Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-11 / 9. szám
1997■ JANUÁR 11., SZOMBAT Üres a ház, elment a gazda Harasztosi Pál felvétele S. András, a szerencsétlenül járt idős férfi tősgyökeres antalbokori. Itt született, és itt is halt meg, egy nagybátyjától örökölt szép házban. Pontosabban fogalmazva egy valamikor szép házban. A nagy tömblakás fent áll a tanya talán legmagasabb dombján, furcsa módon csak hátulról, a kert felől lehet megközelíteni. Gyalog mehetünk ugyan az utcafront afelől is, két kerítés közé szorított, és egyre keskenyedő ösvény vezet fel a dombra, hogy aztán kiszaladjon a határba. A ház után ugyanis már ott a határ, bár ez itt nemigen jelent sokat, hiszen minden negyedik-ötödik házat már a mezők ölelik. Az egykor szebb napokat látott lakás falai mára megrepedeztek, de a falon ott még a tábla: Tiszta udvar, rendes ház. És ott az a rengeteg rózsa. Az a sok, megfagyott, jég- bedermedt rózsabimbó. — Hát itt élt szegény sógor... — toporog fázósan az udvaron Dankó István, aki felkísért bennünket a házhoz, és most mérgelődik, hogy otthon hagyta a kulcsot, így nem tudja megmutatni belülről. — Nem baj az — vigasztaljuk, hiszen mit lehetne nézni egy özvegyember szobá- jail; ~ — De azért haragszunk magukra is, mert nem úgy írták meg az újságok, ahogy történt — zsörtölődik az idős férfi. — Még hogy fűtetlen szoba...! A halála előtti napon az én feleségem fűtött be nála, s mikor rátaláltak, még élt. Nem a hideg végezhetett ővele. Gyakran megszédült, ki tudja mi történhetett vele azon az este, vagy éjszaka. — Mikor vették észre a bajt? — Mondom, másnap. Özvegyember volt és gyermektelen, az asszonyom hordta neki az ebédet, most is vitte, de zárva találta az ajtót. Zörgetett, dörömbölt, végül aztán az egyik kis rokon fiú mászott be a fürdőszobaablakon, s nyitotta ki belülről az ajtót. Szegény sógor ott feküdt a földön, rajta a pizsamafelső, de az alsót már nem volt ereje-magára húznivMég éh^az asszonyom rohant a mentőért. Ki is jöttek, de a kórházban így sem sikerült megmenteni. Élhetett volna pedig még szegény. Állunk az udvaron, majd körbesétálunk a házon. Az öreg akácok suhognak a szélben, a magasban néhány varjú károg, mi pedig közel hajolunk az egyik gyönyörű rózsaszálhoz. Halott már, megdermedt a fagyban. Balázs Attila illusztrációi tathatja. Nem is szólva arról, hogy ha a Róka véletlenül megtudja, akkor ő is úgy járhatna, mint a néhai fülemile. De figyeljen csak. Éppen jön a Róka. Nyomában a rajongói. Ezzel a sajtot visszatette csőrébe, és lefelé nézett. Jött is kényelmes léptekkel a Róka. Nyomában tisztes távolból lelkesen lihegő baromfik: elől három kakas, mögöttük egy csapat tyúk, majd libák és kacsák, sőt két pulyka is, és nyomukban egy gőgösen lépkedő páva. A fa lombja alatt a Róka megállt, felnézett, és lelkes hangon felkiáltott: — Óh, te nagyszerű Holló! Nálad szebb hangú élőlény nincs az egész erdőben. Csak egyetlen egyszer zengjen éneked, hadd gyönyörködjem! Erre odafent a Holló kitátotta csőrét, és egy óriásit károgott. A sajt lehullt, egyenesen a Róka melső lábai elé. Az felkapta, és már futott is tovább. A baromfikórus mögötte lelkendezett: — Micsoda szakértelem! Milyen szaktudás. És rohantak a Róka nyomába. A Holló most már megint én felém nézett. Kérdezte is: — Ugye most már érti, hogy az Új Vadoni Krónika miért szerződtette a Rókát zenekritikusnak, a zenei rovat vezetőjének? Én már nem is győztem ál- mélkodni: — Hát a Róka újságíró is? Zenekritikus is? Ön operaénekes, a Róka zenei rovatvezető. És tömegek járnak az Operába, hogy megtapsolják az Ön károgását, ünnepeljék a közismerten ravasz, hazug Rókát. — Ki merne ez ellen tiltakozni? Hiszen köztudomású, miért kellett pusztulnia a fülemülének. Azt pedig mindenki természetesnek tartja, hogy a Rókának rovatvezetőként és hiteles kritikusként igen jó fizetése van. Én akármelyik szerepet játszom, azt megtapsolják. Ma este például Wagner Lohengrin című zenedrámájában én alakítom a Hattyút. — A Hattyút? Ön a Lohengrinben a Hattyú? — Ezt már lihegve kérdeztem. — Hiszen a Hattyú abban a zenedrámában az egyetlen személy, aki nem énekel, aki egy hangot sem ad ki. — Ez ugyan igaz — bólintott a Holló. — De ezt még soha senki se tette szóvá. — Ön? Ön bariton? Az Operában?... — Alighanem igen elképedt lehetett a hangom. — Mit szólnak ehhez a nézők? — A nézők? — Igyekezett megértetni a valóságot a Holló. — A nézők azért tódulnak az Operába, hogy bárki lássa, mennyire zenekedvelők. A nézők megtelítik a széksorokat, és ha én kieresztem a hangomat, következik a tapsvihar. Alig akartam hinni a fülemnek: — Mindenki tapsol? És ha valaki mégse tapsol? — Ezt senki se meri. Hiszen akkor a tapsoló szomszédok azonnal úgy vélik, hogy aki az én szépnek nyilvánított hangomra nem tapsol, az vagy nem ért a zenéhez, vagy rossz az ízlése. Ezt senki se kockázMÚZSA Heinrich Heine versei Csak ne kérdezd Előbb szinte romba dőltem; sírtam: minden oda van; aztán mégis elviseltem — csak ne kérdezd, hogy: hogyan?! (Szabó Lőrinc fordítása) A lótuszvirág menekülne A lótuszvirág menekülne a nap pompája elől, feje várakozva lecsuklik, álmodva az éj fele dől. A hold az udvarlója, fényével keltegeti: s ő ájtatos virágarcát bízón kitakarja neki. Virul, izzik és világít, s némán a magasba mered; szerelemtől, gyötrő vágytól sír, illatozik, remeg. (Tandori Dezső fordítása) Csendes az éj, kint senki se jár most Csendes az éj, kint senki se jár most, itt ez a ház volt kedvesemé; elhagyta ő maga régen e várost, de a tér az a régi, s a ház az övé. ■ S egy férfi is ott áll s néz a magasba, tördeli kínba-meredt kezeit; beleborzadok: arcát végre mutatja — Alakom, mit a hold elémbe vetít. O, hasonmás, sápadt kísértet! mit utánzód szívem kínjait, melyekkel engem régi éjek éppígy gyötörtek, ugyanitt? (Tandori Dezső fordítása) (Az idén emlékezünk meg Heinrich Heine születésének kétszázadik évfordulójáról. A német líra klasszikusa az 1827-ben publikált Buch der Lieder (Dalok könyve) című kötetének darabjaiban — szemelvényeinket onnan választottuk — a mindenható szerelem érzését az élet egészének, a világ problémahalmazának részeként jeleníti meg.) 1S|
