Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-19 / 219. szám
1996. szeptember 19., csütörtök HATTER Se putri, se kész lakás Kupás még, pénz már nincs • Eltűnt nyílászárók • Fürdőszoba nélkül • ígéret(ék) Egy a tizenkét befejezetlen lakás közül A szerző felvétele Györke László Tímár (KM) — Május elején írtunk a timári „szocpolos” lakásépítésekről. Akkor is jelentkeztek gondok, a kivitelezők körülményesnek találták az OTP-ügyintézést — amely csak a jogszabályokat tartotta be —, azaz a támogatás részleteinek folyósítását, s ezért akadozott, de akkor még nem állt le a lakások építése. Az ügy most lett igazán ügy, hiszen néhány hete teljes csend van a házak többsége körül, legfeljebb az indulatok hangosak. A helyszíni szemlére dr. Harsányi Béláné műszaki és Vajas Tünde igazgatási előadó kísért el. Százalékok Hunyadi utca. Lakatos Gusztáváé háza. — Rászedtek — mondja. — Pestről jöttem hetedmagam- mal. Most meg kénytelenek vagyunk rokonoknál meghúzódni. Másfél szobában tizenegyen! — Szidja a tervezőt, kivitelezőt, hisz a nagy szobára egyetlen kis ablakot tettek. — Ebbe a házba nem lehet beköltözni — mondja. A szakember becslése szerint 70 százalékos a készenléti állapot. Petruska Mihály lakása még ennél is rosszabbul áll. hiszen a tetőn nincs kupás, ezért beázik, a cserepeket felszedi a szél, sőt még a padlásdeszka sincs felszegezve. Két nagy és egy kis ablakot kiloptak, ajtókeret csak a fürdőszobán és a spájzon van. Még a kémény sincs kész. A fürdőszoba nem lesz fűthető, de az egyik szoba sem, mert a kürtőnyílás csak a folyosón van. (Készenlét: 60%.) A szomszédos Jónás Mihály lakása nagyjából ugyanilyen állapotban van, itt is eltűnt két nagy és két kis ablak. A különbség, hogy a fürdőszobában a csöveket sem építették be, a gerendák ugyancsak hevenyészve vannak összeillesztve, a spájzajtót pedig vandál módon tépték ki a tolvajok — téglástul. Jónás Zoltán maga folytatta az építkezést, amire ráköltött mintegy 130 ezer forint kölcsönpénzt. így lett 80 százalékos, hogy egyáltalán fedél legyen a család feje fölött. Balogh Gyózoné egyedül neveli két gyermekét, neki másfél szobás lakás építésére nyílott lehetősége támogatással. — Ajtóm is csak úgy lett, hogy kiverekedtem Bakos Endrénél — mondja. — Plafon még nincs, látszik, hogy a tető- szerkezet gerendái újak, de háncsolatlanok, a deszkák kö,- zött akad korhadt is. Ami kuriózum: a lépcső nem az ajtónál, hanem az előtte lévő ablaknál ér véget. Mással folytatják Baba Lászlóné már júniusban fel akarta bontani a (nem létező?) szerződést a vállalkozóval, mert elégedetlen volt, ennek ellenére az még július 17- én is pénzt vett fel számlájáról meghatalmazással. — Kórházban voltam éppen, harmadik gyermekemet szültem, mikor üres űrlapokat írattak alá velem. Azután megjelent tíz munkás, megnyugodtunk. Hanem később, augusztus 8-án az OTP-nél már csak László Ferenc jelenlétében vehettem fel pénzt. Azt a három- százezer forintot erőszakkal, számomra idegenek elvették tőlem. Bakos Endre csak nyugtatott, hogy be lesz fejezve a ház, ne féljek. De hát nincs befejezve, láthatja! Csóka Sándor más vállalkozóval — Balogh Zoltánnal — folytattatja az építkezést. Akkor fizetnek majd a „kárvallottak”, ha megkapják az utolsó részletet is az OTP-től. Miből hitelez? — Legyen ez az én titkom — mondja. Bakos Endrét többen emlegették. Volt, aki azt mondta, ő a hibás azért, hogy megakadt az építkezés. Mit mond ő maga? — Az volt a baj, hogy mindenki tartotta a markát. Ki a záriból váltotta vissza az aranyát, kinek másra kellett a pénz. És László Ferenc, aki a kivitelezést vállalta, jószívű volt. Tessék nézni! Egy füzetet tesz elém, ahol nevek és összegek szerepelnek. Aláírás nélkül. Akinek a telkén dolgoztak, villanyát használták, annak áramszámlát, vízdíjat fizettek, ha beszállt segédmunkával — napszámot. Volt, aki hatvanezer forintot vett fel, cserében lemondott — szóban — a fürdőszobáról. Bakos Endre is állította: befejezik a lakásokat, legfeljebb nem lesz bennük berendezett fürdőszoba. Szépen indult Türk János, Tímár polgármestere: — A vállalkozó igen korrekt volt az induláskor: a tulajdon- viszonyok rendezésével kezdte. Mivel az építtetők az úgynevezett önerővel nem rendelkeztek, ezt is magára vállalta. Most pedig, tudomásom szerint, tönkrement. Volt, aki azt indítványozta: adjuk ki a lakhatási engedélyt, akkor a maradék tíz százalékból be tudják fejezni a lakásokat. Ilyen törvénytelenségbe a hivatal sose fog belemenni. — Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy az ügy joggal irritálja mindazokat, akiknek szinte életük munkája ment rá a lakásépítésre, és még ma is nyögik a 30 százalékos kamat- törlesztést. László Ferenc vállalkozó: — Sokba került a tulajdonviszonyok rendezése. Olyan telket is megvettünk, amelyről utólag derült ki: jelzáloggal terhelt. Most annyit ígérhetek, hogy a tél beállta előtt beköl- tözhetővé tesszük a timári lakásokat. (Az ügyhöz tartozik még, hogy többen perrel fenyegetőznek.) / smerősöm panaszkodik, hogy egyik határátkelő- helyünkön félnapos várakozásra kényszerült. Szerencsére — mondja — még kifelé menet, a magyarországi oldalon ragadtak le, így az egész útra szánt élelemmel, innivalóval kihúzták az átlépésig, nem kellett az autót odahagyva boltot, éttermet felhajtani. A kirándulásukat —fűzi tovább — eléggé el is rontotta az eset, első napjaikat fejfájósan, fáradtan töltötték odakint, hazafelé készülődve pedig szorongva gondoltak arra, mi vár rájuk újra a határon. Visszajövet aztán, mint kiderül, percek alatt sikerült túllenniük a sorompón, amit nagy megkönnyebbüléssel vettek tudomásul, s egy útmenti csárdában elköltött vacsorával ünnepeltek meg. A hallottak felidézik bennem pár évvel ezelőtti kálváriánkat. Az egyik, tőlünk keletre eső szomszéd országból tartottunk hazafelé. A határhoz érve hatalmas kocsisort találtunk magunk előtt. Megdöbbenve láttuk, hogy a hossza több mint három kiloí Sorompón innen és túl méter. Beálltunk a sor végére, remélve, majd csak haladunk előre. Sokáig azonban egyetlen centimétert se mozdultunk, s később is úgy húszharminc métert tettünk meg óránként. Kora délután foglaltuk el helyünket a járműoszlop végén. Leszállt az este, majd éjszaka lett, s mi egyre idegesebben topogtunk a Trabantunk mellett. Körül kukoricaföldek, elemózsiánk, vizünk elfogyott, a ruha ragadt rajtunk az izzadságtól. Aludni nem lehetett, mert ha meglódult a konvoj, haladni kellett vele. Aki nem eszmélt idejében, annak az autóját a többiek kikerülték, s az illető hátrébb sorolódott. Ugyanez a veszély fenyegetett akkor is, ha valaki előrement, s megpróbált valamilyen ürüggyel átjutni. Ez egyébként kockázatos vállalkozásnak számított, mert a sorban állók nem egyszer megdobálták, botokkal megcsapkodták a tolakodók járművét. Mindig érdekelt, hogyan viselkednek embertársaim, ha nehéz helyzetbe jutnak. Erre figyelve, mint máskor, ezúttal is elfelejtkeztem rövi- debb-hosszabb ideig a magam (magunk) bajáról. Voltak a veszteglő autósok között, akik siránkoztak, voltak, akik dühöngtek és tízpercenként megfogadták, hogy többé felé se néznek ennek a vidéknek. A leghiggadtabban az odavalósi magyarok viselték a megpróbáltatásokat. Fel voltak készülve rá, tudták, mivel jár a határátlépés. Közéjük tartoztak az előttünk lévő gépkocsi utasai is. Velük beszélgettük át az éjszakát, tőlük kaptunk vizet, s pár szelet kenyeret, ami bizony kincset ért a számunkra. Másnap késő délutánra értünk a sorompó elé. Itt már felbomlott mindenféle rend, a szűk úton egymás mellé soroltak az autók, a kimerült emberek ingerülten vitatkoztak, reklamáltak, s dühös át- kozódás kísért minden soron kívül átjutott ügyeskedőt. A levegőben por és izzadság- szag lebegett, az aszfalton,— s kétoldalt mindenfelé, — ameddig a szem ellátott szeméthalmok bűzlöttek. A fáradtságtól, s a melegtől félig öntudatlan állapotba kerültünk ekkorra, nem is tudom pontosan, hogyan jutottunk végül a sorompó másik oldalára a huszonhat óráig tartó várakozás után. Csak az örömre emlékszem, az itthoniét simogató érzésére. G yötrelmes kalandunkra nem szívesen gondolok vissza, egy akkori jelenet azonban sokszor eszembe ötlik. Egy kanyarban álltunk szomszédainkkal az éjszaka sötétjében, s néztük, merre és milyen messze lehet a túloldal. Lakott terület nem volt a közelben, fényt is csupán egyet láttunk pislákolni jó messzire tőlünk. Beszélgetőtársaink közül az egyik köpcös, eleven mozgású fél fi arrafelé intett a fejével: — Látja, uram azt a fény ecs két? Nahát, ha odaérünk, már jó helyen leszünk, az ott már Magyarország. Egyenfűtés Galambos Béla A bajban derül ki, melyik ember hány pézt ér — mondta mindig nagyapám, akinek általában igaza volt. Szép emlékű szülém megállapítása oly mértékben helytálló, hogy nemcsak magára az emberre, hanem az általa alkotott ilyen-olyan rendszerekre is érvényes. Vegyük például a hajdan szovjet mintára épített büszke lakótelepeink távfűtési rendszerét. Annak egyre inkább agyrémmé váló műszaki megoldását. Amiről most, a korán jött hideg okán támadt pótfűtési mizériában derül ki: úgy rossz, ahogy van. A rendszer fűteni ugyan fűt, aminek alapvetően örülni kellene. Csak az a bibi, hogy vagy mindenkinek melegít, vagy senkinek sem. Ha pedig igen, akkor midenkinek egyforma hőfokon (legalábbis elméletben) és bizony egyformán drágán (a fizetésekhez mérten mindenképp). Pedig tudvalévő — a többség számára nyílt titok volt még a majd öt évtizedes „ nagy kísérlet” ideje alatt is —, hogy ellentétben a fehéregerekkel, vagy az elképzelt kommunák klisé-lakóival, az emberek nem egyformák. Ha hiszik, ha nem: egymástól oly mértékben különbözünk, hogy például az egyik ember szereti a meleget, a másik pedig ki nem állhatja. Az egyik ki tud fizetni bármikor, bármekkora fűtés számlát, míg a másik inkább magára húz még két pulóvert de nem óhajt idejekorán a melegért pénzt kiadni és télen is megelégedne alacsonyabb hőfokkal, csak olcsóbb legyen. No és ne feledkezzünk meg a mostani helyzetért nagymértékben felelős harmadik típusról sem, aki ugyan a meleget nagyon szereti, de fizetni érte nem hajlandó egyetlen buznyákot sem. A hosszú évek alatt utóbbiak egyenként több százezerforint adósságot is felhalmoztak már a szolgáltatónál, amelyik bár nagyon szeretné, de nem tudja őket a szolgáltatásából kizárni. Így a becsületeseket irritáló, erkölés-bomlasztó kollektív büntetést alkalmazza. Itt pedig csak egy megoldás van: a melegvíz lakásonkénti adagolása. Labirintus vállalkozóknak Ferter János rajza Kommentár Fele megmenthető Kovács Éva A számok szigorú statisztikája szerint hazánkban évente közel 30 ezren halnak meg rosszindulatú daganatos betegségek miatt. A szakemberek katasztrofálisnak nevezik ezt az arányt, s nem győzik hangoztatni, az elhunytak fele még ma is élhetne, ha figyelne magára, s az első rendellenesség után elmenne orvosához. Megdöbbentő a megállapítás. A cinikusok akár azt is mondhatják, nemcsak megdöbbentő, már-már unalmas is, hiszen annyiszor olvasták, hallották már a fenti szavakat, hogy szinte nem is veszik komolyan. Az orvosok szava sajnos mindmáig falra hányt borsó, pedig a korai felismerés valóban életet menthet. Ezért is fontos az a kezdeményezés, melyet a Népjóléti Minisztérium indított útjára, s melynek célja hangsúlyozottan az, hogy rádöbbentse az embereket: egészségük megtartása, betegségük korai felismerése érdekében maguk tehetik meg az első lépéseket. A felvilágosító előadás-sorozat sorra veszi majd azokat a tényeket és tüneteket, melyekre érdemes figyelni, s melyekkel nemcsak ajánlatos, de egyenesen kötelező orvoshoz fordulni. Tudatosítja azt is, hogy minden életkorra másmás betegség, más-más rákfajta jellemző. A szándék szép, megvalósítása nemcsak a szakembereken múlik. Mondhatjuk azt is, a legkevésbé ők felelnek majd az esetleges eredménytelenségért. A szép szó ugyanis mindaddig csak malaszt marad, amíg határozottabb, keményebb intézkedések nem kísérik azokat. A fejlett országokban a különféle biztosítók nemcsak a havi díjakat szedik szigorúan, de rákényszerítik az állampolgárokat arra is, hogy rendszeresen részt vegyenek a rákszűréseken, hogy karbantartsák lelkűket, testüket, s hogy az anyagiak mellett törődjenek a szellemi értékekkel is. Követnünk illene a fenti szellemet. Nem mások, önmagunk miatt... e* * i \r is-----------—-------^----------------------I