Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-12 / 239. szám

tyyo. OhíUötK 12., S/.UMÖA1 r Balázs Attila felvétele kig ülnek gyermekük ágya mellett, hogy tornáztassák, gondozzák, segítsenek neki, amiben csak lehet... Attila nagyon is érzi, értékeli ezt a sze­retet, s ezt nem is igyekszik véka alá rej­teni. Beszélgetés közben akkor lesz kicsit szomorú a szeme, amikor erről kell beszél­nie: — A szüleim sokat segítenek. Szerintem nekik még rosszabb, mint nekem. Renge­teget dolgoznak, hatszáz mázsa almát kel­lett leszedniük. Remélem, jó marad az idő, mert ha beesőzik, nem tudják majd a kert­ből felhordani... — Szomorkodhatnék is, mert innen, a kórházi ágyból másnak látszik a világ. A baleset előtt jöttem-mentem, sok ismerő­söm, barátom volt, most el vagyok zárva a külvilágtól, itt fekszem félig tehetetlenül. De meg fogok gyógyulni, mert gyógyulni akarok.. — Rehabilitálni, akarata ellenére meg­gyógyítani senkit nem lehet. Nekünk a be­teg akarata, elszántsága a legnagyobb se­gítség, a legnagyobb siker. A gyógyuláshoz ugyanis ez kell. — mondja Dr. Golenyák Béla, a nyíregyházi Jósa András Kórház negyvenágyas, tíz éve létező rehabilitáci­ós osztályának főorvosa. A szakértelem csak egyik része a gyógyulásnak, a vége­redménynek, hiszen mi a beteg akarata nél­kül keveset tehetünk. Egyikünknek sem könnyű, vagy mondhatom úgy is, mindkét félnek nehéz...Sa^Aos* az élet.Telgyiorsulá~. sával, a hajszoltsággal együtt járnak a bal­esetek, melyeknek következményeit hetek, hónapok, olykor évek fáradságos munká­jával lehet gyógyítani. Hála istennek, az orvostudomány is naponta fejlődik, s ered­ményit élvezhetik a páciensek. A mind ma­gasabb szakmai színvonalra nagy szükség van, de legalább ennyire szükség van ar­ra, toogy lélekben megerősítsük a nálunk fekvő betegeket, hogy megnyerjük ma­gunknak, hogy elfogadtassuk velük, az em­ber akkor is felelősséggel tartozik egészsé­géért, ha történetesen beteg. Tudja, amíg az ember egészséges, ezt az állapotot sem­mire nem becsüli. Az csak itt válik érték­ké, akkor, amikor már nincs, vagy vissza­szerezni nagyon nehéz. Az osztály munkája közel sem mondha­tó könnyűnek. Az itt dolgozóknak legalább annyit kell a betegek leikével törődniük, mint testi bajaik gyógyítására figyelniük. •.Mint,.Bjondják, a kazdeíca,legnehezebb. Annak a tudatnak az elviseltetetése, hogy kiszolgáltatott vagy, hogy hosszabb-rövi- debb időre tested egy része béna lett. Kip, köp, kip, köp — hallom halkan ma­gam mögött, míg végigmegyek a kórház­folyosón. Ötven körüli férfi támaszkodik a járókeretre, a lépésekkel küszködik. Összeszorított szájjal, de reménykedő te­kintettel rója a centiket, métereket. Járni tanul. Újra. Ötvenévesen... Harasztosi Pál illusztrációja — Nahát — mondta Kálmán —, nekem is van egy kanmacskám, de az nem jöhet be a házba. Tudja maga, hogy milyen ve­szélyes a macskaszőr? Belélegzi az ember, belejut a vérébe, aztán ott öli a vörös vér­sejteket. — Na, akkor én már régen halott len­nék, ha ez igaz — nevette el magát az asz- szony —, mert énnekem kiskorom óta vol­tak macskáim, sokszor velük is aludtam. — Pedig ez igaz! — bizonygatta Kálmán. Egy alkalommal elhozta a tangóharmo­nikáját is, játszott néhány nótát az asszony­nak. Mint mesélte, azelőtt sokat járt la­kodalmakba, bálokba zenélni. — Aztán hol tanult meg ilyen szépen ját­szani? — Az öregem tanítgatott, meg magam­tól. — Biztosan jó hallása van, különben nem ment volna. — Még szép, hogy jó hallásom van — húzta a homlokára a Surda-kalapot Kál­mán —, az egész család ilyen. Hiszen hallottam — gondolta az asszony — kár, hogy nem tud megférni egymással senki az egész családban. Szép nyári napok voltak. Lassan elfo­gyott a munka, amit a férfi elvállalt, a hím­zés is majdnem teljesen elkészült. Kálmán kerített egy kerti széket, és odaült az asz- szony közelébe. — Hát... — kezdte — azt hiszem, udva- rolgattam már magának eleget... úgyhogy... tudja azt maga, mire gondolok. Az én ko­romban már nincs az embernek annyi tü­relme udvarolgatni. Az asszony elcsodálkozott. — Mikor udvarolt, Kálmán? Észre sem vettem. — Hát kinek hermonikáztam annyit? Ki­nek tettem ide múlt hajnalban is egy virág­csokrot az asztalra, ide? — Maga volt? Azt hittem, a szomszéd- asszonyom hozta. Még meg is akartam kö­szönni neki. Hát kedves volt magától, Kál­mán. De én már nem akarok ám férjhez menni. — Hiszen nem akarom én feleségül ven­ni magát... — ijedt meg Kálmán. — Csak arra gondoltam, mi értelme is van az élet­nek? Enni, inni meg... — Na, jól van — állt fel az asszony. — Hozom a pénzt a munkájáért. Azt hiszem, mostanában már nem lesz itt semmi, amit meg kellene csinálnia. Amikor újra kilépett a házból, Kálmán egy kis földbuckát egyengetett kicsit távo­labb. Odament hozzá a pénzzel. A férfi eltette, és morcosán ennyit mondott: — Van énnekem, akihez járjak, nem is azért... Csak azt hittem, egyet gondo­lunk. — Van ez így néha — mosolygott az asz- szony, és meg sem várta, hogy a férfi be­tegye maga után a kiskaput, újra vissza­ment a házba. Hirtelen szél kerekedett, és megdördült az ég kelet felől. Kálmán sie­tősre fogta lépteit az utcán, mert nehéz cseppekben megeredt az esti. Mire a saját házához ért, mégis bőrig ázott. Külön ami­att is bosszankodott, hogy még mindig or­rában érzi a leánder illatát. MÚZSA Kassák Lajos versei és grafikája Megadom magam Elmennék innen elmennék de marasztalsz mosolyoddal és érzem szemed fénye örvénybe sodor. Amíg te gondtalan viháncolsz egy szépen elgondolt életért kihunyt tüzeimért fizetek. Ó azok az éjszakák mikor farkasok árnyéka húzott el ahlakom előtt mikor egy gyermek sírt utánam gondolván hogy én vagyok az apja mikor a harangok első misére szóltak mikor a szomszéd ajtórésében észrevettem a fénysávot mikor az asszony hirtelen elhagyta ágyam. Ezen az ólomszürke hajnalon elmennék tőled de kezedben a zár kulcsa hűségemet és megalázkodásomat követeled azokkal a könnyekkel melyek végigperegnek arcodon. Szétosztottam magam Szétosztottam magam és megbonthatatlan maradtam elszántan fegyelmezetten a kemény nyersanyaghoz hasonlóan. Olykor átváltozom virággá vagy fegyverré. (A magyar ávantgarde líra kiemel­kedő jelentőségű költője volt Kas­sák Lajos. Szemelvényeinket A tölgy­fa levelei című, 1964-ben megjelent kötetéből választottuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom