Kelet-Magyarország, 1996. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-01 / 255. szám
1996. november 1., péntek HÁTTÉR-BŰBE Orosz adósságból autópálya Úgy látszik, ma már csak a vállalatok közötti kapcsolatokra lehet alapozni Vladlen Puntusz debreceni orosz főkonzul a mezőgazdasági főiskolán Szabó László felvétele Krizantémok Galambos Béla Nyíregyháza (KM) — Nyolcszázmillió, mostanában gyakran hallható szám. Ezúttal azonban nem forintról és sikerdíjról van szó, hanem az ennek mintegy száz- hatvanszorosát kitevő, dollárban fennálló orosz állam- adósságról, valamint a hagyományos piacaink visszaszerzéséről. A napokban a nyíregyházi mezőgazdasági főiskolán ismerkedett az intézményben folyó oktatással, az idén startolt közgazdász szakkal, s a rekordidő alatt szép sikereket elért tangazdasággal az Orosz Föderáció debreceni főkonzulja, aki a Kárpátalja konferencia munkájába is bekapcsolódott. Vladlen Ivanovics Puntuszt az orosz államadósság törlesztésének egy esetlegesen a megyénk számára is kedvező változatáról, s a megyénk termékeinek az orosz piacokon történő elhelyezési lehetőségeiről kérdeztük. Az autópálya jövője □ Az államadósságtörlesztés módjának első variánsa, az új budapesti metróvonal orosz cégek általi felépítése, már a múlté. Jelenleg tankok érkeznek, s a fegyverrel törlesztés, sajnos, egyik megoldás lehet. Magyarország e keleti régiója számára azonban létezne egy rendkívül kedvező törlesztési változat, aminek ötlete itt a mezőgazdasági főiskolán pattant ki. Nevezetesen, hogy az itt élőknek létkérdést jelentő autópályának a tovább épülő M3-asba becsatlakozó szakaszát az ukrán határtól visszafelé megépíthetnék orosz vállalatok. — Egy dolgot szeretnék mindjárt kijavítani. Oroszországból nem érkeznek tankok. Tudomásom szerint azok Belorussziából jöttek. Ami az autósztárda-építést illeti, ennek a lehetősége ez idáig semmiféle formában nem merült föl az államadósság törlesztésével kapcsolatban. Nem egészen világos, hogy mi lesz ennek az M3-asnak a jövője, mert ismereteim szerint csak Polgárig épül fel. A magyar miniszter úr úgy nyilatkozott, hogy a számítások szerint annak továbbépítése a mai körülmények között nem gazdaságos. □ A másik sarkalatos kérdés régiónk gazdasági fejlődése számára, az előállított termékeink elhelyezése a földrajzilag kézenfekvő, hagyományos keleti piacokon. Aktív vállalkozók — Véleményem szerint az itteni vállalkozók az összes kelet-magyarországi rhegyék közül a legaktívabban dolgoznak az orosz piacon. Legtöbbjük megtalálja az utakat. Beszélgettem cégek képviselőivel, akik mind elmondták: sza- bolcs-szatmár-beregi mező- gazdasági terméket szállítanak orosz piacra. Ez a megye hagyományosan az élelmiszeri- pari termékek szállítója volt Oroszországba. A volt Szovjetunióba kivitt alma például óriási tétel volt, elérte a háromszázezer tonnát is. □ Ehhez képest most alig néhány vagonnyi az oroszországi almafeladás Szabolcsból. — Változik a helyzet. Idén például Közép-Oroszország- ban kimagasló az almatermés, még a téli almából is. Ez már bizonyos gondokat okoz. Természetesen kevesebb importra van szükség. Azután most nincs államközi kereskedelem, mint valamikor. Ma csak a vállalatok közötti kapcsolatokra lehet alapozni. □ Mit tud tenni a főkonzul? — Összehozzuk a partnereket — Budapesten a kereskedelmi kirendeltségen számító- gépes keres-kínál információs rendszer működik —, hogy tárgyaljanak. Persze ez csak az első lépés, mert aztán vagy megállapodnak valamiben, vagy nem. De hát ez a piac-, gazdaság. Most próbálunk 1 összehozni megyei kapcsolatokat is azért, mert ezen a szinten a vezetők, s a megyei kamarák jobban ismerik az adott lehetőségeket és támogatni képesek a vállalati kapcsolatok fejlesztését. Olyan cégeket hoznak össze mindkét részről. amelyek megbízható partnerek lehetnek. A megyei adminisztrációknak Oroszországban is módjában áll garanciákat adni arra, hogy a szállítások ki lesznek fizetve. Két kapu □ Még milyen lehetőségeket lát régiónk oroszországi gazdasági kapcsolatainak fejlesztésében? — Figyelembe véve az önök megyéjének mezőgazdasági jellegét, távlatokban úgy ítélem meg, hogy egyre nagyobb szerepe lesz az oroszországi szállításokban, a közlekedésben. A volt Szovjetuniónak két kapuja van: a lengyel határon és itt Záhonynál. Hogy a lengyelek a kapu kiépítésében előbb járnak-e nem tudnám megmondani, de tény, a lengyelek előbb kezdtek dolgozni az orosz piacon a rendszerváltozás után, helyesebben az új elszámolások bevezetését követően. 1990-ig, mint ismeretes KGST-elvek alapján folyt a tagállamok kereskedelme. Aláírták az államközi szerződést, s aztán mindenki szállított, vagy vett. Azóta már más a helyzet. Az orosz piacon is ugyanúgy kell dolgozni, mint minden más piacon. □ És ugyanolyan minőséget követel meg az orosz importőr is a dollárjáért, mint bármely más vevő. — Természetesen. Szerintem a magyar termékek minőségben még meg is állnak a helyüket. Itt az árban van probléma. A közös piaci országokban nagyok a szubvenciók, jobban dotálják az orosz exportot is. így onnan alacsonyabb áron tudnak szállítani. Magyarországon ez a támogatás lényegesen alacsonyabb, ezért magasabbak az árak. De vannak már magyar cégek itt is és Hajdú-Biharban is, akik tartósan exportálnak élelmiszereket Moszkvába, Szentpétervárra. Őket kell másoknak is követni. Nagy István Attila zekben a napokban talán még a krizantémok is szomorúbban hajtják meg fejeiket: nehéz és súlyos az a bánat, amit ki kell fejezniük. A halottakra emlékezünk. Otthon, belenézve a gyertya lángjába, vagy a temetőben, ahol az apró lángocskák úgy játszadoznak az arcunkon, mintha a tábortüzet idéznék. A hűvösödő estében összekucorodik bennünk a fájdalom is, mert ahogy múlnak az évek, úgy távolodik annak az arca is, aki valamikor belesimult a testünkbe, megveregette vállainkat, vagy csak biztató szavakat tudott mondani: csendesen, tolakodás nélkül. Úgy, ahogy mindig is élt. Szívesen írnám: halottkultusz van Magyarországon, de nem mondanék igazat. A benépesülő temetők ellenére vallom, hogy csak akkor tiszteljük halottain- kat, ha az élők is megkapják mindazt a figyelmet, törődést, szeretetet, ami kijár nekik. Amire szükségünk is van mindnyájunknak. A munkahelyeken, az üzletekben, a közlekedési eszközökön, a hivatalokban, a hétköznapok legintimebb pillanataiban. De amíg veszélyben van az életünk a zebrán, mert nem kapjuk meg az áthaladás biztonságának a jogát, amíg naponként rá kell ébrednünk, hogy élet-halál harcot kell vívnunk, ha meg akarunk maradni. Nem a csatatereken, ahol méltóvá magasztosulhat hozzánk még a halál is. A semmiségekkel, a felesleges küzdelmekkel szemben szenvedhetünk vereséget, az aljas indulatok sodornak bennünket szélsőséges helyzetekbe. Ma még a félreértelmezett szabadság korát éljük, amikor a hirtelen tágasra nyitott lehetőségekkel sokan nem tudnak élni. A fegyelemnek, a rendnek nem kívülről kell érkeznie, hanem belülről. Az egyén szabadságának a határa a másik ember szabadsága. Ha ezt megtanuljuk, akkor tudjuk majd tisztelni a másik embert is. S ha eljön a halottak napja, akkor valóban őszintén hajthatunk fejet azok előtt, akiket életükben olyan nagyon szerettünk és tiszteltünk. Mennyi lesz a „sikerdíjam", papa? Ferter János rajza A míg az ember kisgyermek, csak annyit ért meg a mindenszentek misztériumából, hogy van az évnek egy különleges napja, amikor megteheti azt, amit egyébként tiltanak: gyufát vehet kezébe, s meggyújthatja a vékonyka gyertyaszálakat. Nézheti a karcsú lángok nyújtózását, még incselkedhet is a forró tűznyelvvel, miközben kézmelengetés ürügyén kipróbálja, milyen közel dughatja ujjait a parányi lángokhoz. Annyira lefoglalja ez az elmélyülést igénylő feladat, hogy mit sem fog fel a felnőttek ünnepélyes komorságából. Amúgy is alig érti csöndes beszélgetésüket, melyben számára ismeretlen neveket emlegetnek. Néha felidéződik egy alak a megsárgult fényképekről, de valahogy nem lehet összeegyeztetni a virágokkal borított halmocskát a nevetős szemű, szúrós bajuszú nagyapa halvány emlékével. Az idő telik, s egyre több állomás lesz, ahol anya belemarkol a papírzacskóba és szétosztja a gyertyácskákat a vidámságát csak a rendreu- tasító pillantások miatt zabolázó gyereknép között. S furcsa módon minél nagyobb körutat kell megtenni, úgy tűnnek el az ismerős arcok. Nagymama egyre kevesebben rójuk a temető girbe-gurba ösvényeit. Hogy év közben se jöjjünk ki a formából, az autók áldozatává lett kutyák, cicák sírján gyújtunk ünnepélyesen egy-egy faggyúcsonkot. Tudomásul vesszük, hogy ők sincsenek már többé, de fel sem merülnek az elmúláshoz hasonló magasztos gondolatok. így kell tenni és kész. Aztán meghalt a nagymamám. Képtelenségnek tűnt: az lehetetlen, hogy valaki éppen húsvétkor, a feltámadáskor haljon meg! Ahogy az már faluhelyen szokás volt, a házban ravatalozták fel. Mi, unokák, beteg kiscsirkeként bújtunk meg a sarokban, s figyeltük, milyen különösen viselkednek köröttünk a felnőttek: nyugodt, csöndes léptekkel bejönnek az ajtón, aztán hirtelen jajve- székelni kezdenek, amint meglátják azt a fehér, itt-ott kidudorodó leplet az előszoba közepén. A zokogásból valahogy azt a félmondatot hámoztam ki: úgy mosolyog, mint szokott, mintha élne... Én eddig nem merészkedtem közelebb, de most félelmemnél erősebbnek bizonyult kíváncsiságom: hogyan mosolyoghatna, ha egyszer meghalt? Vagy talán mégsem...? S ekkor, megszegve az anyai kérést, odasandítottam a felemelt lepedőszerűség alá. Rögtön megértettem, mint jelentett, amikor édesanyám azt mondta, inkább az élő, eleven mamát őrizzük meg az emlékezetünkben. Mert ez a Valaki egyszerűen nem lehetett a: én nagymamám. Olyan hátborzongatóan sárgásfehér és áttetsző volt, mintha a halottak napi gyertyákból formázták volna vonásait. Abban az évben éreztem úgy először: nem akarok kimenni gyertyázni a temetőbe. A földhányás alatt apa édesanyja fekszik, és én félek újra látni a fájdalmat apukám arcán. Hogy is halhat meg valakinek az édesanyja ? Akkor már értettem, mi az az elmúlás, de semmi magasztosát nem találtam benne. A kínzó hiányérzet miatt minden gyönyörűségét elvesztette az a novemberi este. Nem értettem, miért kell évről évre feltépni a sebeket. De egy napon rádöbbentem: még a halállal sem tűnik el az, akire emlékeznek szerettei. S akkor — ott a sírnál — végre ki mertük mondani: vasárnaponként még mindig várjuk a kopogást a nagyajtón, amint ebéd után megérkezik nagymama a fekete műbőr csatos retiküljével, amiből feledhetetlen, azóta sem érzett ízű süteményeket varázsol elő. Emlékszel, amikor az öcskös egyszer reklamált a lekváros piskóta láttán: inkább egy kis tisztességes mákoskalácsot tetszett volna sütni! Igen, s a következő vasárnap mákkal dúsan megrakott kőttes lapult a táskában. S arra emlékszel még, amikor...? Mama! A mi családunkban minden kicsit másként történik. Amikor mások a halotta- ik kedvéért csöpögő faggyúszálakat szúrnak a sír dermedt rögei közé. a márványlap szegélyére, addig mi makacsul a feltámadást bárjuk azon a pénteken. Az ujjain- kon gyorsan kiszámoljuk: már csak kettőt kell aludni, s itt a vasárnap; amikor kopogni tetszik az ajtón, fekete műbőr táskájával a karján, benne a tisztességes mákoskaláccsal, amelyet azóta sem sütött senki. Mert nem halhat meg igazán az. akire emlékeznek. S mi nem szűnünk meg emlékezni. Gránát robbant Cservenyák Katalin M a még a krónikák vezető híre, ha újabb kézigránát robban a fővárosban, vagy az országban. Hallatán még végigfut a hideg a hátunkon, de attól tartok, eljön az idő, amikor a hírek végén mellesleg megjegyzik: ja, hajnalban ismét robbantottak, a Nap 5 óra 38 perckor kelt, időjárás pedig ma is várható... Egyszerűen fel nem foghatom, mi oka lehet valakinek a robbantásra. Ráadásul ezek a mieink — már meg ne sértsem őket — abszolút amatőrök. „Jobb” helyeken legalább telefonon előtte figyelmeztetik a rendőrséget, vagy a kiszemelt épület, üzlet tulajdonosát, hogy ekkor és ekkor, itt és itt, nyomós okból kifolyólag bomba fog robbanni. Ha pedig már robbant a pokolgép, az esetek többségében valamilyen szervezet vagy terrorista banda magára vállalja az akciót. Félreértés ne essék, nem ezt hiányolom! De ha már valaki ennyire degenerált, legalább a játékszabályokat méltóztassék betartani! Csak azért, hogy tudjuk, épp mi nem tetszett nekik. Tartok tőle, ezek a mostani, főként üzletek ellen elkövetett robbantások sem minden előzmény nélküliek. Elképzelhetőnek tartom, hogy a merényletek elszenvedőit rövid idő múlva felkeresi majd valaki, aki felajánlja a védelmet, természetesen nem ingyen. Nem lepne meg az sem, ha kiderülne, az ajánlattevő, vagy valamelyik sameszé korábban már járt volna az üzletben, s a visszautasításra volt yálasz a gránát. Félő, az újabb ajánlat már elfogadásra talál, s a mocskos haszonlévezők rettegett uralma tovább erősödik. Félek, túl késő van már ahhoz, hogy a bűnszövetkezeteket felszámoljuk. Hisz milyen megkönnyebbülve dőltünk hátra a karosszékben, mikor a 17 éves „ket- chupos” robbantót elkapta a rendőrség? S lám, azóta nem telik el nap, hogy „kollégái" ne hallatnának magukról. Tartok tőle, ezek viszont már nem általános vagy középiskolások...
