Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-26 / 250. szám
A jármiak öröme még ’92-ből Balázs Attila felvétele Lehet ezen utólag töprengeni, jogos volt- e a felháborodás, vagy sem, tény, hogy az ottaniak igazságérzetét sértette, a jogot azonban nem, hisz egy aranykoronával sem volt több kárpótlási jegy ott, mintha csak a helybeliek ültek volna a székeken, ugyanis nagyecsediektől vásárolt jeggyel licitált. A hivatal dolgozóinak az a véleménye, hogy tisztább lett volna a kárpótlási jegy forgalmát legalizálni, s akkor az árverezéseken már mindenki saját nevében licitálhatott volna, s egyértelműen megállapítható lett volna, kinek mennyi földet sikerült szerezni. És be kellett volna határolni a törvénynek a birtokminimumot is. Célszerű lett volna meghatározni, hogy mondjuk 1500 vagy 3000 négyzetméter alatt nem lehet árverezni. Igaz, ez is bonyodalmakat okozott volna, de még mindig praktikusabb lett volna azokkal megbirkózni, mint lehetőséget teremteni felhasználhatatlan, megközelíthetetlen földek szerzésére. Amikor kiderült, hogy a szövetkezeti föld nem elég a kárpótlásra és arra, hogy a megmaradt tagság is gazdálkodhasson, egy újabb törvény állami tulajdonú földek árverezésére is lehetőséget adott. Úgy rendeltattam magam ebben a félemberöltőnyi időben, melyet Magyarországtól távol töltöttem — meséli —. Nekem sokáig Hodász jelentette a mindent és ha a mindenség- ben feloldódtam, akkor is Hodász volt a minden, gyermekkorommal, gyermekbarátaimmal. A végtelen krumpliföldekkel és akácosokkal, Szatmárcsekével, a kopjafák gótikájával (ahogy építkezünk belül és kívül is), a dűlőutak szorításával, őseim csontjára tapadt homokkal, az anyanyelvemen szóló kismadár hangjával... Ha hiányzik, hozd közelebb, gondoltam, s tettem, ahogy tettem, de megpróbáltam, kertészkedtem: ami magot magammal hoztam öntözöm itt negyven éve. Talán már örökre kertész maradok. Lassan mindenki itthagy, és én még mindig öntözőkannával járok haza, pedig bátyámat nem régen vesztettem el és már csak a húgom él. — Apám bolgárkertész volt felesben. Dinnyét és paradicsomot termeltünk. Akkor azt hittem, azok a küzdelmes évek voltak a legnehezebbek. Ma újrajátszanám az egészet, ma, amikor még mindig az elveszett hazát keresem, melyet 1956-ban elhagytam. Nem akartam egy olyan országban maradni, ahol megfeszítették a békét. December 28-án Zalaegerszeg felé indultunk két lányunkkal. A határt ismertem, nem volt nehéz átkelni. Tudtam miből szabadultam, tudtam mit hagytam ott, de mikor visszafordultam a Nyírség irányába, szemeimbe könnyek gyűltek. A kanadaiak megadták az engedélyt és elkezdhettünk egy új életét. 1960 májusa óta élek Calgaryban, nyugdíjba vonulásomig festő-mázoló voltam, tapétáztam és famunkát vállaltam. És harcoltam mind a mai napig azért, ha harcunkat megvívtuk, legalább ismerjenek el bennünket. A Nyírkezett, hogy az így árverésre bocsátott termőföldek aranykorona-értékének el kell érnie a szövetkezetek által árverésre bocsátott föld aranykorona-értékének legalább húsz százalékát. Kiderült: olyan kevés nálunk az állami tulajdonban lévő terület, hogy a törvényben meghatározottnak még a felét sem érte el — mondja Sveda Béla —. Ez hektárban kifejezve durván tízezer hektár, pedig legalább húszez’er hektárra lett volna szükség a törvény szerint. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében több mint 36 ezer kérelem érkezett, s az országban elsőként Fülesden tartották meg az árverezés 1995. május 29-én. A mai napig 213 alkalommal elárvereztek közel 76 ezer aranykoronát, a terület nagysága megközelíti a 9 ezer hektárt. Ebből a területből 5760 család jutott tulajdonhoz 140 millió forint értékű kárpótlási jegyért. — Az még külön elkeserítő és elgondolkodtató, hogy a megye 228 települése közül a 2-es földalap csak 116 települést érint, s ezeknek is több mint fele kérelemmel fordult a privatizációs miniszterhez, és vagy módosítást kért, vagy azt, hogy a kijelölt ség itt van velem és ha azt nem egy nemes ügy miatt hagytam el, akkor abba bele lehet halni. És én nem akarok idő előtt távozni, mert még itt a földön sok dolgot kell megoldanunk a hazáért, az otthon hagyottakkal együtt vagy esetleg az ő javukra. San Diego Aki eljut San Diegóba, a mexikói határon fekvő óceánparti városba és turistabusszal járja be legnevezetesebb részeit, biztos lehet abban, hogy elviszik az United Nations Bulding parkba, ahol huszonnyolc náció épületei között büszkélkedik a Magyar Ház is. Gazdája Haraskó József, aki azonnal büszkén meséli el a 180 ezer dollár költségen épült „kincses barlang” történetét, mert természetesen a skótok, kínaiak, csehek stb. között a miénk a legszebb és bár vallási, politikai témájú előadásokat nem tarthatnak itt, 20Ö-250 aktív magyar látogatja a rendezvényeket. Haraskó Józseffel a csendes-óceáni pálmák alatt beszélgettünk, ahol a sósízű párával és könnycseppekkel összekeveredett a szülőföld néhány édes emléke. területeket vegye ki a kárpótlásra kijelölt földalapból. A kérelmek elbírálása eddig is vontatottan haladt, de most, hogy nincs privatizációs miniszter, botrányoktól hangos az ÁPV Rt., minden bizonnyal tovább lassul a folyamat. * * * Ha lesz Magyarország újkori történetében sokat vitatott parlamenti döntés, az a kárpótlás ügye lesz. Azé a kárpótlásé, amely- lyel jót akartak, azt szerették volna elérni, hogy akinek a vagyonát, személyes szabadságát megkurtították, valamilyen kárpótlást kapjanak érte. És mi lett a következménye? Az első szabadon választott kormány bukott bele. Nem segített azokon, akiken szeretett volna, felemésztette az ország vagyonának jelentős részét, s azok húzták a hasznot belőle, akik fillérekért felvásárolták. Megvették azoktól, akiknek kevés volt, akiknek a legnagyobb szüksége lett volna a segítségre. A privatizáció mellett a kárpótlás segített a gazdagodásban néhány ezer embernek, s magánzsebbe vándoroltatta annak a vagyonnak egy jó részét, amit az ország lakossága négy évtized alatt megtermelt. — Valahol nagyon messze innen a napos Kaliforniától, Magyarországnak egy keleti községében Tiszabercel-Gáván születtem. Ezen a kifeszített egyenesen, ebben a leküzdhetetlen távolságban élek ma is itt, San Diegoban. A haza elhagyását követően 1956 után kisebb-nagyobb nehézséggel tarkított életem mára kisimult, bár még nem békéltem meg mindennel, még sok-sok kérdés foglalkoztat nap mint nap. — Annak idején november 23-án vettem a nyugati határ felé az utamat... Amerikában hét évet Ilinois államban töltöttem, s azóta itt élek San Diegóban. Elvégeztem a kereskedelmi főiskolát, végül pedig asztalos lettem, házakat javítok és eladok. Családommal itt élek, feleségemmel, három lányommal és két fiammal. Sokszor úgy érzem, megtaláltam az új hazát. Azután ha osztálytársaimra és azokra a vívókra, tornászokra gondolok, a nyíregyházi hősökre, akik 1956-ban szerencsétlenül jártak — összeszorul a szívem és azt kérdem magamtól: megteszek-e mindent, hogy emléküket őrizzem, hogy szülőfalumért teszek-e valamit is. Ilyenkor elszomorodom. — Sajnos már nem gondolhatok arra, hogy odahaza halok meg. Életem jó része és családom ide köt. Fáj, ha rosszat hallok hazámról, tehetetlen keserűséggel hallgatom a panaszokat. Jó lenne felpattanni és hazarohanni. De engem már itt temetnek el, a sírhelyemet is megvásároltam. Nekem talán csak eddig futotta, de az eszme sosem foszlik le, sosem hűl ki és én az „Isten, áldd meg a magyart” és „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar” sorokat még ma sem tudom énekelni, mert a torkom összeszorul és szemembe könnyek gyűlnek. MÚZSA Veress Miklós költeményei Könyörgés hajdani szeretőkért Nyíltak simogatásra de féltek a kezek nehogy valaki lássa ölelkezésüket — ne éttől féljetek már attól hogy nincs csoda: meghalhatsz te is immár Zsuzsanna s Ágota Arcotok lesz fehér ég karotok száraz ág mint néki kinek vérét most falta föl a rák Megélt huszonhat évet de lám hogy le ne késsé a múltját általlépett egy másik létezésbe s mert huncutságra kedve mindig is volt elég véletlen ittfeledte arcát szemét s kezét és végrendelet nélkül mielőtt magává bomlott tudom rámhagyta végül azt a nyarat s a dombot a fákat melyek őrült futásunk forogva nézték rámhagyta tüskeszúrta sebének piros ízét S habár semmit sem ér ez — higgyétek tizenkét éve piros volt még a vére piros volt még a vére s hogy légyen volt halála könnyebb mint az enyém lesz könyörögjetek érte könyörögjetek érte Nagy Tamás illusztrációja Valahányban Sziszeg az isten körme ég alatta vagyok törmelék csipet por szálka néz e szem elnézi még hogy létezem Ballada Himbálózik egy ház nélküli ablak üvege újságpapír mögötte öngyilkos bolygók lobognak s az űrbe egy arc belesír máshol nem itt vagy csupán eltolódott egymástól a hely s idő anyját vajúdja és didergő-boldog lázban sikolt a csecsemő a mosolyomban fehér gyász van csillagszemedben éjszaka madarak vagyunk egy repülő házban amelynek nincsen ablaka (A hetvenes-nyolcvanas években a mai magyar líra egyik legmarkánsabb egyéniségeként tartottuk számon Veress Miklóst. Szemelvényeinket az 1975-ben publikált, igen kiváló Bádogkirály című kötetéből választottuk.) Az eskü lefoszlik címmel a Gárdonyi Géza Színház és a New York-i Magyar Színház közös produkciójában dokumentumjáték készült az 1956-os forradalom negyvenedik évfordulójára. Egerben a bemutató — amelyet Sziki Károly színművész írt és rendezett — október 23- án volt. A dokumentumjáték alapjául az Egyesült Államokba és Kanadába menekült egykori szabadságharcosok — köztük szabolcsiak — videokazettákon őrzött vallomásait is felhasználták, amelyekben nemcsak ’Sóról, hanem a szülőföldről is szólnak. A dokumentumjátékban főként a forradalom eseményeivel összefüggő vallomásrészleteket helyezték előtérbe, írásunkban jobbára az óhaza iránti érzésekről szóló emlékekből merítettünk. _____________________________________________________________1996. OKTÓBER 26., SZOMBAT_______
