Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-21 / 221. szám
1996. SZEPTEMBER 21., SZOMBAT Napkelet • A KM HÉTVÉGI MELLÉKLETE Pipacsos mezők, veretes érmék Csizmadia Zoltán és Tóth Sándor együtt a Városi Galériában ragaszkodás mindkét művésznek a sajátja, s ugyanakkor milyen gazdag lehetőségek vannak a realizmus kosarában, ez a kiállítás is bizonyítja. Minden barátság ellenére a két művészt tekintélyes távolságok választják el egymástól. Eredendően is egyikük falusi származású, — a régi Mátészalkát állítsuk most a szemünk elé! — míg a másikuk városi. Ezzel nagyjából adva is van, természetesen némi megszorításokkal, a népi és urbánus gondolatviláguk. Csizmadiát az 1977. évi Jósa András múzeumi kiállításán úgy ismertük meg, mint aki kötelesség és felelősségérzetből magára vállalta, hogy a pusztuló tanyavilág kiállítója legyen. A hideg kék borongás alatt szomorkás hangulatú tanyák fáznak, sárba ragadt biciklis parasztok beszélik gondjai- Csizmadia Zoltán: Szobabelső kát, düledező színben elhagyott ekék rozsdásodnak, a morotva vízében fűzek, fűzcsonkok állnak tanácstalanul. A művész erre a vigasztalan világra, kilátástalan jövőjére fordította figyelmét, s képeivel hívta fel a figyelmet, hogy halljuk meg ezt a néma segélykiáltást. Ezeken a vásznain egy bizonyos dermesztő kék tónus uralkodik, melyet olykor némi barna ellenpontoz. Szerkesztési módja világos, koncentrált, ecsetkezelése laza. Mindent összevetve Csizmadia művészete a Mun- kácsyra visszanyúló alföldi festészetnek méltó és sajátos hangú folytatása. Újabb keletű pasztelljein azonban a művészünk mintha szakítana a múltjával: polgáriasabb lett. Legalább is szigligeti képei ezt sugallják. A szigligeti vár romjával a háttérben, középtérben esetleg egy barokk vonalú oromzattal, s az előtér ablak- párkányán virággal, hegedűvel ezek a képek már nem az elkötelezett művész hangN émileg váratlan a társulás, még az esetben is, ha tudjuk, mindketten 1933-ban születtek, s hogy az egyikük festő, míg a másikuk szobrász. Egy festő és egy szobrász egy kiállításon nagyon jól megvan egymással. Tóth Sándor szavával élve, Csizmadia megfestette a tájat, a szobrász pedig benépesíti. A váratlan helyzet abból adódik, hogy jött össze egy mátészalkai születésű, Veszprémben, majd Budapesten lakó festőművész és egy miskolci születésű, de Nyíregyházán élő szobrász, hogy közösen állítsanak ki. A magyarázat egyszerűbb, mint látszik, főiskolás korukban egy kollégiumban, egy szobában laktak, s mikor Tóth Sándor még festőnek indult, egy osztályon is voltak. Művészi felfogásuk is azonosak és ezt a kiállítást már a múlt évben megtervezték. A természetelvűség, a valós élethez való ján szólnak. A festő színvilága is vidámabb lett. Már fest pipacsos mezőket és égnek az ablakba tett napraforgók sárgái is. Témájukban nem új- szerűek ezek a képek, de teljesen új a technikai kivitelezése, vízszintesek vagy foltok helyett függélyesekből építkezik. Ebben talán egyedülálló a magyar pikturában. A Munkácsy-díjas Tóth Sándor, bár idegenből jött, ma már komoly tényezője a megye, s a város művészeti életének. Vele úgy vagyunk, minthogy 1974 óta számos kiállítással jelentkezett, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ismerjük. A most kiállított anyaga viszont azt bizonyítja, hogy mégsem eléggé. Tudjuk, hogy termékeny művész, kiváló érmész, s kiváló külföldi kapcsolatokkal — és elismeréssel — rendelkezik, nem ismertük azonban eddig a portrészobrászat terén kifejtett tehetségét, másrészt — érthető okokból — a pénzverde által kibocsátott nemesfém érméit. A körplasztikában fogalmazott portrésorozat női és férfifejekből áll. Túlnyomó részük, az újabbak jellemzője, hogy tömb- szerűen vannak megformálva minden szépítésre való törekvés nélkül realista módon. Esetlegességek, lelki rezdülések, a pillanat megragadása nem állt a művész szándékában, hanem az egyéni tulajdonságokat kiszűrve, újraértékelve, összegzésként állította elénk. A nem megfelelő világítás nem engedi egészében érvényre juttatni az arcok plasztikai szépségét és erejét, de a művész munkálkodásának jelentős eredményeként tekinthetjük ezt a sorozatot. Tóth Sándor művészetének egyik legvonzóbb és talán legsikeresebb műfaja a vert érme. Ilyen jelentős mennyiséget még Tóth Sándor: Ikrek (kútvázlat) Harasztosi Pál reprodukciói nem láttunk tőle kiállításon. Klasszikusan szép veretek nemesen egyszerű és elegáns kivitelezésben. A helyi látogató külön örömmel veheti észre, milyen szép számban szerepelnek rajtuk megyénk főleg régészeti nevezetességei, a legszebb magyar honfoglalás kori ötvösmunkák, a szabolcsi földvár madártávlatból, a Máriapócs kegykép és a többi, melyeket hosszú lenne felsorolni. Tóth Sándor egyéb kiállításon eddig nem látott munkái közül mások is megérdemlik a különös figyelmet, mint a „Tük- röm-tükröm” kecses vonalú aktja, vagy az érdekesen stilizált „Pokol kapuja”. A látogató azonban a maga ízlése szerint bizonyára talál egyéb számára különleges dolgot a galériának ezen a tárlatán, a művészet tele van szubjektív igazságokkal. Koroknay Gyula a km vendége A gyémántdiplomás tanár Bodnár István A Bessenyei György Tanárképző Főiskolán tartott tanévnyitó ünnepi tanácsülés szép aktusa, hogy arany-, gyémánt-, vas-, sőt rubindiplomát adnak át az 50, 60, 65, illetve 70 évvel ezelőtt diplomát szerzett pedagógusoknak. Figyelmes gesztus ez, lám nem feledkeznek meg azokról a tanárokról sem, akik már nincsenek katedrán, nyugdíjasként lehetnek jelen a jövendő kollégák indulásánál. A több mint 110 kitüntetett egyike Véghseő Lászlóné, akinek gyémántdiplomát nyújtott át a főiskola főigazgatója. Véghseő Lászlóné számára nagy öröm, hogy noha már jó ideje nyugdíjba vonult, nem feledkeztek meg róla sem. Kicsit izgatottan készült a nagy napra, és felidéző- dött előtte hosszú tanári pályája. Legelőször szüleinek emléke, akik kilenc gyermeket neveltek úgy, hogy mindannyian valamilyen képesítést szereztek. Az édesapja szintén pedagógus volt, Napkoron; s bizony sok minden mással is kellett foglalkoznia, hogy a neveltetéshez szükséges pénzt előteremtse, gyermekei révbe juthassanak. Márta néni 1936-ban kapta meg a képesítését Kisvárdán a Szent Orsolya rendi tanítóképzőben. Örökké emlékezetes maradt a számára, hogyan, milyen szavakkal indították útnak az alma materből, és emlékszik a Gárdonyi-vers minden sorára, amelyet útbaigazításként kapott. Szerencséje volt, hogy a sok állástalan pedagógus mellett kinevezést kapott. Igaz, egy Újfehértó melletti tanyára került, ahol nem volt éppen könnyű az élet, s a tanítás. A fizetése 86 pengő volt. Negyven gyermeket kellett tanítania, együtt az alsó négy osztályban. — „Nagyon kedvesek, aranyosak voltak a tanyán élő csöppségek” — emlékezik vissza. — Hálás dolog volt velük foglalkozni, a betűvetés tudományára megta nítani őket. Újfehértó után aztán Napkorra, majd Baktalóránthá- zára került, s itt ismerkedett meg férjével, az erdészet számvivőjével, aki élete hűséges párja lett. A kiváló minősítésű tanítónőt 1950-ben a nyíregyházi Kálvineumba helyezték, amelyet azonban csakhamar megszüntettek. Ekkor a Széchenyi utcai iskolába került. Itt ugyan voltak afférjai a vezetéssel, mint ismeretes: nem nézték jó szemmel azokat a pedagógusokat, akik templomba jártak. Márta néninek egy betegséggel véghseő Lászlóné tuis meg kellett küzdenie, s végül a nyíregyházi Kálvin téri általános iskolából ment nyugdíjba 1971- ben. — Türelem, szeretet és a gyermek lelkivilágának a megértése szükséges ehhez a pályához — üzeni a most kezdő fiatal pedagógusoknak. A pálya nehéz, soksok Harasztosi Pál felvétele n K< 1/ reimet és munkabírást kíván.” — vall -ja. Márta néni harmincöt éves pedagógus pályafutása során nemcsak alsósokat, hanem felsősöket is oktatott gonddal, kellő felkészültséggel. Különösen a magyar irodalom tanítását szerette, hiszen közben módja volt hazaszeretetre és érzelmi fogékonyságra nevelni a kisdiákokat. Ma is sokat olvas és figyelemmel kíséri a pedagógia legfrissebb fejleményeit. Huszonöt évvel ezelőtt nyugdíjazták, és ez a negyedszázad egy újabb, másik élet. Igyekezett ezeket az éveket is tartalmasán kitölteni, sokat olvas és szépen festeget. Képeit örömmel ajándékozza ismerősöknek, barátoknak. De egy szép kiállításra való ma is megtalálható az otthonában, a szoba falain. Az egykori tanítványok közül még ma is sokan megállítják, és visszapergetik az emlékezet orsóján a régi időket. Régebben még levelekben is beszámoltak a volt tanítványok életük folyásáról, ám mostanában egyre ritkábban érkezik neki levél, üdvözlet, képeslap. Nem tudom, milyen szavakkal adták át számára a gyémántdiplomát, de a tanulmányaikat most kezdő, jövő pedagógusoknak nem árt eszükbe vésni, mennyi mindent kellett átélniük az előző nemzedéknek, hogy tisztességben adják át a szolgálatot utódaiknak.
