Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-31 / 304. szám
1996. december 31kedd Diploma az íróasztalfióknak Szakmák presztízse • A választott pálya legyen örömforrás • Törtetés Elek Emil felvételei Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — Mi leszel, ha nagy leszel? — tesszük fel a sztereotip kérdést a gyerekeknek. Nemhogy ők, de gyakran még a . szüleik sem tudnak arra válaszolni, milyen pályát szánnak nekik. Ki tudja, keresett lesz-e a választott szakma, megélhet-e belőle, vagy éppen szerez egy diplomát az íróasztalfióknak. A közvélemény is rangsorolja a szakmákat, mégpedig egészen különleges szempontok alapján. Arra kerestük a választ: a szülők milyen indokok alapján döntenek gyermekeik boldogulásáról. Megbecsülés Bodnár Miklós, a tüdőszűrő állomás vezetője és pedagógus felesége, Katalin abban a szerencsés helyzetben volt, hogy annak idején őket sem befolyásolták a szüleik a pályaválasztásban, így természetesen ők is követik ezt a gyakorlatot. — Eredetileg azt akartuk, hogy a fiunk érettségizzen le, vagy menjen kereskedőnek — fogalmaz Bodnár Miklósné. — Sajnos, nem szeretett annyira tanulni, ezért elektroműszerész szakmát szerzett. A gyakorlati idő alatt kisinasko- dott, sepregetett, boltba járt, igazából nem került közel lélekben ehhez a mesterséghez. Viszont érdekesen alakult az élet, mert az Alfikemél helyezkedett el, a központban eladó. Leszerelés után visszavették és még az sem baj, hogy nem kereskedelmi végzettséget tud igazolni. Úgy látszik, a szorgalom többet nyom a latban. A lányuk, Brigitta harmadikos a Kölcsey Gimnáziumban és pici kora óta kozmetikusnak készül. A mama meg akarta vele szerettetni a pedagógus- pályát, sikertelenül. A gyerekek láthatják, sem az egészségügyben, sem a tanári pályán nem kapják meg azt a pénzt és társadalmi megbecsülést a szüleik, mint amennyit tanultak érte. Maradnak a realitásnál. — Vegyék észre a szülők a gyermekben szunnyadó tehetséget, s próbálják meg azt kibontakoztatni — ez Székhelyi Edit festőművész véleménye. — Ugyanis, ha megengedhetjük magunknak, hogy hallgatunk a belső hangra és azzal foglalkozunk, amit szeretünk, akkor elégedett, boldog életünk lesz. Én ezt megtaláltam és minden vágyam, hogy a két fiam szintén megtapasztalja ezt az élményt, különben nagyon keserves munkás hétköznapoknak nézhetnek elébe. Edit nagyobbik fia, László angolt tanul a Vasvári Gimnáziumban és szabad idejében gitározik, a kisebbik, Gergő a Zelk Zoltán Általános Iskolában szintén angolos, mellette trombitál. Mindketten szabadon dönthettek a nyelv- és a zenetanulás mellett. — Engem soha nem vonzott az a fajta törtetés, amit most látok a szülők körében — folytatta a festőművész. — Az anyagi értékek hajszolása csak egy ideig jelent előnyt. Hinni szeretném, hogy egyszer a kultúra valamely ágának műveléséből is tisztességesen meg lehet élni, s talán még a szakmák közti képzeletbeli rangsor élére is kerül valamelyik művelődési, kulturális szakterület. Úgy gondolom, mostanában a banki szakmák állnak az első helyen. Vállalkozó család a Gombos Jánoséké. Feleségével, Gombosáé Hertelendy Kingával a Gúla építőipari kft.-t hozták létre és a két gyermekük abban a légkörben nő fel, hogy a szülők, különösen az apuka kora reggeltől késő estig dolgozik. Nem befolyásolni — A lányom, Petra hetedikes és három éve eltökélte, hogy állatorvos lesz. A fiam, Péter pedig az én szakmám vonzásába került, építész akar lenni. Igaz, egyelőre csak felhőkarcolóban tud gondolkodni. Szerintem a közgazdasági pálya áll most a csúcson, csak abban nem vagyok biztos, hogy pár év múlva talál majd magának munkát annyi közgazdász, ahányan most ezt tanulják. Nehogy úgy legyen, mint pár éve a rádió-tévészerelő vagy az autószerelő szakmákban alakult ki egészségtelen túlkínálat. Úgy gondoljuk a feleségemmel, hogy valamelyik jónevű gimnáziumban, a Krúdy- ban vagy a Zrínyiben érettségizzen le a két gyerek és addig még sok víz lefolyik a Dunán, hogy a legmegfelelőbb pálya mellett döntsenek. Ami lényeges: befolyásolni nem szeretnénk őket. Néhány éve még azért adta a szülő orvosnak a gyerekét, mert ott sokat lehet keresni. Ma azért óvja sok szülő ettől a pályától a csemetéjét, mert iszonyúan nagy a leterhelés és szégyenteljesen alacsony a társadalom megbecsülését jelző bér. A megkérdezettek egy része még mindig fontosnak tartja a jogi pályát — fiskális nemzet vagyunk, szeretünk pereskedni — a paragrafusok útvesztőiben még mindig sokan megélnek. — Mi azt tartottuk szem előtt a döntésnél, hogy a gyereknek legyen hajlama és kedve a választott szakmához — avat a családi elképzelés hátterébe Forgó Istvánné gépíró, aki a honvédségnél dolgozik és a férje ugyanott hivatásos katona. — A 20 éves fiunk, István a nyíregyházi mezőgazdasági főiskola hallgatója. Mindig is szerette a természettel kapcsolatos könyveket, filmeket, szívesen választotta a mezőgazdasági szakközépiskolai érettségi után ezt a szakmát. A nagyobbik lányunk, Gyöngyi most érettségizik a ruhaipari szakközépiskolában, de neki nem voltak olyan határozott elképzelései, mint a fiunknak. Tavaly még a könnyűipari főiskolát említette, most szóba került a katonai vagy esetleg a bátyja révén a mezőgazdasági. A kisebbik lányunk, Eszter most indul első osztályba, ő majd a nagyobb testvérei példáján okulva választ magának valamit. A Forgó családot igazából nem befolyásolta, hogy a közvélemény milyen szakmákat rangsorol az élre. Az asszony szerint ma a számítástechnikai és a pénzügyi szféra vetekszik a képzeletbeli dobogó legfelső helyéért. Még mindig léteznek szerintük a dinasztiák, amikor apáról fiúra száll a foglalkozás. Reneszánszát éli ez a hagyomány most a vállalkozások világában, mivel a zömében családi alapon működő gazdasági társaságokba úgyszólván belenő, beletanul a gyerek. Az öröm forrása Vitathatatlanul a közgazdasági, pénzügyi szakmákat sorolták az élre a legtöbben, talán igazolva ezzel azt a tényt: a vállalkozások korát éljük. Csak kevesen mondták el, amit a festőművész kihangsúlyozott: szeresse a gyerek, ami mellett dönt, mert az életben a boldogság, az öröm forrása éppen az a kreatív munka, ami a megélhetésünk alapja. Örülhet az az ember, akinek a munkája a hobbija... Ejféli pezsgő Az óévet a bányarém feleség társaságában búcsúztatja a férj. — Anyukám, nem hittem volna, hogy ez a pezsgő ilyen jót tesz neked. — Ugyan, egy kortyot sem ittam! —Annál többet ittam én. * *• * — Rémes, hogy te már megint milyen pocsék vacsorával vártál. Ez is ehetetlen — dühöng a kannibál. — Unom a szövegedet — vág vissza az asszony—folyton csak ócsárolod a szegény mamát. sH * * — Jaj, édes Terám, nem félsz, amiért az a csinos kis unokád Pesten kapott munkát? — Hát egy darabig féltem. De, amikor megírta, hogy egy férfi állandóan szemmel tartja, amikor dolgozik, akkor megnyugodtam. * * * — Mégis, hogyan gondolja kisasszony, hogy felveszem gyermekgondozónak? Maga túlságosan aprótermetű ahhoz, hogy egy babával foglalkozzon. — Hát éppen ez az, asszonyom. Ha a gyerek kiesik a kezemből, nem zuhan magasról. * * * — Figyelj, Józsi! Azt írja az újság, hogy tegnap lelőtték azt az anyakönyvvezetőt, aki minket is összeadott. — Hát aztán. Nekem van alibim! * * * — Drágám el sem képzeled, milyen gonosz ember a férjem. Képzeld, több mint egy esztendeje, hogy megsüketült és csak tegnap este mondta meg! * * * —Mama, én többet nem akarok a Petivel bulikra járni. Képzeld, állandóan csak disznó dalokat fütyörészik mellettem. * * * Haldoklik az ágyában az öregúr és suttogva közli a nejével az utolsó kívánságát: — Ha majd meghaltam, ígérd meg, hogy feleségül mégy az unokaöcsémhez. — Pont hozzá?! De hiszen mindig utáltad. — Éppen ezért. * * * Chicago, ügyvédi iroda. — Ügyvéd úr, válni akarok a férjemtől. — Vállalom. Töltse ki ezt a papírt és fizessen 200 dollárt. —Kétszáz dollárt?! De hiszen a feléért bérgyilkost is fogadhatok. * * * Két meghitt barátnő a fiúkról cseveg. — Odanézz, ott megy az a fickó, akivel jártam. Látod, milyen remekül öltözik? — Na, igen... És milyen gyorsan. Bűcsúleltár Angyal Sándor f mbere válogatja ki, mitől búcsúzik az év * J utolsó napján. Van, aki szeretné, ha búcsút inthetne pechsorozatának; akad, aki betegségétől szeretne elköszönni hosszú időre; mások a haragosaik ártásaitól, a kis alattomos pletykáktól, néhány rossz szokásuktól (cigaretta, szesz, kártya) remélik a tartós elválást. Akadtak azonban olyan jelenségek is a ma éjfélkor véget érő évben, amelytől sok millióan egységesen — s nemcsak átmenetileg — szeretnénk elválni. Gondolom, jó néhányon vagyunk, akik örökre és visszavonhatatlanul elválnánk az 1996- os év legnagyobb politikaigazdasági slágerétől, a végül is dicstelenné vált „sikerdíj tói” . Gondolatban válókeresetet nyújtanánk be a még mindig magas infláció ellen, csakúgy, mint a forintleértékelés (ka- csajusztató-csúsztatója ellen is. Elbúcsúznánk aztán választópolgárként a pártok napirend előtti túlfűtött civódásaitól; a kormányzók kincstári optimizmusától, meg az ellenzék mindenben csak a nemzethalált kereső igyekezetétől. Szívesen kitörölnénk emlékezetünkből az alvilágiak 1996-ban divatba jött robbantásos leszámolásait, mert azok eddig is a felvilágiakat tartották rettegésben. Szívünk mélyén szeretnénk hinni, hogy az átmeneti korszak kellemetlen kitérője volt csupán az iskolák bezárása, a kórházi ágyak „leépítése” (bár ez bennünket közelebbről nem érintett: sőt, már a jövő'ezred új kórházát sikerült átadni a szőkébb pátriában.) Aztán sorjában s röviden: bye, bye-t, intenénk a gyógyszer- meg a benzináremelésnek, a jóhiszeműség vámszedőinek, a gépkocsi- feltörőknek, a bolti súly- csonkítóknak, a hivatalban velünk packázóknak s a gátlástalan harácsolóknak, az eleve csődre bazírozó vállalkozóknak. Akkor hát mi maradna 1996-ból? Egy valami bizonyosan: az emlék annak szerény megünnepléséről, hogy ezerszáz éve tudhatjuk itthon magunkat ebben az elátkozott, sorsverte, ütközőzónának tekinthető, de mindezzel együtt is édes hazánkban. Az évre jellemző búcsúzás Ferter János rajza Pótünneplés féláron Kállai János r udom, nem fedeztem fel a spanyolviaszt, amikor kijelentem: bespájzolni a szezonális cikkekből nem az ünnepek előtt, hanem egy-két nappal utánuk érdemes; akkor, amidőn az égbe szökkentett árak zuhanóban közelítik a földet, akarom mondani: girhes pénztárcánk szintjét. Gyanúm már a Jézuska-vá- rás időszakában megfogant: elképzelhetetlennek tartottam, hogy a méterenként 600-1000 forintra taksált fenyők gazdára találnak — a közismerten nem krőzusok lakta nyíregyházi Örökösföldön. Az épeszű, s picinyke piaci érzékkel megáldott fások mozdultak is a pangó piacon. A finisben engedtek! Volt, aki egy százasért adta a tűlevelűt, belátva: így is jobban jár, mintha tűzre kellene hajítani az örökzöldeket a karácsony lecsengésével. Hasonlóképpen vélekedhetnek a lakótelep diszkont áruházában. A két ünnep között oda betérvén, ámulatomat alig tudtam ujjézás nélkül kifejezni. Az smafu, hogy a degradálódott Mikulásokat törmelékesokiárnál olcsóbban kínálják, de hogy a legfinomabb, extra szaloncukrok (hegyek tornyosulnak belőlük az üzlet minden szegletében) szintén mélyrepülést mutassanak be, nos, erre nem számítottam. Másfélszáz forint az, ami alig hete ötszáz volt, de a nyolcszázas elegánsok sem érnek már többet ötven százalékuknál. A beiglik frontján — a közeli pékségben konstatáltam — hasonló a helyzet. Gondolom, ilyesfomán lesz majd a pezsgőkkel, borokkal, rövidekkel, sültekkel, hidegtálakkal, miegyebekkel a szilveszteri hepa- jokat követően is. Kollégáimmal — rövid, koalíciós tárgyaláson — megegyeztünk: az össznépi Éva-lst- ván-János napot január 8- án tartjuk! Miért? Hármat találhatnak... A negyedik a bonus! □ _HÁTTÉR _