bécsi döntés, a Felvidék visszacsatolása után a Dunántúlra költözik családostul. Annak az „átkozott” napnak a sebe eltömődik, elvarasodik, de a bőr hártyavékony és érzékeny. S egy férfi morc, szigorú arca, elborongó tekintete mögött mintha egy megcsalt kiskamasz húzódna valakihez. Ha volna valaki... S amikor fia pályaválasztásáról határoz (alig vagy idősebb, mint amikor ő félárvaságra jutott), nem próbál megérteni, csupán az ellenkezést látja. Megcsonkult kamaszkora volt, tehát ő várna megértést. S hogy helyetted dönt, ezt úgy tekinti, mintha téged óvna, s nem sejti, hogy saját tanulási vágyait éli ki általad. Mégis tőle kapod a muníciót arra az útra, amit végül is választasz. Néhány írásodban ezt az apa-fiú viszonyt próbáltad megérteni. Nem örült a megjelenteknek: „Nem a családhoz húzol?” Pedig csak a görcsöt akartad kibeszélni. Az utolsó hónapjaiban — nem tudhattad, hogy az utolsók — a legváratlanabbul is a halált hozta szóba. Türelmetlenül leintetted, mintha bármi is távol tartható, ha nem beszélünk róla. De igen, beszélni kell róla — mondta. Egy alkalommal — váratlanul állítottatok be — kitakarítottatok. Figyelt benneteket, aztán váratlanul megingott. „Elfogyott az erő” — mondta és leült. Estefelé, a buszhoz indulás árnyékában, azt mondta: „Ne menjetek még.” Mindig ezt mondta, amikor a buszhoz, vonathoz készülődtél. A valaha szúrós pillantása, amitől annyira tartottatok, szégyelled a hasonlóságot, de kutyatekintetté fájdalmasuk. Ezeknek az egyedül maradásainak soha nem lehettél a tanúja, s mivel a bekövetkeztük megakadályozhatatlan volt, ezért lett olyan bűntudatos. Minden búcsú szorított, mint egy zsugorkötés. Hazafelé a busz félúton durrdefektet kapott. Álltatok a napsütötte partoldalon, míg a sofőr a gumiköpenyre csavarodott, összegyűrődött sárvédőt próbálta lekalapálni, lefejteni. Többórás kísérlet után sem sikerült neki. A következő járat vett fel benneteket, este értetek Budapestre. Három nap múlva a munkahelyeden, az asztalon egy összehajtott papírlap állt egy nehezék alatt a kollégád kézírásával: „Telefonáltak: édesapád meghalt...” Mint aknafedél, felcsapódott az a délután, a partoldal, a kalapáló sofőr. Százezer kilométert is futhatott az a busz, s éppen akkor, félúton, szétdurrant a gumiköpeny. Egy kialvadt szempár kíséri mozdulataidat. Immár válaszolhatnád: beszéljünk csak a halálról, szoktatni magunkat hozzá. Megszokni talán könnyebb, mint meghalni... Avagy megszokni nehezebb, s a halál már csak ráadás? Nincs kinek mondani, s nincs, aki válaszoljon. Bolyong benned annak a benyelt mondatnak a szilánkja. MÚZSA Baranyi Ferenc versei Kilenc bollómadár Oly kegyetlenül szép a tél: jég-pallosú bakó, kinek mezítelen vállain fehér palást a hó, a pusztán föl-le kóborol és mindig arra sújt ki minden hajlékból örök időkre kiszorult, csak azt fejezi le a tél kinek nincs senkije; se háza, földje, rokona, csak tél-igézete, ki havas dűlőn ténfereg, ki dermed és vacog, s az minden bűne, hogy szegény és kiszolgáltatott. Olyan vagy, lásd, akár a tél: aki födél alatt melegszik, nem tudhatja tán még azt sem, hogy ki vagy, de aki hozzád fut, kinek egyetlen útja vagy, tündén hóhér, az neked csupán csak áldozat, szép kék fagyoddal gyilkolod — ó szörnyűszép halál! — ágyad körül prédádra les kilenc hollómadár. Előled is hozzád Szeretni foglak tegnapig. Jövőd múltamba érkezik s múltadba érkezik jövőm. Csak tegnapig szeress, de hőn. Mielőtt megismertelek, már szakítottam rég veled, nem is tudtad, hogy létezem, és szakítottál rég velem, elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el — te balra át. S most jobb a ballal egybevág. Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. Te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! Isten veled! Isten hozott! Futok tőled s hozzád futok, s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz — ki érti ezt? Ki érti azt? Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem. (Hatvanadik évéhez érkezett Baranyi Ferenc, a hatvanas-hetvenes évek sztárköltője. A közvetlen hangú poéta 1962-ben publikált Villámok balladája című könyvében a fiatal értelmiségiek életérzéseit szólaltatta meg dalszerű formákban. Később hangja elégikusra, nosztalgikusra váltott. Szemelvényeinket Esőveréssel (1975) című válogatott verseinek kötetéből választottuk.)
