Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-06 / 285. szám
1996. december 6., péntek Az eltűnt Meteor nyomában Egy három évig tartó munkaügyi per és egy rossz privatizáció tanulságai Ma már csak emlék... Három éve még gazdag kínálatú divatbemutató volt a Meteornál Elek Emil felvétele Balogh József Nyíregyháza (KM) — Újságolvasóink közül néhányan emlékezhetnek arra az 1993. augusztus 5-én megjelent újságcikkre, melyben „Privatizáció Meteor-módon” cím alatt foglalkoztunk a nyíregyházi lerakat adminisztrációs vezetőjének levelével. Ebben arról volt szó, hogy a debreceni központ elnökigazgatója milyen eszközöket alkalmaz ahhoz, hogy megakadályozza a MRP-ki- vásárlás lehetőségét. A válasz 1993. szeptember 8- án „Meteor-privatizáció másként” címmel jelent meg, melyben az elnök-igazgató és jogtanácsosa cáfolták az előző írást, szerkesztőségünket pedig azzal vádolták, hogy lehetőséget adunk „hangzatos frázisok pufogtatására". Emiatt követelték, hogy az első cikkben írottakat vonjuk vissza. Ezt ekkor meg is tettük, mert abban az időben levélírónknak még nem álltak rendelkezésére azok a bizonyítékok, melyek igazát bizonyítják. Hat tárgyalás Ma. amikor naponta hallunk és olvasunk különböző privatizációs eseményekről, visszaélésekről, kíváncsiak lettünk arra. hogy a régiónkban felvetődött vitás privatizációs ügynek mi lett a vége. Az eredeti levél íróját, Holp Andrást kerestük meg, avasson be, mi lett sorsa, hogyan végződött a Meteor-ügy? Megtudtuk: az 1993-ban megkezdett munkajogi perét hat bírósági tárgyalás után az idén megnyerte. Az ügy megjárta a Legfelsőbb Bíróságot is, ahol azzal a váddal nem is foglalkoztak, hogy a munkáltató milyen indokkal mondott fel neki, mert megállapították: a felmondás törvénysértő volt, indokát a munkáltató hamis jegyzőkönyvvel bizonyította a helyi bíróságok előtt. Bizonyítékokat szed elő arról, hogy a terhére rótt fegyelmi vétséget nem követte el. Miért kellett akkor mégis eltelni 2-3 évnek ahhoz, hogy az igazság bebizonyosodjon? Az ok egyszerű. Azok a dolgozók, akik a valóságot tanúsíthatták volna, abban az időben vagy nem mertek erre vállalkozni. mert féltették álláshelyüket, vagy hallgatási pénzt kaptak. Ma már az idő közben szélnek eresztett összes dolgozó tudja bizonyítani ezeket a tényeket. De erre már nincs is szükség. Meggyőző bizonyíték, hogy az akkor magabiztosan nyilatkozó és szerkesztőségünket is megrágalmazó elnök-igazgatónak is útilaput kötöttek a talpára. Úgy látszik ő sem végezte jól munkáját. Gyarmati sors Sőt szemünk előtt szűnt meg működni egy nagy múltú textilruházati kereskedelmi társaság, melynek forgalma meghatározó volt régiónkban. A megyeszékhely és a környék lakói tanúsíthatják, hogy a nyíregyházi lerakat árukínálatával, üzleti színvonalával, a választék bővítésével, fogadó- kapacitásának bővülésével épp ebben az évben, 1993-ban produkálta a legkielégítőbb színvonalat, mégis meg kellett szűnnie. Valószínű, azért, mert a gyáregységek mintájára ez sem önálló cég, csak lerakat volt, s az ilyen részelegek helyzetére jól illett a gyarmati sors. Nem túlzás, ezt maga a központ, illetve annak egyik vezetője fejezte ki egy éjjeliőri ellenőrzés során. Azt írta saját kezűleg az őmaplóba: „A kutya eligazítása írásban is megtörtént”. És volt látványosabb kifejezése is: míg a debreceni központban 55 ezer Ft volt 1992-ben a havi átlagkereset, addig a nyíregyházi lerakatnál 17 ezer Ft-ot keresett egy dolgozó havi átlagban. De munka volt, biztos kereset volt, ezért végképp nem túlzás azt állítani, hogy a privatizációs játéknak a nyíregyházi dolgozók voltak a vesztesei, az adminisztrációs vezető bele is rokkant igaza keresésébe. Anyagi kártérítési perét hiába nyeri meg, nincs aki kifizesse azt. Részvényvesztés A dolgozók pedig — akik nem hittek a lerakat MRP-kivásár- lási lehetőségében —, elveszítették 4 milliós nagyságrendű részvényüket. Ma munkanélküli-segélyen tengődnek, csak néhányan voltak képesek rá, hogy újrakezdjék, hogy más módon rendezzék be életüket. Utólag könnyű okoskodni, de talán még érdemes feltenni a kérdést: megérte? Nem lett volna célszerűbb kiállni az MRP-kivásárlás lehetősége mellett, hisz akkor annak előnyéről a helyi vezetők és bankszakemberek alapos ismertetőket tartottak. A Meteor eltűnt a világűrből. De máshol történhetnek hasonló esetek. Ha a dolgozók megengedik. jr^ őrünk tele van új ki- hívásokkal. El kell X\. dönteni végre, hogy mit csinálok a számmal. Ha már így nem maradhat. Akkor már inkább dohányos szeretnék lenni, annak hagyománya van nálunk. Egyelőre nem megy. Öreg vagyok hozzá. Pedig sokszor nem tudok én sem mit tenni a kezemmel, számmal, szememmel. Elnézem ahogy komótosan rágyújtanak, élvezettel megszívják az első slukkot. eregetik a jíistöt, leverik a parazsat, elégedetten hátradőlnek. Belemozdul a cigarettázásbu az egész lényük, a cigaretta parazsába nézve a bagósok a jövőbe látnak, — szertartást celebrálnak. Szinte sámán módra. A dohányosokat ezzel a vontatott cselekvéssorral is elf ogadják. ki várják. Ezalatt alkalmuk van tetteiket, gondolataikat rendezni, indulataikat kordába tartani. A dohányosok nem tűnnek heb- rencsnek, meggondolatlannak. Én is megpróbáltam már — nem dohányzóként— ebben a tempóban kommunikálni. Láttam, hogy csak néznek rám. mi ez lassított film, meDönteni kell móriazavar, — csak nincs rosszul az úr? Mert mit csinálhat az ember dohányzás nélkül, társaságban. Esetleg kérődzik, de azt nem szívesen. A ciga- rettázás egy közmegegyezéses pótcselekvés. En — jobb ötletem nem lévén — elkezdtem dobolni az asztalon ujjúimmal. Fütyürésztem a színház dohányzójában és levegőt cuppantottam be a számmal a vonaton. Ugyanolyan nagy feltűnést keltettem, mint egy elegáns konferencia szünetében a jógalégzéssel. Ez nálunk nem megy. Elnézem, hogy a dohányosok milyen könnyen ismerkednek: — Van egy kis tüze? — kérdezik vadidegentől is. Aztán, ha túl vannak rajta, megkínálják egymást és szóba elegyednek. Én is megpróbálkoztam ezzel egy unalmas várakozás során. A megkérdezett hölgy kérdőn nézett rám, amikor felkattintotta öngyújtóját: cigarettát is adjak? — kérdezte... — Köszönöm nem dohányzóm — válaszoltam, mire ő: na kopjon le maga vén szatír. Ezzel a kiüresedett számmal egyszerűen kirekesztettnek érzem magam. Bennünket, — akik még nem döntöttük el, hogy mi lesz a szándékban, nem köt össze a bűntudatos összetartozás szelleme. Sem az a virtusszellem, amelyet az motivál, hogy lám én az életet ilyen veszélyesen élem, ilyen öngyilkos módra. Vannak értekezletek, ahol az előadó — maga is nagy dohányos — időnként bejelenti, hogy cigarettaszünet. Ilyenkor a hozzá hasonló dohányosoknak az előcsarnokban fontosabb dolgokat mond el, mint az előadáson. Én meg a hozzám hasonlókkal csak ülök a helyemen, kapkodom a levegőt, nem tudok magammal mit kezdeni, ha közéjük megyek, úgy érzem kihallgatom őket. Aztán ott vannak a hamutartók. Nézem a sok elnyomott csikket, mindegyikben egy kis tüdődarabka, egy kis előzetes az utolsó levegőhiányból. Néha én is szinte kiköpöm a tüdőmet a fáradságtól, de nincs mibe csomagolni. A nem dohányzóknak nem tárgyiasul így az elmúlása. Úgy irigylem a filmek dohányos hőseit. Egyszer egy jelenetben a megkötözött sztár egy cigit kért őrzőjétől. Az — saját szájában meggyújtva, —a delnő ajkai közé csúsztatta. Ez volt a legeroti- kusabb jelenet. Én is megpróbáltam ezt nyalókával, de még a feleségemnek se tetszett. zóval úgy látom sok- V kai jobb dohányosnak kJ lenni—ha már a szájnak másodlagos jelentése is van. Tudom, káros az egészségre, de a nem dohányzásba is bele lehet halni. A dohányosok talán ma az egyetlen politikamentes szervezet. Korra, nemre való tekintettel tagja lehet bárki. Nem függ vallástól, etnikai hovatartozástól. És ami ma a legfontosabb: az Európához való csatlakozásunkat sem akadályozza. Hacsak Amerika elő nem írja a kötelező rágózást. Mert azt soha. Inkább a halál. A magyaros cigaretta juszt is: piros a tüze, fehér a papírja, — zöld a szipkám. Tele a cipő Szondi Erika emélem, kedves ol- J-J sóink alaposan be- JL V lenéztek ma reggel cipőjükbe, hiszen az éj leple alatt ott ólálkodott ablakuk előtt a nagy szakállú Mikulás és biztosan csempészett bele valamit. Reggelre nekem tele lett a cipőm. Igaz nem egy nap alatt telt meg, hanem szépen folyamatosan rakosgatták bele az „ajándékot”. Az egyik csomagomban rémhíreket találtam. Lövöldöznek, robbantgatnak, maffiaharcokat vívnak nap mint nap egymás ellen az emberek. S a rendőrség csak állt és nézte egészen addig, amíg nyugdíjba nem küldték azokat, akiknek feladata lett volna a bűnügyek felderítése. A földművelési miniszter ugyan nem robbantgatott, mégis leváltották. Felállt székéből az egészségügyi miniszter is és lehet hogy éppen rendőri segítségre lenne szükség, hogy megtalálják utódját. Menesztették a MÁV vezérét is. Lemondott az adóhivatal vezetője. Ezeket a híreket a bizonytalanság feliratú csomagban találtam. A legnagyobb zsákból az új esztendőre várható áremeléseket szedtem elő. Szegény Mikulás talán nem tehet róla, de jövőre drágul a telefon, a távhőszolgáltatás, az elektromos áram, a gáz díja, a tömegközlekedés no és az üzemanyag. Azt pedig minden Mikulás tudja, ha az üzemanyag drágul, beláthatatlan lavina indul el az élet minden területén az áremelésben. Egy apró kis csomagban kártyákat találtam, no nem magyar vagy römikártyát, hanem adókártyát, beteg- biztosítási kártyát és egy ígéretet, hogy jövőre már az autómra kiragaszthatok egy újabb kártyát, amely igazolja, hogy befizettem a kötelező felelősségbiztosítási díjat. Alig vettem észre a legkisebb csomagot, amiben ígéretek voltak. ígéret, hogy stabilizálódik az ország helyzete, hogy jövőre köny- nyebb lesz az élet. Az ajándékok kibontása után csak azt érzem, tele van ugyan az én cipőm, ám nem biztos, hogy ilyen ajándékokra vágytam. Ferter János rajza Jómadarak Kováts Dénes ti j rm is oly régen l\l még azt hallottuk J. y rádió-, televízióvagy újságnyilatkozatokban, hogy Magyarországon nem jellemző a szervezett bűnözés. Mára ez a tétel megbukott. Akkoriban sejtették, lumgoztatták ugyan egyesek, hogy már a jelei is látszanak, de illetékes helyeken talán úgy vélték: amiről nem beszélnek, az nincs. Azóta megfordult a világ. Barátokkal, ismerősökkel beszélgeve rendszeresen fel-felvetődik a köz- biztonság kérdése, a lassan mindennapivá váló budapesti robbant gatások, a leszámolás jellegű akciók új és újabb adalékul szolgálnak ezekhez. Szerencsére ott még nem tartunk, mint mondjuk Franciaországban vagy Angliában, ahol ártatlan emberek (utazók vagy járókelők) halnak meg a robbantások során, de csupán remélni merjük, ilyen nálunk nem is következik be. Igaz, azt az okoskodást sem tudjuk magunkénak érezni, hogy ezek a támadások az alvilág érdekellentéteinek következményei, tehát a becsületes állampolgárokra nem veszélyesek. Valószínűleg fáziskésésben vannak a belügyi szervek, mert elfelejtettek, vagy nem tudtak időben beépített embereket szervezni az alvilági körökbe, így csak futnak az események után. Vélhető ez annak ellenére, hogy egyrészt bizonyára igyekeznek sok mindent megtenni a felderítés érdekében, másrészt az efféle terror jellegű akciók tetteseinek elfogása a miénknél gazdagabb és jobban felszerelt rendőrségeknek sem megy könnyen, s főként nem máról holnapra. Annyi bizonyos — fogalmazhatja meg az átlagpolgár —; a strucc politikáját figyelmen kívül kell hagyni. Talán inkább a nesztelenül lopakodókról. a rejtőzni jól tudókról, a cselesekről kellene példát venni. Mert ha nagydobbal nem is lehet verebet fogni, azért a „jómadarak” előbb-utóbb befoghat ók a hálóba. 3 HÁTTÉR-
