Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-28 / 302. szám

Napkelet • A KM hétvégi melléklete

Bérc Elek Emil felvételei

tárlat

Tűzzománcok

Tekintet

N

em először szerepel alkotásaival lapunk hasábjain Kiss Gyuláné Kertész Katalin, a demecseri általános iskola matematika-rajz szakos művésztanára. Ékesen szép, mívesen kidolgozott, magasfokú esztétikai érzékről és technikai felkészültségről tanúskodó tűzzománcait sok-sok kiállításon csodálhattuk már eddig is megye- szerte. A „zonáncozás” alapfogásait a művész autodidakta módon — saját tapasztalataiból, illetve könyvekből tanulva — sajátította el; nem kötődik egyik tűzzománckészítő iskolához sem. Saját műhelyében dolgozik, otthon; szűkebb pátriánkban egyedül ő hoz létre úgynevezett háromdimenziós produktumokat. Legutóbb Nagyhalászban tette közszemlére képeit, plasztikai jellegű munkáit, gyönyörű ékszereit. Tematikai változatosság jellemzi művészetét, hozzátéve: valamennyi kompozíciójára a finomság, a női érzékenység, a lírai hangulatok kegyetlenséget, harsányságot lefokozó uralma jellemző. Legközelebbi tárlatát a nyíregyházi helyőrségi művelődési házban e hó végén nyitják meg.

A tenger

Teátristák a toronyban

Az építés technológiai malőrjeit máig sem „nőtte” ki a szálló

Kállai János

Majdnem szemközt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházzal emelkedik a magasba egy toronyszerű — hatemeletes épület —, amit színészháznak (hivatalosabban: színészszállónak) titulál a városi polgár. Amikor épült (1982-ben kezdődtek a munkálatok) csodájára jártak, mivelhogy valamiféle technológiai bravúr következtében az emeletek nem az alapra rakódva, hanem felülről lefelé gyarapították az objektum tervezői asztalon megálmodott, különleges testét. A rosszmáj úak azt rebesgették, hogy az építész — Bán Ferenc az „egylábúként” becézett pártközpont modernizált alteregóját kívánta betonba, acéltraverzekbe, hungarocellbe és furnérba öntve megteremteni. Kétségtelen, az építmény még ma is kirí a környezetéből, bár ki tudja? Megszoktuk, hogy ott áll, szükség van rá, és még büszkélkedhetünk is, hiszen nem sok teátrumos város mondhat magáénak kifejezetten a saját dolgozói számára rendeltetett „munkásszállót”.

— A házat 1985 augusztusában vettük birtokunkba — idézi a múltat Szántó Sándor gondnok. Színészszállónak épült, s lehet, ez is befolyásolta a tervezői fantázia szárnyalását. Az objektumban harminc — 35 négyzetméteres — garzon jellegű (egy,

Nem lett az értelmiségi és művészréteg találkozóhelye, a társasági élet polgárosult központja.

két személy elhelyezésére alkalmas) lakás, valamint hat — 80 négyzetméteres — családi otthon található. A kezdetkor a földszinten működött egy melegkonyhás művész presszó; rövid ideig. Akinek bérbe adták a szórakozó-pihenő helyet, belefulladt az üzletbe. Maga a presszó más értelemben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; nem lett az értelmiségi és művészréteg találkozóhelye, a társasági élet polgárosult központja. Jelenleg a MATÁV bérli a helyiséget.

— Tulajdonjogilag a szálló a színházé; a színház vezetése jelöli ki a lakásra (szállásra) jogosultat mint többszörös bérlőkijelölő. A nagy mozgás miatt van úgy, hogy egy naptári évben ugyanannak a lakásnak

három „tulaja” is van — természetesen egymás után. A jogosultság feltétele: az igénylő legyen a színház dolgozója. A bent élők fizetnek lakbért, télen pluszban a fűtést.

Mielőtt szétnéznénk a házban, megtudom: amióta megépült, generálfelújítást nem végeztek rajta, csupán az állagmegóvásra volt pénz. A több, mint egy évtizedes, permanens szolgáltatás meglátszik a küllemén. A csinosításon kívül elkelne végre valami megoldás arra, ami a beüzemelés óta akut problémaként jelentkezik. A furnéros — mert ilyen is van — felületekNem hagyjuk, hogy amíg a szomszéd távol van, a macskája-kutyája éhen vesszen.

nél beáznak a lakások, szeles időben pedig nagy az átfújás. Ennél nagyobb már csak a szigetelési hibák miatti közös zajorgia, melyet a lakók együttesen produkálnak, ha épp otthon tartózkodnak. A szálló kihasználtsága százszázalékos; annyira, hogy a hét vendégszobából egy-kettőnek a funkcióját át kellett programozni, azaz: lakásnak átadni.

— Hétsarkú szoba az enyém — invitál otthonába kedves nevetéssel Csorba Ilona színművész.

Valóban: belépve furcsa, amorf térélménye támad az embernek; előszoba, WC, fürdőszoba, egy hétszögű nagy(obb) helyiség, üvegfallal leválasztott főző-étkező. Ennyi.

— Minden O. K. — jegyzi meg Ica —, csak az áthallás! Még azt is hallom, amikor a szomszéd kutyája „púzik”; itt nem ajánlatos hangosan szeretkezni, minden nesz a hívatlan fülek prédája lesz... De hát nem is lehet csodálkozni. Nézzétek meg ezt a faldarabot, eltettem emlékbe!

Alig hiszünk a szemünknek: vékony cement-beton (?) rétegek között kb. 10 ernes hungarocell. Ebből épült az egész? Csoda, hogy még áll. Mesélik: egyszer az egyik férfi kolléga kissé illumináltan tért haza; nem tudván kinyitni az ajtót, belerúgott a falba. Engedett. Ennyit a rúgás és a fal „erejének” az összefüggéséről. Persze, nincs vész, bár a furnéros szegelet nem számít a lakáspk kedvenc részének.

— Én az alapítók közé tartozom — folytatja Ibolya —, 1985 óta ez az egyik otthonom. Egyedül birtoklom a szobát; különösebb panaszom nincs semmire.

A lakás tartozékai, szolgáltatások: alapbútorzat, televízió, hűtőszekrény; központi fűtés, hideg-meleg víz; áramszolgáltatás; a folyosón tárlóhelyiség; lifthasználat — ez mindenkinek jár.

— Házközi élet? Nem nagyon. Minden bent zajlik a színházban. Persze, azért közös főzőcskék itt-ott szoktak lenni, de nem ez a jellemző. Ha pl. Horváth László Attila főz egy jó kondéros kaját, és elszámítja a mennyiséget, nem romlik ránk; kap belőle mindenki, aki óhajtja. Apró szívességek; kérés nélkül megtesszük egymásnak; nem hagyjuk, hogy amíg a szomszéd távol van, a macskája-kutyája éhen vesszen.

Ibolyától Heteyékhez vezet az utunk. Szabó Tünde tágra nyílt, csodálkozó szemekkel néz ránk, nem egészen érti: mi a váratlan látogatás oka. Az ő lakásuk már emberléptékű: a nyolcvanas kategóriába esik. Hatalmas, sokszögű tér, hálófülke, konyha, előszoba, WC, fürdőszoba. A bútorzat nem kincstári; ízléssel válogatott, egyedi darabok. Középen az új szerzemény: hatalmas, csupatükör szekrény.

— Nagyobb lett tőle a lakás — magyarázza Tünde a darab előnyeit —, és legalább beleférünk. Öt éve élünk itt, ebben a lakásban Hetey Lacival (idő közben ő is betoppan); szeretjük, a sajátunknak érezzük, nem szolgálatinak. Ameddig lesz érvényes szerződésünk, nem megyünk ki belőle. Budapesten van egy másik otthonunk (minden eshetőségre); fizetjük a kettős rezsit, de még így is megéri.

^ Semmi rendhagyó, semmi extrém, mégis különbözik mindentől az itteni életmenet. .99

Otthonosság, polgári kényelem, a lakás minden részletén a „jelenlét” ujjlenyomatai. Festmények, fotók, műtárgyak, kedves apróságok, emlékidézők, és sok-sok könyv. A 3. emeleti erkélyről rálátni a színházra.

— Az otthont a nők teremtik, a férfiak csak élvezik...” — szólal meg mintegy búcsúzásként László, akiről epéske — női — megjegyzés adja tudtunkra: barkácsban nem világbajnok; állítólag három napjába telik, míg bever(-lő) egy-egy szöget a falba... Lelke rajta!

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

A vándor

Karácsony má§odnapján érkezett a vidéki kisvárosba. Messze földről jött, cipőjén országoknak havával, sarával, feje fölött varjak fekete kíséretével. Sok száz kilométert tett meg gyalog. Éjszakánként pincegádorokban, padlásokon hált. Nem volt munkája. Minthogy pedig az ország északi részében nem akadt munkája, valami vak bizakodástól sarkallva azt hitte, hogy sok száz kilométerrel távolabb, az ország déli részében majd akad munkája.

Amint végighaladt a nyárfasortól szegélyezett főutcán, már tántorgott a fáradtságtól. Leült egy utcapadra, maga mellé dobta sovány batyuját és körülnézett. Éhséget érzett. De korgó gyomránál is jobban fájt a lába. Ahogy megállott és már nem dagasztotta a sarat, egyszerre lüktetni, sajogni, égni kezdett a két alsó végtagja.

Megpillantotta egy orvos tábláját. Bement hozzá.

— Doktor úr — mondta — messze földről jövök, szegény vándor vagyok, nem tudok fizetni.

— Vesse le a cipőjét — mondta gépiesen az orvos.

A vándor kihámozta lábát a toprongyos állati bőrökből. Maga az orvos is elhűlt. Két sáros, véres csonkot látott fekete, sárga és kék sebekkel. Azon tűnődött, hogy ma, a repülőgépek korában, milyen alkalmatlan, idejétmúlt közlekedési eszköz a gyaloglás.

— Van kérem errefelé munka? — kérdezte a vándor alázatosan.

— Bizony nincs, kérem — szólt az orvos épp oly alázatosan, mint szövetségesének. — Nekem nincs — tette hozzá.

De elharapta szavát, mert eszébe jutott, hogy neki most végre van munkája. Kiszólt a kiscselédnek, hogy a konyhában melegítsen vizet s hozza be. Addig pipára gyújtott. Megkínálta a vándort egy cigarettával. Némán füstöltek.

Hozták a vizet. A vándor beleáztatta a lábát. Aztán az orvos kezdte el kezelni. Benzinnel tisztogatta, itt-ott be is jódozta, leragasztotta a sebeket, s az egészet csinos, fehér pólyába kötözte.

— Majd pihentesse — tanácsolta minden remény és meggyőződés nélkül.

A vándor megköszönte az orvos szívességét, kiment a rendelőből az udvarba, ott álldogált egy darabig egy ecetfához támaszkodva. Sokáig észre se vették. Vidéken egy ember nem mindjárt tűnik föl. Csak egy óra múlva látta meg az orvosné, aki az udvarban tett-vett.

— Ki ez? — kérdezte.

— Valami vándor — szólt a kiscseléd. — Messze földről jött.

— Ha akadna a ház körül munka — re- begte a vándor. — Szeretném meghálálni a doktor úr jóságát.

Az orvosné rátekintett. Értelmes embernek látszott. Kopott volt és sápadt, de szeme világított, s szemén fekete csontkeretes szemüveg tündökölt, az egyetlen kifogástalan holmija, mely lencséjével összefogta, élesítette tekintetét, s mintegy még inkább hangsúlyozta fájdalmas értelmét. Közölte, hogy négy nyelven beszél.

— Ért a varrógéphez is? — tudakolta az orvosné.

A vándor bólintott, s az orvosné lehozatta az udvarba a varrógépet, mely már tavasszal elromlott, s azóta egyáltalán nem működött. Odatették az ecetfa alá, a vándor leült eléje egy székre. Jólesett ülnie. Nézegette, vizsgáígatta a gépet. Próbálta hajtani is, de az nem moccant, állt, mint a cövek. Levette a kerék szíját, forgatta ide- oda a kezével, olajozta a csapágyakat, a forgókat, befűzött a tűbe, rázta az orsót, babrálta. Sokáig babrált. Olykor háta mögé állt a kiscseléd, a kocsis vagy egy gyerek a házból, s tudakolta:

□

LJ