Kelet-Magyarország, 1996. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-30 / 280. szám
Napkelet • A KM HÉTVÉGI MELLÉKLETE n tárlat Szépséges munkák Matyó kisbunda B orsod-Abaúj-Zemplén megye népművészeti alkotásaiból nyílt a közelmúltban igen látványos tárlat a mátészalkai Szatmári Múzeumban. A közszemlére tett míves munkák hű tükörképét adják a több vármegye töredékéből és Borsodból 1949-ben kialakított táj- egység értékekben bővelkedő népművészetének, a tárgyalkotók rendkívül sokszínű tevékenységének. A bemutatóhelyek közötti gyümölcsöző együttműködés bizonyítéka is ez a kiállítás, hiszen a „kölcsönbe kapott” kollekció minden darabja a miskolci Herman Ottó Múzeum tulajdona. A bemutatott produktumok — díszítő kompozíciók, használati és munkaeszközök, hétköznapi és ünnepi viseletek — mindegyike az alkotói fantázia kiapad- hatatlanságáról, az egyszerű, ám igényes ember esztétikai érzékének fejlettségéről, a megmunkált matériák ismeretéről, szeretetéről tanúskodik. Különösképpen szemet gyönyörködtetőek a magyar öltözködéskultúra rendszerében matyó viseletként ismertté vált ruhadarabok. A kiállítás jövő év február végéig tekinthető meg. Szabadrajzú matyó hímzés Mezőkövesdi menyecske Elek Emil felvételei Az életed megér ennyit Az időzített bomba ott ketyeg sokak testében • Veszélyeztetett ifjúság Oankó Mihály, Tóth Kornélia „Vállald a felelősséget, a te életedről van szó. A legbiztosabb szex, ha nincs szex. De ha a szex mellett döntesz, mindig és mindenkor tartsd be a védekezés előírásait. Engem utolért a HÍV, azért tudom: téged is utolérhet. Azt akarom, hogy te biztonságban légy. Az életed megér ennyit.” — Mindez a neves amerikai kosáriabda-feno- mén, Earvin „Magic” Johnson mindnyájunk számára megfontolandó üzenete. Valóban, az életünk egy olyan megismételhetetlen, gyönyörű pillanat, amit óvni kell, amire figyelni kell. Annyi minden ösz- szefog, hogy ezt a parányi csírát eltapossa, a lángocskát kioltsa. Mi pedig küzdünk a térrel, az idővel. Az életünk nem más, mint harc a legrettenetesebb, az elmúlás, a halál ellen. Aztán jön egy másodperc, és észre sem vettük, utasok vagyunk a vég felé robogó vonaton. S ez a vonat lehet az AIDS is. Szerencsére hazánkban még nem sokan szenvednek e rettenetes kórban, de az időzített bomba ott ketyeg sokak testében. Nem rémiszteni akarunk, csak figyelmeztetni, mert a vírus jelenlegi egyetlen orvossága a MEGELŐZÉS. Lelkesedjen olyan ügyekért, amelyek mellett korábban lélektelenül elment. yy Vitathatatlanul az ifjúság a legveszélyeztetettebb. Ez csendül ki Gubacsi Józsefné ifjúsági menedzser szavaiból. A pedagógus, majd fül-akupunktúrával foglalkozó asz- szony augusztustól a nyíregyházi városi művelődési központban egy egészen másfajta oktatást próbál elindítani. Rendhagyó osztályfőnöki órákat hirdetnek az iskoláknak, s akkor kiküszöbölhetik azt a hátrányt, hogy a diákokat oktatók úgymond nincsenek képben, csak általánosságban ismerik a drog és az AIDS elleni küzdelmet. Guba- csiné szokatlan órára hívja a fiatalokat: önismeretről beszél nekik, hisz éppen ennek hiányában menekülnek a káros szenvedélyekhez a labilis önkontrollal bírók. Teljesen más az ifjúsági menedzsertől hallani ezekről a dolgokról, mintha a szülő vagy a megszokott nevelő unalomig ismételgeti a mit nem szabad lelki fröccsöt. Pár éve Sóstó adott otthont egy amerikai típusú tréningnek: ott hallhattuk először, hogy nem a tiltásra kell helyezni a hangsúlyt. Rögtön értelmes programot, vállalható életcélt, megvalósítható és pozitív énképet alakítson ki a diák. Lelkesedjen olyan ügyekért, amelyek mellett korábban lélektelenül elment. Ha ez sikerül, nem tartja fontosnak a drogot, s nem fenyegeti az AIDS sem. * * * — AIDS-es vagyok! Most mi a francot csináljak? Lehet, hogy a teszt tévedett. Az orvosok mondták, mégsem biztos. Csak az a Először érintette meg őket a halálközelség, a létezés végének érzése. _____» hülye teszt vágta át a fejem. A nagyokos orvosok sem tudhatnak mindent. Nem értem, hogy miért nem lehet egy hülye tesztet normálisan megcsinálni... De mi van, ha mégis, ha bennem van a vírus?! Kétszer is pozitív lett az eredmény, most már biztos... Úristen! Akkor most mi lesz velem? De ha én, akkor Kati, és a táncoslány a bárból? Most mit mondjak nekik? Ez őrület, ez nem lehet igaz! — Ezeket a gondolatokat egy 17 éves fiú fogalmazta meg abban a szituációs szerepjátékban, ahol egy AIDS-el fertőzött „sokbarátnős” alvilági férfit alakított. A játék megdöbbentett, de lehetőséget adott azoknak a lelki folyamatoknak az átélésére, amelyek a HIV-pozitív emberekben lejátszódhatnak. A gyerekekben — talán először — felmerült a felelősség kérdése barátnők, barátok, a partnereik iránt. Először érintette meg őket a halálközelség, a létezés végének érzése. Elég volt csak egy nevet ismételgetni: Freddie Mercury, Freddie Mercury. Vajon tényleg ilyen „kemény” ez a téma? S hiába a sajtó, a tömegkommunikáció, a felvilágosító előadások? * * * Szombat este. A diszkó fényei messziről vonzzák a szemet. Több kilométeres sugárnyalábok, mint kopjafák döfik át a sötétet. Van benne valami lenyűgöző, ahogy a botladozó, szitáló esőcseppeket megvilágítja a fehér fény. Érkeznek a fiatalok. Nagyrészt autóval, ma ez a sikk. Vidámak, a lányok gurgulázó kacagását a becsapódó gépkocsiajtók zaja szakítja meg. Bent már dübörög a zene. Az elektronikusan felerősített ütősök megremegtetik a gyomrot. A kinti fényesség után szinte vakon tekint szét a belépő. Füst és zaj. Igazi kavalkád, a kezek magasban. Párok helyett csoportok „vonaglanak” a parketten. Bár ez a mozgásvilág inkább valamelyik afrikai vagy dél-amerikai törzs kultikus ünnepségét idézi. A lemezlovas hangjának recsegését elnyomja a hangos tetszésnyilvánítás. Beszélgetőtársaimmal igyekszünk egy csendesebb zugot keresni. Attila fekete haja vállig ér. Mozgása lezser, magabiztos. Neki is, mint a többi társának, kezében ott a cigaretta. Fekete bőrmellénye alól kilóg az inge. Sok a gondja — mondja. Nem dolgozik sehol, szülei tartják el. Gyakran menekül a zenéhez, amit maga is művel. Barátnője, vagy ahogy ő mondja a csaja, Edina még diák. — Alig várom, hogy hétvége legyen, csak az a gondolat ráz fel, hogy bulizhatunk — bújik Attilához. Tamás nagydarab, kopaszra nyírt fejével kiviláglik a tömegből. O érettebb, tapasztaltabb, s Klárival is már lassan két éve járnak együtt. Elmondom nekik a szituációs játék fiújának reagálását. Néma csend, nem értik, mit akarok. Várják, hogy kérdezzek. Szóval, az AIDS... — Ja, a HIV-vírus? — kapja fel fejét Attila. — Szerintem sok a duma körülötte. Én biztos, hogy nem kapom el, nem vagyok homokos és a barátnőimet is megválogatom. Hirtelen megrezzen, s kényszeredetten elmosolyodik. — Ez őrültség, én bele sem tudom magam képzelni. ^ Az AIDS nem tesz különbséget sem nemek, sem csoportok, sem nemzetiségek között, yy — Gondolj csak arra, egyedül maradsz, mindenki elfordul tőled, — folytatja Klári. — Még a családod is eldob. Sokkal rosszabb, mint a rák. Tehetetlen vagy, nem tudsz elfutni, elbújni, mindenre és mindenkire haragszol. Ezen hosszan elvitatkoznak, felidézik az iskolában hallottakat. Félbeszakítom őket, az egyik „lépcsőfokra” — a kábítószerre terelem a szót. DEÁK MÓR: Apám anyja * — Megpróbálhatom? A nagybátyám a hátán feküdt, szájában egyensúlyozta cigarettáját. — Megpróbálhatom? — kérdeztem újra. A cigaretta Fecske volt, és már majdnem végigégett. Hamuja gyanúsan megdőlt, a Rontó bácsi, akivel a nagybátyám fogadott tíz sörbe, hogy végig tud szívni egy cigarettát anélkül, hogy leesne a hamuja, ökölbe szorított kézzel nézte. Ügyes volt a nagybátyám, ahogy ott feküdt, jó volt nézni. Én is dohányozni fogok, döntöttem el, hanyatt fekszem, és telenyerem magam Bambival, nincs ebben semmi különös. Közelhajoltam a nagybátyámhoz, megpróbálon én is, jó?, súgtam a fülébe, de a Rontó bácsi fenékbe billentett, úgy hogy lefejeltem a nagybátyámat, a hamu ledőlt, bele a szemébe, gumigyerek, bődült fel a nagybátyám, látni nem látott, de teljes erőből csapkodott maga körül, kinyírlak, ha elkaplak, gumigyerek! * Deák Mór írása különdíjat nyert az MTI-Press 1996. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Alapítványa támogatott. Nem én voltam, sivalkodtam, ütéstávolságon kívül persze, a Rontó bácsi egyre csak nevetett, mögé kerültem, nem én voltam, a nagybátyám lépett és ütött egy nagyot, a Rontó bácsit pont szájba találta, nem én voltam!, de már nem kellett tartanom tőlük, el voltak foglalva egymással, csúnyákat üvöltözve hemperegtek a földön, szép kis barátok, a Fecske kiesett a nagybátyám zsebéből, fölkaptam, ezek szerint megpróbálhatom, fütyörésztem, és magukra hagytam őket. Gumigyerek, dudorásztam, gumigyerek, hajlékony voltam és erős, biztos azért hívott így a nagybátyám, gumigyerek, aki ha felnő, gumiember lesz, addig is szívjunk Fecskét, hogy legyen Bambink, gumigyerek. Átmásztam a kerítésen, mert a kapu nyikorgott és nem akartam, hogy a mama meglásson, nem szívesen adtam volna neki a cigarettát, meg hát egy gumigyerek átpattan bármilyen akadályon, befeküdtem a disznóól mögé, és megpróbáltam olyan lenni, mint a nagybátyám. Szerintem minden szülőnek el kéne válnia legalább egyszer, mert egy gyereknek számtalan előnye származik a válásból. Nekem például testvérek között is négy nagyanyám és négy nagyapám volt két anyám és két apám révén, s valamilyen szinte rokonom volt az egész falu. Valakit mindig találtam, aki adott enni, valaki mindig akadt, aki játszott velem és sajnos, olyan is akadt mindig, aki rám húzott, ha utolért. Ha pedig nem, akkor beárult apám, az első apám anyjának. Debreceni Dohánygyár, forgattam a papírdobozt, életem első cigarettája előtt, a számba vettem egy Fecskét, száraz volt és görbe, mint a Rontó néni, ezen elröhögtem magam, gyufám viszont nem volt, hol szerezzek tüzet?, ám ekkor leszakadt rám az ég, zúgva megpördült velem a világ egy rettenetes kokitól, nem baj, a nagybátyámnál mindig van gyufa. Ezt keresed? — emeltem föl a cigarettát, a nagybátyám leült, jól kicsesztél velem, most megyek tíz sörrel annak a faroknak. Nem véletlenül az első apám első anyjának, a mama kettőnek árultak be mindig, ha azt akarták, hogy nagyon kikapjak. Valahogy az egész falu tudta, hogy nem szívlel engem. De még a saját fia, a nagybátyám is remegett előtte, és egész életében csak egyetlen egyszer mondott ellent a mamának, amikor harmadszor is elvette a feleségét, akitől már kétszer elvált. Mama kettő nem is jött el a Pityu harmadik 112
