Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-07 / 286. szám
TÁRLAT Amatőr alkotók Szabó Ágnes: Szirmok A nyíregyházi KPVDSZ Művelődési Házban nemrég nyílt meg megyénk amatőr képzőművészeinek tárlata. A bőséges mennyiségű látnivalót a szakmai zsűri közel kétszáz alkotás halmazából választotta ki. A közszemlére tett festmények, grafikák, kerámiák, plasztikák, szobrok, iparművészeti tárgyak bizonyítékai az apadhatat- lan alkotókedvnek, az ember teremtő fantáziájának, a megmutatkozási Dankó Miklós: Zalai ház vágynak, az anyagban manifesztálódott absztrakcióknak, vagy nagyon is konkrét valóságdaraboknak. A szervezők és rendezők e kiállítással lehetőséget kívántak nyújtani bemutatkozásra a nem hivatásos képző- és iparművészeknek, autodidaktáknak, rajztanároknak, naív alkotóknak. A kiállítást megelőzően meghirdetett országos pályázaton részt vehetett mindenki, aki nem tagja a Magyar Alkotóművészek Egyesületének és elmúlt tizenhat éves. Nevezni minden különösebb műfaji, tematika- és technikabeli megkötöttség nélkül lehetett. Laptárlatunkban a legsikerültebb művek közül mutatunk be néhányat. Szemáni Kálmánná: Liliomok Harasztosi Pál felvételei A harmincas mérföldkő Cimrl/a I ínlá Gyorke László — Csókolom, bácsi! Téged hogy hívnak? Engem Gabikának. Mi van a táskádban? Mi az ott a kezedben? Ideadod? Megnyomhatom a gombot? A fényképezőgép érdekelte Gabikát, aki saját bevallása szerint ötéves. A közvetlen hangvételű bemutatkozás Sóstófürdőn, az Anyáscsecsemő-otthon, az ÁCSI játszóudvarán történt. A kedves, barátságos kisfiú nyilván hozzászokott, hogy sokan vannak körülötte, nem fél az idegenektől, bárkivel szívesen beszélget. — Tudod, bácsi, én már oviba járok — teszi még hozzá mintegy köszönésképpen. □ □□ Ünnepelni jöttünk. Az ÁCSI harmincéves. A kétnapos rendezvény második napja érdekesebbnek ígérkezik a riporter számára, hiszen az egykor itt nevelkedett gyerekek találkozhatnak egymással, anyukáikkal, nevelőszüleikkel. És a múltukkal. Ezután jön csak a csemege! Előkerül Erika dossziéja, ami sok mindenről árulkodik. Dr. Pethő Ágnes igazgató főorvos, aki már két évtizede áll az intézmény élén, szívesen eligazít a vendégek között, hiszen úgyszólván valamennyiüket név szerint ismeri. De Erikát ő sem ismeri meg. Nem is ismerheti, hiszen ma már fiatalasszony, két bűbájos gyermek — Nikoletta és Lacika — édesanyja. Rendezett családi körülmények között élnek. — Most vagyok itt először felnőttként — mondja. — Örülök, hogy erre lehetőség nyílt, mert egy idő után ez embert kezdi érdekelni saját gyermekkora. Erika az intézeti évekre nem emlékszik. Nem is emlékezhet, hiszen háromévesen került Jeles Andrásnéhoz, aki édes gyermekeként szerette, nevelte, gondozta. Most ő is itt van, s nem tud betelni két kis unokájával, akikre ugyanúgy tekint, mint a sajátjaira. Ezután jön csak a csemege! Előkerül Erika „dossziéja”, ami sok mindenről árulkodik. Például arról, hogy egyik kis társát megharapta, mert elvette játékát. Nagy a derültség, hiszen most már érthető, miért Szüleiről semmit sem tud. Húgára emlékszik, mert egy ideig együtt nevelkedtek. harapós a kisfia hasonló okok miatt. Persze, sok jót is olvashat magáról: mint például azt, hogy igen értelmes, segítőkész kislány volt, rendet tartott maga körül. Szüleiről semmit sem tud. Húgára emlékszik, mert egy ideig együtt nevelkedtek. Fürkészem Erika tekintetét. Örül, hogy itt lehet, de szeméből mást is kiolvasok: mintha a múlttal való találkozás kissé zavarba hozná. De lehet, hogy csak én látom ígyA hatéves Béla szemmel láthatóan otthon érzi magát egykori otthonában. Gyakran elhozzák nevelőszülei, akárcsak Józsikát. Számukra valószínűleg felnőttként nem lesz olyan megrázó élmény találkozni a múlttal, mint Erikának. Bigai Béláné- nak, az anyukának rajtuk — és sajátjain — kívül Krisztinára is gondja van, aki csak három hónapos. így teljes a nagy család. — Két szép nevelt gyermekemet örökbe fogadták — mondja. — Messzire, Svájcba kerültek. Az ebédlőben az érkező kis vendégeket kakaós tekercs és finom tejeskakaó várja. A kilencéves Erika élvezettel majszolja a tésztát. Ők Sóstóhegyen laknak, nem ritka vendég az ACSI-ban. Helénke nyílt tekintetű, szép, nagy szemű kislány. Ötéves. Petruska Istvánné, az intézet dolgozója fogadta örökbe. A kislány értelmesen válaszol minden kérdésre. „Rendes” oviba jár. Szeret tornázni és takarítani. És beszélgetni. Ezt már én teszem hozzá. □ □ □ Ünnepelni jöttünk. Az ÁCSI harmincéves. Az első nap a szakmáé. Előtte ünnepi köszöntők, melyekből itt-ott kicseng az aggodalom. A háttér, mint annyi más államiönkormányzati intézménynél, a kevés, s egyre kevesebb pénz, a magas (bériköltségek. Nem akarok ünneprontó lenni, hát a részletek felől csak később, egy szürke hétköznap faggatom dr. Pethő Ágnest, akinek asztalán Atrúr fényképe, aki ma már színész. Ő is innen indult. — Nagy átalakulás előtt áll az intézmény — mondja. — Úgy is fogalmazhatnék, hogy a jövőben speciális ellátásra szakosodik: a beteg, sérült, koraszülött csecsemők habilitációja, azaz rásegítő készségfejlesztése az egyik feladat. Ami az egészséges gyereknél természetes fejlődési folyamat, ezeknél a kicsinyeknél az önellátásra való képességet segíteni, fejleszteni kell. A másik szakfeladat a rehabilitáció és reszociaMegkönnyebbültem, mert olyan jó kezekbe kerültek, mint mi, és olyanba, akik szeretik őket. .99 lizáció, azaz a sérült, fogyatékos gyerekek speciális kezelése, valamint felkészítése az életre, a hétköznapokra. Az új, speciális feladatok ellátásához a háttér — tehát maga a létesítmény, a klimatikai viszonyok, a berendezés, a konyha, az intézet szakembergárdája — szinte teljesen adott, hiszen korábban is voltak nálunk beteg kicsinyek. BÁLLÁ LÁSZLÓ: A lányok cl lányok.. Az a különös, posztumusz találkozás Simon Árpáddal...! Meglehetősen prózai módon kezdődött. A szerkesztőség, amelynek akkor az élén álltam, év eleji közvélemény-kutatást végzett. Szerettük volna kideríteni, hogyan ítéli meg az olvasó múlt esztendei munkánkat, mit vár tőlünk a jövőben. Kérdőívet tettünk közzé a lapban, s ennek egyik pontjában azt tudakoltuk: mely újságíró kolléga cikkei ragadták meg a lepergett tizenkét hónap alatt a legjobban egy-egy olvasó figyelmét. A levelezési rovatból naponta behozták nekem a frissen érkezett véleményeket, én pedig gondosan áttanulmányoztam valamennyit: készültem arra a rendezvényünkre, amelyen majd megvonjuk tudakozódásunk mérlegét. S az egyik kérdőíven megdöbbenéssel tapasztaltam valamit. A beküldő... Árpádot nevezte meg az év legsikeresebb újságírójaként. Szíven talált a dolog és valami keserű méltatlankodást váltott ki belőlem. Ugyanugyan! Hát a válaszadó nem tudja, hogy ez a kollégánk már nem él? Nem vette észre, hogy hosszú idő óta nem szignál cikkeket? Bántónak, kegyeletsértőnek éreztem, hogy az évekkel ezelőtt eltávozottat valaki az élő újságírók közé sorolja: valahogy a régi gyász, az értékes munkatárs és barát korai elvesztése miatt érzett fájdalom is újra fölfakadt bennem — még rosz- szabb kedvvel fogtam hozzá a következő kérdőívek átnézéséhez. Azután megint visszatértem ahhoz az egyhez, hitetlenkedve néztem rajta halott kollégám nevét. A szálas, de dinamikus betűkből megelevenedni látszott ösztövér, mozgékony, nyughatatlan alakja... — s valahogy előző érzéseim az ellenkezőjükre változtak. Most már úgy találtam: hálásnak kell lennem az ismeretlen olvasó iránt, mert Árpád most mintha lelépett volna a sárgásfehér papírlapról és szinte eleven valójában állt volna előttem. Nem tudta volna, hogy halálos beteg? Vagy egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni? Az a derűs, csüggedetlen természet...! Igaz, a műtétje sikerült, de nem hárította el a bajt, csak kissé el kellett hogy odázza a véget. Aggódva indultam akkor a kórház felé: ugyan, milyen hangot üssek meg, mit mondjak olyan valakinek, aki alighanem tudja, hogy már nem sok ideje van hátra? De Árpád föloldotta a szorongásomat. Mosolyogva fogadott és élénken, szinte lelkendezve mesélte el azt a különös álmot, amelyet a műtőasztalon, nar- kotikus kábulatában látott. — Tudod, valami nagy vörös drapériák lengedeztek előttem, én ezek közt bujkálva próbáltam kijutni valahová, ami először nagyon kellemetlen volt, de akkor gyönyörűszép nők jöttek, nem tagadom: aktok, mintha valami csodás Botticelli elevenedett volna meg a szemem előtt, ezek széthúzták a drapériákat — most már azt is láttam, hogy bársonyból vannak, nehéz piros bársonyból —, s én kisétálhattam közülük valami rétre. Nos és ott... Azok a lányok mind felém özönlöttek, a nyakamba csimpaszkodtak, és a többit a fantáziádra bízom. Én biztos voltam benne: ezek most azért jöttek, hogy kisegítsenek a bajomból, kiragadjanak a betegség karmaiból. Látszott: az álma egészen felvillanyozta, bizakodással töltötte el. Ez megmoso- lyognivaló volt, de azért megható is. No és persze: a nők. Itt is a nők. És természetesen aktok. Hanem az Árpád elbeszélése engem is jobb kedvre hangolt. A nők... Lám, még sírjának szélén is velük foglalkozik... Sírjának szélén... — ezt a kifejezést használtam magamban, de azért nem hittem, hogy a vég ennyire közel van. Akkor pár napra el kellett utaznom, s mikor visszatértem, itthon Árpád halálhíre fogadott. Hát ez lesújtó. Kivált, hogy legutóbb olyan élénknek látszott, de ez nyilván csak a halál előtti ismert jobbulás volt. A kórházi ravatalozónál nagy tömeg gyűlt össze: sokan ismerték. A temetési szertartást megelőző csöndes tiszteletadás némasága... És egyszer csak gyászunkban durván belehasított valami. Az egyik szomszédos lakóházban bekapcsolták a rádiót. Vidám zeneszó. Nyár, nyitott ablakok, s a lakás tulajdonosa nyilván nem a halk rádiózás híve. A gyászolók mozgolódnak, döbbenten pillantanak egymásra. A muzsika engem is mélyen bántott — de csak áradt önfeledten, kegyeletsértően. Hanem ahogy egyes szövegrészek eljutottak a tudatomig, mégis találtam egy furcsa párhuzamot e dalok és a gyászos esemény közt. Operettrészleteket közvetítettek. „Vágyom egy nő után...” Majd: „A lányok, a lányok, a lányok angyalok...” Szóval: a nők. Újra itt voltak, itt tolongtak körülöttem ezekben a léha kis melódiákban. Itt lejtettek, talán maguk azok az Árpád álmabeli Botticelli-lányok, mintha nem törődnének bele kudarcukba, hogy nagy tisztelőjüket nem sikerült megmenteni, mintha most megkísérelnék, hogy mégis feltámasszák. Vagy két évre rá történt, hogy asztalomra került az a nevezetes kérdőív. S ez a nem mindennapi találkozásom Árpáddal múlhatatlanul visszavitt akkor engem fiatalságunk már nagyon távoli éveibe. A szép, keserves ifjúság...! S talán azért szép, mert keserves. Az Árpáddal töltött esztendők annál a lapkínlódmánynál. A negyvenes évek vége... Mindkettőnket biP A J. Napkelet • A KM hétvégi melléklete
