Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-31 / 254. szám
1996. október 31csütörtök A FŐSZERKESZTŐ POSTÁJA □ Menedékházból kórház Elröppenő életünkben 50 év nagy idő. A régi helyre visszatérve, ismerős már alig akad. Soraink is ritkulnak. Az emlékek is lassan ködbe vésznek a baktaló- rántházi Degenfeld-kas- télyról. Emlékeim felelevenítve, a kastély utóbbi fél évszázados eseményeiről mesél most a múlt. A II. világháború borzalmai után mindenki fellélegzett. A háború nagy véráldozattal járt. A hadifogságból meg sokan betegen tértek haza. Aratott a magyar halál. Szabolcs megyében nem volt olyan kórház, ahol ezeket a betegeket ápolhatták volna. Elhangzott a jelszó: „A kastélyokból szanatóriumot”. A megye akkori vezetői közül néhány — TBC-ből gyógyult — fiatal megálmodta a megye első szanatóriumát. A baktalórántházi üresen álló kastélyra esett a választásuk. A naptárban ekkor 1946-ot írtak. Az épület kifosztottan, elhagyatottan, üres ablakokkal tátongott. A terv hallatán a józan vének elmosolyodtak, de nem akarták a fiatalok lelkesedését letörni. A részvényesek a jegyzés arányában nyertek jogot arra, hogy a betegeiket elhelyezhessék. A millpengő nem ért sokat, így pénz helyett a szerződő vállalatoktól iparcikket, terményt, munkát fogadtak el. Közben a helyi és a környékbeli iparosok társadalmi munkával megkezdték a tatarozást. A szervezők kőrútjaik során sok helyre bekopogtattak. A katonaságtól leselejtezett fekete vaságyakat és némi ágyneműt kaptak. Megkönnyítette a falujárást, mikor egy lőcsös szekérrel és egy sánta lóval gazdagodtak. Sok terményt, burgonyát, lisztet, babot, zsírt, tojást gyűjtöttek be. Mikor már két tehén és egy üsző állt az istállóban, bizakodtak, hogy megoldódik a tejellátás gondja. Az 5 holdas konyhakertet felszántották és úgy tervezték, hogy a gyógyuló betegek segítségével ellátják majd a konyhát friss zöldáruval. A szobákban petróleumlámpa pislákolt. Az aggregátor beindításával vált lehetővé a röntgen-átvilágítás. Egy bátor orvos, néhány diakonissza, majd 1-2 szorgalmas munkás is akadt. És lassan szivárogtak a betegek. Magukkal hozták megszokott párnájukat és dunnájukat. Ha döcögve is, de csak megindult az első szövetkezeti kórházban az élet. Néhány hetes próbaüzemelés után eljött a nagy nap, amikor már hónapok óta lázasan készülődtek. Mindenki sürgött-forgott, serénykedett, enyhítette a szegénységet. Az ünnepélyes megnyitóra az akkori népjóléti minisztert, dr. Molnár Eriket hívták meg. 1946. november 10-én napsütötte reggelre ébredtek. Délelőtt 10 órakor, a kastély feldíszített teraszán, a megye vezetői és a szervező gárda jelenlétében — elismerő, meleg szavak kíséretében — nyitotta meg a 120 ágyas kórházat. Azon a teraszon terítettek az ünnepi ebédre, ahol régen az ifjú gróf és a kerítésen kívül álló nép, hajnalokig gyönyörködött Fedák Sári szívet melengető nótáiban. Kezdetben katonai módra, az udvaron üstben főleg egytálételt főztek. Az újonnan rakott kemencében friss ropogós házikenyér sült. Az ágyneműt az udvaron teknőben mosták és a ruhát a padláson szárították. Az első télen vaskályhában csak a társalgóban égett a tűz. Az akkori körülmények egy éjjeli menedékhelyre emlékeztettek, de mindenki jól érezte magát, senki sem zúgolódott. A betegek nem követelőztek, nem nyugtalankodtak. Sorsukkal megbékélve bizakodtak javulásukban. A megye elismerve a kórház önzetlen erőfeszítéseit és fenntartásának szükségességét, az üzemeltetést magára vállalta. A kiadások biztosításával és a fizetések havi kiutalásával a menedékházból lassan kórház lett. A műemlékbizottság a kastély külső homlokzatát megfiatalította. A felszereltség és a műszerezettség tudatos bővítésével, a kivizsgálási lehetőségek fejlődésével és az új, hatásos gyógyszerek biztosításával a gyógyeredmények lassan az országos átlagszintre emelkedtek. Most ünnepelnénk a kórház alapításának 50. évfordulóját, de egy évvel ezelőtt -— a népbetegség csökkenésének átmeneti lázában — bezárták kapuit, hogy ágyszámban csökkentve, Sóstón folytassa munkáját. A gümőkór, mint népbetegség csak a rendszeres szűrő- vizsgálatok és a kötelező gyógykezelés hatására és idejére szűnt meg. Búcsúztatni jöttem ezt a megszűnt kis kórházat, nem dicsérni, de soraimmal szerény emléket szeretnék állítani a még élő alapítóknak, és a közülük közben elhunyt névtelen hősöknek. Összeállította: Dr. Nagy Géza tüdőgyógyász Dunakeszi Cserbenhagyás Tisztelt Külkereskedő Urak! Magukra hagyták a mezőgazdasági dolgozókat. Tudjuk, hogy az elszegényedett Oroszországnak nincs pénze a piac feltöltéséhez, de cserekereskedelemmel csak lehetne valamit kezdeni. Száz szónak is egy a vége: Cserbenhagyták a magyar parasztságot. Káosz van az anarcsi léüzem környékén is. Három nap éjjel-nappal kell várni a fuvarozóknak, míg le tudják adni az almát. Véleményem szerint ésszerűen azt is meg lehetne szervezni. Annyi sorszámot kiadni, amennyit egy nap be tudnak fogadni. Nem vállalják a fuvarosok a háromnapos sorban állást vagy ha vállalják, az alma árát elviszi a sorban állás, a várakozási díj. Úgy tudom, hogy 40 ezer tonnányi almát dolgoznak fel Anarcson. Mi lesz a többi alma sorsa? Tisztelettel: Lippai M. Fényeslitke Nyíregyháza régi temetőiről Az Északi temetőbe a Jósaváros felől érkezve gránitoszlopon olvashatja a látogató a latin feliratot, mely magyarul azt jelenti: „nyugodjanak békében”. így szoktunk elköszönni halott hozzátartozóinktól is, amikor búcsúzunk sírjaiktól. Az ember életéhez hozzátartozik a bölcső és a koporsó is, tehát a temető is. Kevesen tudják, hogy hol voltak Nyíregyháza régi temetői. Az evangélikus templom kuruckori temetőre épült. A kórházunk helye is temető volt valaha. A nyugati temetőt vasúti temetőnek nevezték, amelybe 100 éven át temetkeztek. Ezt a temetőt vagy legalábbis a maradványait még magam is láthattam gyermekkoromban. A Záhony felé tartó vasútvonal kettészelte a nyugati temetőt, amelyet ezentúl vasúti temetőnek neveztek. 1914-ben bezárták és egyeseket elszállítottak innen. A huszas évek közepén maga Kiss Lajos múzeumunk igazgatója itt még híres emberek sírjait találta. Volt közöttük polgár- mester, vagy Nyíregyháza első történetírójának, Lukács Ödönnek is a sírja, amely ma már az Északi temető IV. parcellájában található. Ugyancsak Kiss Lajos múzeumigazgató személyes közléséből tudom, hogy a vasúti temetőben még feltalálható relikviákat az Északi temető nyugati részében, a katolikus temetőben álló Krisztus-kereszt körül helyezte el. Számomra a legkedvesebb temető a Déli temető volt, amelyet már kisgyermek korom óta ismertem. A temetősort a mi gyermekkorunkban Bánság utcának nevezték. Ma Bartók Béla utca a neve. Az utca középső részén kis közön át értük el a vásárosnaményi vasútvonalat, amelyen áthaladva jutottunk a temetőbe. Ez a temető nem volt körülkerítve, mint a Morgó temető, azaz az Északi temető. A harmincas években jegenyesorok szegélyezték azt útjait. Ebben a temetőben temették el anyai nagyapámat, nagyanyámat, keresztapámat, akiket én nem is ismertem. Az édesanyám megmutatta az ő nagyszülei, vagyis az én dédszüleim sírjait is. Ehhez a temetőhöz fűződik az első halottak napi gyertyázásom is. Gyermekként csak a fényes gyertyáknak örültem és fáklyának használt napraforgószárba tűzött gyertyával lecsurgattam az új Naumann kabátomat is. A Déli temetőt az ötvenes években bezárták és a hatvanas években kiürítették a papírgyár építése miatt. A múlt évben még a sírásó házát is lebontották. Ma szeméttelep és elvadult dzsungel a Déli temető. Az itt nyugvók földi maradványait, vagy csak egyes részeit átszállították az Északi temetőbe, de közös sírhelyeiket újból eladták. A városalapító ősök' leszármazottainak csontjai nem nyugodhattak atyáik porainál. 1912-ben az akkori világ legnagyobb luxushajója, a Titanic, az Atlanti-óceánon jéghegynek ütközött és elsüllyedt. Sokszáz áldozata a tenger fenekére került. A mostani fejlett technikával felderítették a hajó roncsait a tenger mélyén és kiemelését tervezik. Az áldozatok hozzátartozói erélyesen tiltakoznak a kiemelés ellen. Hagyják nyugodni békében hozzátartozóikat. Re- quiescant in pace. Amikor süllyedni kezdett a Titanic, a zenekara az utolsó pillanatig is játszotta ezt a szép éneket: „Megyek már, óh Uram, megyek feléd!” Dr. Reményi Mihály Nyíregyháza Hiányzó zászlók az ünnepen Elmúlt nemzeti ünnepünkön feltűnt, hogy több helyen nem lobogtatta az októberi szél a zászlókat. Kissé furcsálltám, s arra gondoltam: bezzeg a diktatúra évei alatt az áprilisi, novemberi szélnek volt mit lobogtatni. Pedig a zászló jelkép, szimbólum. Jelképe a közösség összetartozásának, jelképe a hűségnek. Eredetileg a zászló hadijelvény volt és mint ilyet használták évezredekkel ezelőtt is. A Bibliában Mózes negyedik könyvének második része, második versében olvasható: „Az Izráel fiai, kiki az ő zászlaja alatt, az ő atyáinak házanépével, jeleivel járjon tábort.” A honfoglaló magyarok zászlója vörös volt, fekete turulmadárral. Az Árpádoké piros-fehér csíkos. A piros-fehér-zöld színek először az Aranybulla pecséttartó zsinórján fordultak elő, ettől kezdve gyakran felbukkantak még a Habsburg korban is, de törvénybe csak 1848-ban iktatták be, és azóta népünknek, szabadság iránti szeretetünknek, vágyainknak szimbóluma. Sajnos sokak életében nem ott van a zászló és a nemzeti ünnepeink, ahol lenni kellene. Tapasztalatom szerint az idősebb generáció mintha elfelejtett volna ünnepelni, a fiatalabbakat meg nem tanították meg ünnepelni, — tisztelet a kivételnek. Pedig fontos szerepe van a közösség életében az egyházi, világi, nemzeti ünnepeknek. Az egyik tragikus sorsú székelyfalu — Mádéfalva — templomának bejárata fölött ez olvasható: „Boldog a nép, mely tud ünnepelni, Arcod fényében, Uram járni, kelni.” így van. Csak az a nép lehet boldog, amelyik közösségi életet él, ismeri és tiszteli a hagyományokat, történelmét, megemlékezik azokról és az ünnepeken testét, lelkét ünneplőbe öltözteti. Mit mondanak rólunk? A magyar szomorú, boldogtalan, önpusztító..., talán itt van az egyik ok?! Ebben a gyűlölködő, az igazi értékeket semmibe vevő közéletben felkiáltójelek Kölcsey szavai: „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi vagy semmivé hagyja, saját nemzeti létét gyilkolja meg.” Ha fontosnak tartjuk, hogy gyermekeink, unokáink magyar hazában nőjenek fel, akkor gondolkozzunk el a leírtakon, s vegyük komolyan, s talán jövőre már több zászlót lobogtat majd az októberi szél. Szalai László református lelkész Kérsemjén-Fehérgyarmat Fogadalmat tettek Ünnepi istentiszteleten, bensőséges hangulatban tettek fogadalmat a Jókai Mór Református Általános Iskola kis diákjai október 22-én, kedden délelőtt. „Boldogok a tisztaszívűek... ha maradtok ilyen tisztaszívűek, akkor teljesülni fog, amit ígértek: arra törekszem, hogy életem Isten és az emberek előtt kedves legyen.” — mondta többek között Sipos Kund Kötöny református esperes. A diákok őszinte büszkeséggel fogadták az iskola jelvényét, melyet a gyülekezet presbiterei tűztek fel. Amatőr felvétel a fogadalomtételről Két hír Olvasom, hogy egyre többen kénytelenek megszakítani, illetve abbahagyni tanulmányaikat a felsőfokú intézményekben, mert nem képesek kifizetni a tanulásukkal kapcsolatos költségeket (tandíj, jegyzetek, kollégium, menza stb.) Számuk a megyeszékhelyen megközelíti e tanévben a százat. Száz egyéni tragédia. Mennyi gond, nélkülözés, izgalom vezetett odáig, míg a gyerek bekerült a főiskolára. Sikerül-e az érettségi, a felvételi, a kollégiumba vagy valahol másutt kap-e helyet a gyerek — aggódtak a szülők és környezetük. És amikor végre minden összejött úgy tűnik véget értek az álmok. Működésbe lépett a kontraszelekció, nem tanulhat tovább a gyerek. Legalábbis egyenlőre nem. Tudom vannak akiknek ezek a költségek meg sem kottyannak. Tudom, nem igazságos, hogy az vállalja magára a tanulás költségeit, akinek nem tanul tovább a gyereke. Tudom, tanuljon a gyerek, s majd kap kedvezményeket. Sok mindent tudok. Csak azt nem tudom, mi lesz azokkal, akiknek már az induláskor sem adtuk meg az esélyegyenlőséget. Akik ma ezeket a megszigorító intézkedéseket hozzák, bár évtizeddel ezelőtt az akkori rendszer jóvoltából tanulhattak itthon és a külföldi egyetemeken is. Ilyen könnyen felejtenének? Szintén a sajtóból szerezhettünk a napokban tudomást arról, hogy Kelet- Timor püspökét és a függetlenségért folytatott harc és ellenállás vezetőjét No- bel-békedíjra terjesztették fel. Keresni kezdtük a térségen, merre is van ez a sziget. Aztán többet is megtudhatunk róla. Azt is, hogy több mint két évtizede folyik e kis sziget lakói ellen a kegyetlen leszámolás. Ez alatt az idő alatt 200 000 embert a legnagyobb kegyetlenséggel pusztították el, a sziget lakóinak egyharmadát. A kegyetlen öldöklést az indonézek követik el. Az egész világ, a „művelt” nyugat tud róla, de a mai napig hallgat, az egészhez statisztál. Hallgat, mert Indonéziában nagy beruházásai veszélybe kerülnének, s a kis szigetnek olaja sincs, stratégiailag a szerepe a nullával egyenlő. Emlékezzünk csak jó pár évvel ezelőtt Kuvaitra, vagy a nemrég lezajlott nagy flottafelvonulásra az Öbölben. A következtetést az olvasóra bízom. Oláh Gábor Nyíregyháza A szerkesztőség fenntartja magának azt a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. A főszerkesztő postája az olvasók fóruma, a közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Az Északi temető főbejárata Balázs Attila felvétele
