Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-21 / 221. szám
1996. SZEPTEMBER 21., SZOMBAT Séta a Fórum Romanum kőrengetegében A szerző felvétele egy antik templom. S bár megemlíti, hogy Róma 2000-ben nagy megemlékezésre készül, mégis nagy elismeréssel szól az 1100 éves magyar kultúráról, a magyarok küzdelmeiről és zivataros századairól. A beszéd után a városháza vendégei vagyunk: fejedelmi ajándék, belépődíj nélkül nézhetjük meg a Kapitólium gyűjteményét. A múzeum után jólesik egy séta, irány a Forum Romanum, ahol már vagy kétezer éve is élénken zajlott a város társadalmi élete. Némi meghatódottság, hiszen itt szónokolt például Cicero, itt ravatalozták fel Julius Caesar holttestét, és itt tartották fogva Szent Pétert. A gondosan körbezárt kőrengeteg egyik kapuján eljuthatunk a Colosseumhoz, amely előtt gladiátorruhába öltözött vállalkozók ácsorognak, akikkel néhány száz líráért le is fényképeztetheti magát az ember. Este fogadják a kongresszus résztvevőit a Magyar Akadémia gyönyörű épületében, s a fogadáson a Vatikán és Olaszország nagykövete is részt vesz. Az előadások közel egy héten át folynak, de egy napra a kongresszus Nápolyba tette át székhelyét. A helyszín megválasztása nem véletlen, hiszen a város sok-sok szállal kötődik a magyar történelemhez. így hát nem véletlen, hogy a nápolyi dóm főkapuján Magyarország négysávos címere látható. A kapu II. Károly korában épült a XIII. században. Károly felesége Árpádházi Mária építtette a Santa Maria di Donnaregina templomot 1316-ban, mely a század egyik legszebb gótikus remeke. A templom díszítőelemei között felfedezhető Mária címere, valamint az Anjouk címerének liliomai. A templomban látható Utolsó ítélet című freskón is magyar vonatkozású alakok fedezhetők fel. Az Árpád-ház három szentjének Szent Istvánnak, Szent Lászlónak és Szent Erzsébetnek az alakját is megmintázták a templomban. Mária királynő síremlékének tizenegy gyereke között középen ott van Lajos is, a magyarok későbbi királya. Mátyás király felesége, Beatrice pedig egy kápolnában nyugszik. Ilyen magyar vonatkozású történelmi emlékek alapján érthető, hogy a városban az egyetemen manapság is ápolják a magyar kulturális hagyományokat. Ezért egész napos ülésszakot szerveztek, melyek a magyar irodalom olasz kapcsolataival foglalkoztak. Az előadásoknak pedig Nápoly érseke adott helyet a Donnaregina templom előadótermében... Nápolyban viszont hiába kereste a csoport a napfényt és a kéklő tengeröblöt, a Vezúv csúcsait, mert párásmeleg ködbe burkolózott a környék. A szél haragos, szürkészöld hullámokat korbácsol a tengeren. Mégis volt annyi idő, hogy a magyarok beleízleljenek a dél-olasz város hangulatába: a halottasmenet, az emeleti ablakból leeresztett kosár, a keskeny sikátorokban száradó ruhák eddig legfeljebb az olasz filmekből voltak ismerősek. A konferencia záró plenáris ülése pénteken délután volt, amikor a magyar irodalom keresztény motívumaival foglalkozó előadások után Sárközi Péter, a római egyetem magyar professzora zárta be a kongresszust. Olaszország ezzel a konferenciával emlékezett meg az 1100 éves Magyarországról és a magyar kultúráról. Meggyőződhettünk róla, hogy Róma az örök város, s Ady szerint minden átfogója, s egyszerre jelenti Szent Péter sírját, a klasszikus várost és a középkor hitvilágát. És természetesen egy fantasztikusan forgalmas világvárost is, barátságos polgáraival. Nagy Tamás illusztrációja kor már másként rendezte dolgait, egyébként is kerülte a felesleges bonyodalmakat, az ámítás amúgy rokonszenves művészetéről pedig jó időre lemondott. Viszont őszintén neheztelt önmagára, hogy azt a táviratot (utolsó jeladás?) nem őrizte meg. Eldobta, elveszítette, mint ahogyan már any- nyi mindent az életében. Mégis, hosszú időn át nem tudott mihez kezdeni a végérvényesség elháríthatatlan és kikerülhetetlen jelenvalóságával. Utjai alkalmával többször is megkerülte „azt” a háztömböt, sétált azokban az utcákban, amelyekről levelében Vera tett említést. Vagy Irén? Közös ismerősöktől leellenőrizhette volna a kettős névhasználat rejtélyének hátterét, de méltatlannak tartotta az ebbéli nyomozást. „Várlak. Vera.” Álmok nyújtják meg olykor a zsugorodó képzeletet. Tamás szülővárosában lépett fel, megannyi ismerős, szünetben a mérhetetlen, magasba ívelő támlán kúszik felfelé, nem tartva a visszazuhanás veszélyétől, majd belülről érzékeli a szavakat: „Idők végtelenségében minden eggyé válik, jó és rossz találkozása azonos síkon lehetséges”. A támla legtetején mások tanyáznak, azokat szétriasztva igyekszik még magasabbra, lenn a pódium szemmel már alig kivehető (ledobott saruk?), s ahogy eleresztvén magát, puhán visszahull övéihez, majd kortyol egyet a felkínált üvegből, végül áttekint az ismerős arcok fölött, és megemel valakit lebbenő szoknyával, nos, e pillanat betömít minden repedést, amelyek kezén és arcán horpadtak egyre mélyebbre, jelezvén a hamis iránytűk riasztó kilengését. MÚZSA József Attila: Nagyon fáj Kivül-belől leselkedő halál elől ■ (mint lukba megriadt egérke) amíg hevülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde. Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is — ezért ölel minden, ami asszonyra lel, mig el nem fehérül a száj is. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat. Nincsen egyéb menedékünk, a kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor! És lásd, akadt nő, ki érti e szavakat, de mégis ellökött magától. Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva; mint a gyerek kezében a csörgő csereg ha magára hagyottan rázza. Mit kellene tenni érte és ellenei Nem szégyenlem, ha kitalálom, hisz kitaszít a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom. A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben — de az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál s még egyedül kelljen szenvednem? A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat. De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat. Segítsetek! Ti kisfiúk, a szemetek pattanjon meg ott, ő ahol jár. Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki: Nagyon fáj. Ti hű ebek, kerék alá kerüljetek s ugassátok neki: Nagyon fáj. Nők, terhetek viselők, elvetéljetek és sírjátok neki: Nagyon fáj. 1 Ép emberek, bukjatok, összetörjetek s motyogjátok neki: Nagyon fáj. Ti férfiak, egymást megtépve nő miatt ne hallgassátok el: Nagyon fáj. Lovak, bikák, kiket, hogy húzzatok igát, heréinek, ríjjátok: Nagyon fáj. Néma halak, horgot kapjatok jég alatt és tátogjatok rá: Nagyon fáj. Elevenek, minden, mi kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert, vadon táj — s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem: Nagyon fáj. Hallja, míg él. Azt tagadta meg, amit ér. Elvonta puszta kénye végett kivül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket. (Száz éve született Gyömrői Edit. Nevét idehaza legtöbben József Attilával kapcsolják össze. Csak annyit tudnak róla: a költő analitikusa volt, és hogy líránk klasszikusa hozzá írta a Nagyon fáj című kötet gyönyörű verseit.)
