Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-14 / 215. szám

l\UfJKCUl - M J\jVl itt l

jyyo. dAtri zműzh izf.., őúumdhi

Az ünnepek a lélek mérföldkövei

Nyíregyházán mindig volt olyan közönség, amelyik megértett, befogadott, boldoggá tett

Thália szobra a színház előtt Nagy Tamás, Harasztosi Pál és archív felvételek

Nagy István Attila

A következő olvasható a színház Alapító levelében:

A Móricz Zsigmond Színház mai magyar színház. Mai: nem rosszul értelmezett „modernségben”, szándékolt érdekesség hajszolásában, hanem a mindenkori jelen problémáinak átgondolt keresésében és fölvetésében, forma- és ritmusvilágának követésében és ábrázolásában. Magyar: természetes jellegében, gondolat- és érzelemközlésének közérthető formájában és abban a biztos tudatban, hogy a jó hazafit éppen hazaszeretete emeli a más nemzetek fiainak hazaszeretetét is megértő ... gondolkodók ... soraiba. Színház: abban az értelemben, hogy munkájuk során tagjai .sohasem felejtik, hogy a színház nemcsak ; épület, nemcsak együttes, hanem az a mű- .faj, mely az ember ábrázolásához kötött. Az emberhez, melynek jó,, vagy rossz jelleme, tragikus vagy komikus sorsának és törekvéseinek ábrázolása nélkül a legszebb előadás is csak üres spektákulum.”

Tizenöt évvel ezelőtt az izgalom tetőfokára hágott a Móricz Zsigmond Színházban, hiszen 1981. október 17-én sor kerül a színháznyitó bemutató előadásra. Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde című darabja kerül egy majdan megírandó színháztörténet első lapjára.

Az 1996/97-es évad ünnepi társulati ülése után néhány olyan művésszel beszélgettem, akiknek az élete hosszú éveken át összefonódott a frissen megalakult színházéval, s akiket á színház most azzal becsült meg, hogy Örökös tag címet adományozott nekik.

... Bozóky István, színházalapító igazgató:

— Be kell vallanom, hogy mindig meg. hatottan gondolok a Móricz Zsigmond Színházra. Fájt az elválás, de mindig a magaménak éreztem az intézményt. Szívesen ; gondolok azokra, akik mindent megtettek ■ azért, hogy színház legyen, Gyúró Imrére, aki mindig tiszta szívvel szolgálta a színház ügyét. Pankotay Istvánra, Tóth Józsefre, Németh Péterre és másokra. Hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetővé tette számomra, hogy az emberiségnek ebben a leggyalázatosabb, legvéresebb századában az emberi alkotószellem teret és időt adott. Kívánom, hogy itt, a Himnusz földjén a színjátszás szent oltárán örökké égjen a láng, s örökké tisztán égjen a láng. Léner Péter igazgató:

— Amikor idekerültem, először rendezni, majd felkérésre Bozóky István után

színházigazgatónak, megérintett az a nagy emberi tisztesség, amellyel itt a kulturális ügyeket irányították. Akkor is azt éreztem, most pedig biztosan tudom, hogy ilyen közegben érdemes dolgozni. Szép és nagyszerű éveket töltöttem itt. Sokat tanultam, hiszen korábban nem voltak színházirányítási tapasztalataim. Jelenlegi munkahelyemen, a József Attila Színház igazgatói posztján sok minden hasznosítok abból, amit itt tanultam. Ebben a csodálatos megyében a színházkultúra iránt fogékony, érzékeny emberek laknak, s nagyon örülök, hogy az én igazgatásom alatt

a színház is, de a társulat tagjai is szép szakmai sikereket értek el.

Csíkos Sándor, igazgató:

— Nagyon fontosnak tartom ezt az ünnepi alkalmat. Három fontos dolog van az életben: legyen egészsége, tanítani, taníttatni tudjon, a harmadik pedig, hogy legyen alkalma kulturálódni, legyen bevallható történelme, irodalma. Ebben az időben, amelyben most élünk, a törvényerőre emelt kultúra-, oktatás- és egészségellenes- ség korában jó, hogy vannak ilyen ünnepek. Szükségünk van ezekre, hiszen az ünnepek a lélek mérföldkövei, amelyek az eligazodást segítik.

Korábban nem ismertem ezt a megyét. A szomszédban, Debrecenben dolgoztam. Átjártunk tájolni, mégis felszínesek voltak az ismereteim. Amikor idekerültem és bejártam a vidéket, nagyon sok értékes emberrel találkoztam, akik jó értelemben vett lokálpatrióták voltak, és létrehozták ezt a színházat.

Amikor megkaptam a megbízást a színház irányítására, a legnehezebb felmenni volt a büféből az első emeletre, ahol az igazgatói szoba volt. Akkor és ott kellett

rádöbbenni, hogy nem minden lend' kívánság teljesíthető. Szerettem volna irodalmi színházat csinálni. Két társamnak, Schlan- ger Andrásnak és Gaál Erzsébetnek teljesen más volt az elképzelése, s én nem voltam elég erős ahhoz, hogy meggátoljam a tévedéseiket. Bátortalan voltam. Sohasem tudtam átélni azt, hogy mi a hatalom. Talán ezért is nem szenvedtem, amikor mennem kellett.

Simor Ottó, színész:

— Van egy magunk választotta és egy ránk kényszerített szegénység. A mostani helyzetet a magunkfajta művészember csak úgy tudja átvészelni, ha rendelkezik egy mélyről jövő küldetéstudattal. Másképpen nem megy.

1944-ben voltam először Nyíregyházán mint főiskolás tábori színész. Innen mentünk a frontra, ahol a katonáknak játszottunk. A háború után befejeztem a főiskolát. Miskolcra kerültem, ahonnan tájelőadásokra átjártunk Nyíregyházára is. Később Debrecenbe szerződtem, s onnan szintén átjártunk ide. Amikor önálló lett a színház, 1983-ban Bozóky felkérésére idejöttem, s itt voltam tizenegy évig.» Ezek- után .nem nehéz kitalálni, hogy mit jelent nekem a város. A fiatalságomat is, az érett felnőtt koromat is. Az idén lettem hetvenéves, most ünneplem pályafutásom ötvenedik évfordulóját. Egy kicsit fáj, hogy ebben az ügyben „hivatalosan” még senki se fogott velem kezet.

Bárány Frigyes, színész:

— Negyvenéves pályafutásom alatt hét évnél tovább sehol sem voltam: a József

Attila Színházban és Pécsett, a Nemzeti Színházban voltam a legtovább. Itt pedig már eltöltöttem tizenöt évet. Azt, hogy ennyi ideig itt maradtam, egyetlen embernek köszönhető: a feleségemnek.

Szigeti András, színész:

— Nekem érvényes szerződésem volt Budapesten, a Radnóti Színpadhoz. Tizenöt évvel ezelőtt mégis lejöttem ide Bozóky- hoz. Valahogy ittragadtam. Mindig örökmozgó voltam. Felkapott színész voltam akkoriban, sokat filmeztem, szerepeltem a tévében, mondhatom azt, hogy sztároltak. Itt Nyíregyházán egy beszélgetés során értettem meg, hogy határok között kell élnünk. Vannak lehetőségeink, de befogadó közeg nélkül a legbátrabb kísérlet is csak meddő fáradozás lehet. Azért maradtam

Nyíregyházán, mert mindig volt olyan közönség, amelyik megértett, befogadott. Itt meg tudták bocsátani, hogy a rendezés miatt gyengébb teljesítményt nyújtott valaki. A tizenöt év alatt arra törekedtem, hogy tisztességes maradjak. Ameddig hagyják, hogy dolgozzak, azt hiszem, itt maradok. Amíg elfogadja a közönség, amit csinálok, feltétlenül.

Csorba Ilona, színésznő:

— Életemben semmilyen kitüntetést nem kaptam. Az Örökös tagság az első. Nagyon boldog vagyok. Itt találtam meg a közönség meleg szeretetét, közöttük éltem. A tájelőadások kapcsán sok településen megfordultam. Olyan helyen is jártam, ahol még nem volt élő művész. Élhettem Déryné életét. Volt olyan ember, aki belenézett a számba, mert nem akarta elhinni,

hogy nincs semmi trükk az éneklésemben. Nagyon jó volt a társulat is. Ma már nem vagyunk úgy együtt. Mindenki éli a maga életét. Bozóky István össze tudta tartani a közösséget, együtt élt velünk. Itt találtam meg a lelkem békéjét. Igazából nem tudom, hogy milyen örökös tagnak lenni, mert én mindig annak éreztem magamat. Az, Jiogy a színpadon átnyújtották nekem az Örökös tagságról szóló oklevelet, életem legszebb napjává avatja a társulati ülést.

Szabó Tünde, színésznő:

— Majdnem felfoghatatlan, hogy már tizenöt év telt el azóta, hogy ide érkeztem. Nagyon nehéz és kegyetlen periódusok

voltak az életemben. A legizgalmasabb feladatokat itt kaptam, itt értem igazán színésznővé. A várossal úgy voltam, hogy

eleinte nem szerettem. Ma már nagyon másképpen érzek, szeretek itt lenni, mert megkedveltem az embereket. Sokszor el akartam menni, de nem tudtam. Volt időszak, amikor a szakmát is el akartam hagyni. Olykor kutyaszorítóba kerültem, nagyon nehéz volt túljutni a válságos pillanatokon. Talán ez az élmény is itt marasztalt. Egyre inkább azt érzem, hogy futok ki az időből, mert öregszem. Most kell mindent megcsinálni, amit szeretnék, mert, ha elkopik a fizikai energia, már nem leszek rá képes.

Hetey László, színész:

— A lokálpatriotizmust lejáratták. Én pedig vérbeli lokálpatrióta vagyok. Ezer szállal kötődöm a városhoz. A legnagyobb

élményem az volt, hogy egyáltalán felléphettem erre a színpadra. Én régóta ismerem, abban az állapotában találkoztam vele, amikor még rettenetesen nézett ki. Remény se volt arra, hogy egyszer még társulattal újra működni fog. S most, itt vagyok a színpadon tizenöt éve.

Máthé Eta, színésznő:

— A tizennégy évre úgy emlékszem, mint a Győrött töltött kilenc esztendőre. Akkor lettem revüsztár, tévésztár. Nyíregyházán gyönyörű szerepeket kaptam, barátságokban volt részem. Szívszorongva mentem el, de hatvannégy éves koromban akart egy másik színház. Ilyenkor már nem nagyon hívják az embert. Sokat töprengtem, mit csináljak, de nem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem vállalom el a felkérést, annak ellenére, hogy a szívem még ma is idehúz.