Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-26 / 250. szám

1996. OKTÓBER 26., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete ÍRÓJEGYZET Kegyetlen örökség Lázár István A pám az első világháborúban először még a szerb fronton sebesült meg, később azon­ban orosz fogságba került, abol hosszabb időt töltött hadifogoly- táborban a brjanszki erdő mélyén, egy kis faluban, muzsikokhoz kihelyezve munkára, majd pedig még a hadifog­lyok szabadítása előtt kalandos mó­don hazaszökött. Volt tehát alkalma megismerni 1916 és 1918 között az akkori orosz élet — és az 1917-es for­radalom — mélyvilágát. Mindezek után kedvvel olvasta ugyan Solohov Csendes Donját is, ám amikor — csak 1957-ben! — megjelent itthon Babel Lovasbadse- reg-ciklusa, akkor elragadtatva mondta, hogy ez az első könyv, amely igazán azt az Oroszországot mutatja, amelyben ő is élt. Az azután egy későbbi korszak — Apám nem is érte meg —, amikor Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa lett az orosz-szovjet sors, közelebbről a Gulág, a büntetőtáborok világának leghitelesebbnek vélelmezett tanúja. (Az őróla szóló, nagyszerű kisregény­re ne vetítsük vissza a későbbi, a szlavofil és ultrapravoszláv Szolzse­nyicin sötétes árnyékát.) Egy még ké­sőbbi korszakot ebben a sorban szá­momra Salamov képvisel, akinek ugyancsak a sztálini táborok pokol­bugyrait ábrázoló novellaciklusa annyira dermesztő, hogy olvasása után lélegzetet alig kap az ember. Holott mögöttünk van eközben a Gulág-korral pár évig párhuzamos Holocaust-kor is, a maga dermesztő emlékeivel és dermesztő irodalmával. Mi jöhet még — kérdezzük ezután, történetesen nem a történelemtől, ha­nem az irodalomtól. Nos, tavaly je­lent‘meg, s idén már magyarul is megkapható az orosz földön szüle­Archív felvétel tett, francia nyelven író Andrei Ma- kine A francia örökség című karcsú könyve. Az író nagyanyja orosz föld­re vetődött, s a végül szinte egyetlen Gulággá vált szovjet földön ott ra­gadt francia nő. A fiú számára nagy­anyja leánykori személyes és tárgyi emlékei Franciaországról, maga a francia nyelv, amelyen nagyanyjával beszél, s végül a francia irodalom egy szinte álombéli világot, egy második valóságot alkot — miközben ő per­sze a szovjet hétköznapokat éli. S ér­tesül — többnyire csak lassan megvi­lágosodó családi történetekből — a szovjet valóság általa közvetlenül meg nem tapasztalt mélységeiről. Am ne higgyük, hogy ez a regény valami végig komor és csupa leleple­zéssel átitatott mű. Es nem is csak a francia nagymama emlékezéseiben jelenik meg derű, tarkaság, idill. Ma- kine roppant sok búron játszik, sok­rétűen szövi, hagymarétegenként há­mozza történetét. Amelynek a végére sokkoló fordulatot tesz. Olyan drá­mai fordulatot, amit csak méltatlan cinizmussal nevézhetnők „poénnak". Ezt elárulnom nem szabad — legyen ez minden olvasó számára személyes meghökkenés forrása. Csak annyit, amikor e fordulathoz érünk, nem csupán végső soron közös, kegyetlen történelmi örökségünk súlya nyom már, hanem igen sok újragondolni valónk lesz arról: kik is vagyunk? Miből is van az emberi Ki az, akire azt mondom: én. Koszorú Rákóczi koporsóján Kilencven évvel ezelőtt helyezték el a kassai dómban a fejedelem hamvait Szabolcs vármegye bandériuma Belánszky-Demkó Péter reprodukciója Bene János Kilencven évvel ezelőtt, 1906 őszén az egész magyarságot összefogó, felemelő ün­nepségsorozat zajlott le a fővárosban és Északkelet-Magyarországon. az uralkodó, I. Ferenc József a nemzet követelésére kénytelen volt beleegyezni II. Rákóczi Fe­renc és bujdosó társai hamvainak Török­országból való hazahozatalába és ünne­pélyes újratemetésébe. A nagyságos fejedelem és társainak ko­porsói október 28-án érkeztek meg Buda­pestre, a Mátyás-templomban felállított ravatalra (Thököly Imre koporsóját a De­ák téri evangélikus templomban ravataloz­ták fel), majd még ugyanaznap este 6 óra­kor vasúton Kassára, a végleges nyughely­re szállították a hamvakat. Szabolcs vármegye főispánja, gr. Vay Gábor október 1-jére hívta össze a várme­gye rendkívüli közgyűlését, hogy a kassai ünnepségen való részvétel egyes kérdéseit megtárgyalják. Azt a határozatot hozták, hogy egy díszes menet képviseli majd a vármegyét, amelynek élén fehér lovon egy apród halad a vármegye színeibe öltözve, két oldalán egy-egy csatlóssal, kezében egy párnán a Rákóczi szarkofágjára elhelye­zendő ezüst koszorúval. Az apródot kuruc ruhában három tárogatós gyalogos követi, utánuk négy harsonás a megye színeiben, majd a vármegye 24 előkelő ura díszma­gyarban, lóháton, a főispánnal az élen. Mellette Liptay Béla a vármegye zászlajá­val, másik oldalán gr. Vay Miklós egy ku­ruc zászlóval lovagol. Ezt a csapatot a vár­megye bandériuma kíséri kétoldalt Henter Antal várnagy vezetésével. Legvégül kö­vetkezik a vármegye hölgyeiből és bizott­sági tagjaiból alakított küldöttség gyalog. A hölgyeket a főispán felesége, a bizottsá­gi tagokat Mikecz Dezső alispán vezeti, akit azzal is megbíztak, hogy ä vármegye községeiből egy népies bandériumot is szervezzen. A vármegye nem képviseltette magát a fővárosban, ám amikor a hamvakat szállí­tó vonat 28-án éjszaka Szerencsen megállt, a hatalmas tömegben ott volt Péchy Gyula megyei árvaszéki elnök, aki Rákóczi ko­porsójára helyezte a vármegye koszorűjátl. És eljött a nagy nap, október 29., a kas­sai gyászszertartás napja, amelyen a buda­pestihez hasonlóan az ország zászlaját a megyebeli gr. Vay Ádám vitte, két fia Ádám és Rezső kíséretében. Szabolcs vár­megye fényes felvonulását két tárogatós nyitotta meg, majd a, főispán fia, a hatéves gr. Vay László két csatlós által vezetett fe­hér lovon ülve bársonypárnán hozta a me­gye ezüstkoszorúját. Ot követte a négy harsonás bandérista, majd a főispán, kezé­ben buzogánnyal, Liptay Béla a megye és gr. Vay Miklós, a kuruc lobogóval lóhá­ton. Őket a közgyűlés által meghatározott rendben követték a küldöttségek és a vár­megyei bandérium, legvégül pedig a 40 ta­gú népies bandérium D. Kiss Sándor szentmihályi főbíró vezetésével. A két gyászkocsit a kuruc vármegyék alispánjai kísérték kétoldalt fogva a koporsókat bo­rító vörös bársonytakarókat. A szabolcsi küldöttség délután fél négykor vonult be a dómba, ahol az alispán Rákóczi koporsó­jára, gr. Vay Gáborné pedig Zrínyi Ilona koporsójára helyezte a vármegye és a me­gyei nők ezüstkoszorúját. Másnap egy kisebb küldöttség a főispán vezetésével Késmárkra utazott, ahol Thö­köly Imre földi maradványai előtt tiszte­legtek. A Jósa András Múzeum őriz egy fotót a temetésen részt vett vármegyei bandérium­ról. Sajnos a fotón lévő nevek egy része csak vezetéknév, azonosításukat még el kell végezni. A bandérium élén a várnagy, Henter Antal áll. A négy harsonás: Varga Sándor, Horkendi M., Huszman N. és Skolnyik M., a többiek pedig: Litirálly L., Palitz J., Morovszki J., Sinkó János, Han- koczki M., Kecskeméti M. és Cservenyák J. Ruházatuk a korábbi, millenniumi egyenruha: világoskék atilla, dús aranyzsi- nórozással, világoskék, zsinóros nadrág, szürkésfehér mente. A huszáros viselet tar­tozéka még a tollbokrétás kucsma, a sar- kantyús csizma, a huszárkard és a várme­gye címerével ékesített huszártarsoly. Ugyanez a címer díszítette a nyeregtakaró­kat is. E ruházat néhány darabja és a har­sonák szintén a Jósa András Múzeumban vannak. Nyíregyháza városa sem akart kimarad­ni a nagyságos fejedelem emlékének méltó megörökítéséből. A városi képviselő-testü­let október 26-án tartott közgyűlésén el­határozták, hogy 27. és 30. között a város díszlobogóját tűzik ki a városházára, fel­hívták a városlakókat is a köz- és magán­épületek fellobogózására, és elhatározták, hogy a Széchenyi úttól az érkerten elvonu­ló első utcát Rákóczi, a gr. Károlyi térről a Népkertig vonuló utcán Bercsényi, a Szarvas utcától a közraktárig menő utcát Zrínyi Ilona, végül pedig az Érkert utcát Thököly Imre utcának nevezik el. Ezek az utcák azonban nem éppen a város köz­pontjában voltak, sőt némelyiken még csak akkor kezdtek el építkezni, ezért a december 21-i közgyűlés ismét elővette az utcanévadást azzal, hogy a régi, dicső ne­vek szebb utcákat kapjanak. így lett a Vármegyeháza utcából Bercsényi utca, a Tokaji út elejéből Rákóczi utca, a Város­ház utcából pedig Zrínyi Ilona utca. Szóba került a Vármegyeház tér Rákóczi térré, az Iskola utca Thököly utcává való átke­resztelése, de az végül nem valósult meg. Thököly út a későbbiek során sem lett a városban, 1950 után az addigi Temesvár teret keresztelték át Thököly térré a Bocs­kai és a Nagyvárad utca kereszteződésé­ben. Még egy utcát szentelt a város 1906- ban a kurucoknak: a Pazonyi út elejét Vay Ádám útnak nevezte el. (Ez az út 1950 után Dózsa György út lett, később sem kapta vissza a nevét, hanem a körút meg­nyitása után annak egy szakasza lett Vay Ádám körút.) Október végén, november elején mind Nyíregyházán, mind a vármegye többi te­lepülésén sorra tartották az emlékünnep­ségeket, istentiszteleteket, s ezekkel egy időben a vármegye és Vaja község már a nagy emlékünnepségre készült, november 15-re, kuruc Vay Ádám, a fejedelem udva­ri marsalljának ünnepélyes újratemetésé­re. Ezredéves emlékművek a jövőnek Tudna ön szebb, reprezentatívabb teret említeni Budapesten, mint a Hősök tere? Pedig nem egységes terv alapján épült, még ha ugyanaz a zseniális tervező jegyzi is minden épületét. Mert a három külön­böző időben, más-más megbízóktól kapott felkérés nem tette lehetővé az egységes koncepció kialakítását. A Hősök tere így is impozáns, hatásos lezárása az Andrássy útnak. Az egymással szemben álló két múzeummal és a Millen­niumi emlékművel. Valamennyi Schicke- danz Albert alkotása. Azé a sokoldalú épí­tész-tervezőé, aki festőként, bútortervező­ként és művésztanárként is beírta nevét a magyar művelődéstörténetbe. Es most — hol is másutt — az általa épített Szépművészeti Múzeumban nyílt meg a december végéig látogatható Ezred­éves emlékművek múltnak és jövőnek — Schickedanz emlékkiállítás. Á múzeum fennállásának kilencvenedik, az alkotó születésének pedig százötvenedik évfordu­lóján. Finom rajzolatú terv- és építészrajzok, színes tájképek, dokumentumok, iratok, pályázatok, levelek töltik meg a termet, a vitrineket. A megannyi épület, emlékmű, síremlék' terve, képe. Ott van az’Opera hom­lokzatterve, amelyet Schickedanz készített, midőn 1870-től majd tíz évig az Ybl-irodá- ban dolgozott. Ez az Opera építési iroda volt igazi gyakorlati iskolá­ja, midőn másfél éves karlsruhei főiskolai ta­nulmányok és alig egy éves bécsi tanulmányút után Pestre költözött. (A galíciai szász család­ból származó Schicke­danz azért kényszerült elhagyni a főiskolát, azért nem szerezhetett diplomát, mert apja tönkrement). Első nagy sikerét 1870-ben érte el, amikor ismeretlen kez­dőként megnyerte a Batthyány-mauzóle- um terveire hirdetett nemzetközi pályáza­tot. Pulszky Károly munkatársaként részt vett az Iparművészeti Múzeum szervezésé­ben, a gyűjtemény első, 1877-es leíró katalógu­sának elkészítésében. 1880-tól majd negyed századig tanára volt az Iparművészeti Iskolá­nak, melynek létrehozá­sában szintén közremű­ködött. Tervezett búto­rokat Zichy Jenőnek, Ráth Györgynek, a Ma­gyar Tudományos Aka­démiának, Jókainak. Pályázat nélkül köz­vetlen megbízást kapott a Műcsarnok építésére^ azzal a feltétellel, hogy 300 ezer forintból meg kell oldania. Amennyi­ben több lesz a költség, azt a tervezőnek kell fe­deznie. Nem sokkal ez­után Zala György társaként bízták meg a Millenniumi emlékmű tervezésével. Már a millennium után kapta feladatul a Szép- művészeti Múzeum tervezését, amelyet a görög építészet elemeinek eklektikus alkal­mazásával oldott meg. Schickedanz arcképe MTI-reprodukció

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom