Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-13 / 214. szám

1996. szeptember 13., péntek HATTER Eletet lehelő milliárdok A záhonyi vállalkozási övezetben van fantázia, fogalmazta meg a bankár Galambos Béla Nyíregyháza (KM) — A héten a megye szempontjából két je­lentős eseményen is rész vett, sőt szinte teljes vezérkarával képviseltette magát a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (MBFB)Rt. Kedden a nyíregy­házi vállalkozói parkban a pénzintézet vezérigazgatója és ügyvezető igazgatója avatta fel a PET-Line Kft. csúcstechno­lógiával termelő új műanyag- palack-gyártó üzemét, másnap pedig a bank igazgatóhelyette­se tartott előadást a nyíregyhá­zi exportfinanszírozási konfe­rencián. Csuhaj V. Imrével az MBFB ügyvezető igazgatójával az üzemavatón beszélgettünk, először is arra kérve, mutassa be a sokak által talán még ke­véssé ismert pénzintézetet. — Az állami tulajdonú MBFB, Magyarország máso­dik tőkével legjobban ellátott bankja és az egyetlen, jelentős tőkeerővel rendelkező fejlesz­tési-befektetési pénzintézete. A bank alapvető feladatának tekinti a gazdaság fejlesztésé­nek támogatását egy széles eszközrendszerrel nyújtva komplex szolgátatást vállalko­zások, önkormányzatok és a gazdaság egyéb szereplőinek számára. Hosszú lejáratú fej­lesztési hiteleket nyújt, befek­tet arra érdemesnek tartott vál­lalkozásokba, reorganizál, re­gionális fejlesztési tevékeny­séget folytat, követeléseket vá­sárol, kezel, értékesít és ter­mészetesen egy széles körű pénzügyi tanácsadói tevékeny­séget is végez a fejlesztés terü­letén. A bank tevékenységének egyik fontos területe a regioná­lis fejlesztési tevékenység, amelyet egy önálló intézmény- rendszeren keresztül célzunk meg és hajtunk végre, ez pedig az úgynevezett regionális fej­lesztési társaságok hálózata. Jelenleg a bank többségi tulaj­donában hat önálló társaság működik, amelyek lassan lefe­Csuhaj V. Imre A szerző felvétele dik az egész ország területét. Ezek társtulajdonosai önkor­mányzatok, vállalkozók, eset­leg vállalkozói érdekszerveze­tek. O A hálózat itteni tagjáról mit kell tudni? — A Szabolcs-Szatmár-Be- reg és Hajdú-Bihar megyékben működő nyíregyházi székhe­lyű Északkelet-Magyarországi Regionális Fejlesztési Társa­ságot 1994 márciusában alapí­tottuk, közel harminc önkor­mányzattal. A társaság megle­hetősen tőkeerős, hiszen saját tőkéje 1,2 milliárd forint. Te­vékenységének egyi fontos ré­sze a befektetés, aminek az a gyakorlata, hogy magánvállal­kozók megkeresésére, minden esetben megvizsgálja a tőkével történő beszállás lehetőségét. Ez tulajdonképpen egy átme­neti tőkerészesedés-átvállalás a társaság részéről, oly módon, hogy maximum 8 évig marad benne az úgynevezett közös vállalkozásban. Utána pedig a társtulajdonos vállalkozó ezt a tulajdonrészt kivásárolja. A fejlesztési társaság nyilván azért csinálja mindezt, hogy ezen üzleti hasznot realizáljon, hiszen így pörgeti a pénzét. A társaság másik tevékenysége, egy szélesebb értelembe vett regionális fejlesztési tevékeny­ség, amely során kistér­ségi progra­mokat dol­goz ki, ezek­nek a pénz­ügyi terveit készíti el. Ebbe illesz­kedik a vál­lalkozói ipa­ri parkokban való részvé­tel is. O Erre példa ez, az V niver si I helyén nyílt ipari park, ahol a pa­lacküzemet avatták? — Ez az ipari park, s benne a PET-Line Kft. üzeme ponto­san ennek a kísérletnek a része. Magyarországon először az Északkelet-Magyarországi Regionális Fejlesztési Társas­ág kezdte el az úgynevezett „kislépések ipari parkja” prog­ramot. Ez ellentétben áll az or­szágban sokak által elképzelt hatalmas, zöldmezős ipari par­kokkal, amelyeknek csak az infrastrukturális hátteréhez százmilliók kellenek, így reali­tásuk a távoli jövőbe tolódik. — Mit csinált ez a nyíregy­házi társaság? Figyelembe vet­te, hogy a ma Magyarországon nagyon sok tönkrement cég te­lephelye található valakinek a tulajdonában, felszámolásban, vagy esetleg valamilyen cég romjai között. Megvettek hát egy ilyen telephelyet, amelyre miután korábban ipari kultúra települt, rendelkezésre áll az infrastruktúra. A program tu­lajdonképpen „életet lehel” egy létező infrastruktúrába. Ez tehát a mai magyar realitások­hoz igazodó, kevés forrással működésbe hozható vállalko­zói park koncepciója. Egy ilyet csinál a nyíregyházi társaság, s ez modellszerű lett országosan is. A telepet megvásárolva nem csak működteti, hanem a saját pénzügyi szolgáltatásait — a befektetést, pénzügyi tanácsa­dást, az általa közvetíthető kü­lönböző banki szolgáltatásokat — is nyújtja az idetelepült vál­lalkozóknak. O A most fela vatott üzem itt az első fecske? — A park első vállalkozása ténylegesen egy európai csúcs- technológiát megtelepítő ter­melőüzem, egy úgynevezett PÉT alapanyagra épülő pa­lackgyártás, amelynek termé­kei iránt óriási ma a gyártói-ke­reskedői igény itthon, külföl­dön egyaránt. Ezért aztán jó üzleti lehetőségeket kínál a tár­saság számára. Olyan vállalko­zásban valósult meg a palack­gyártó, ahol az MBFB, a regi­onális fejlesztési társaság és egy magánvállalkozó közösen lépett fel egy nyereséges vál­lalkozás megvalósítására. A célunk az, hogy még több vál­lalkozás települjön ide, s ez a park sikeresen működjön. Már tárgyalnak egy nagyon komoly nemzetközi befektetővel, aki nagyon komoly ipari kultúrát telepítene ide. Cl Milyen terveik vannak a Záhony és térsége gazdasági övezetben? — Az övezetben az MBFB és a Környezetvédelmi és Te­rületfejlesztési Minisztérium együttesen, az önkormányza­tok támogatásával egy nagyon sikeres programot valósít meg. A mi bankunk az elmúlt há­romnegyed évben 1,5 milliárd forint fejlesztési forrást helye­zett ki vállalkozásokba. Folya­matban lévő tárgyalásaink több milliárdos beruházásról szólnak a záhonyi térségben, amiben infrastruktúra-létesí­tés, komoly nemzetközi tőké­vel termelőüzemek telepítése szerepel. Úgy véljük a térség­ben járt üzletemberekhez ha­sonlóan a záhonyi vállalkozási övezetben van fantázia, ugyan­is kormányzati támogatás ta­lálkozott az önkormányzatok aktivitásával, s ehhez társult esetünkben egy profi pénzügyi fejlesztésfinanszírozó intéz­mény is. Páll Géza tárcája A kár hiszi, akár nem, ha jól összeszámo­lom, nekem van a me­gyében, talán az országban is a legnagyobb családom. Több tucat, sőt—egyszer egy orvosbarátommal elkezdtük számolgatni—több száz vér­testvérem él az országban. Akad néhány külföldi is kö­zöttük... A legnagyobb fájdal­mam, hogy igen keveset isme­rek közülök. Pedig ugyanaz a vér kering a testünkben. Különös rokonság ez. Nem az őseink, a nagyszüleink, a szüléink révén vagyunk ro­konságban. Mégis igen sok­szor úgy érzem, az a sok, szá­momra ismeretlen ember, akik talán maguk sem tudják, hogy a világon vagyok, majd­nem olyan közeli családtag­jaim, mint a fiam, a lányom és a kisunokáim. Még diákkoromban kezdő­dött az egész, amikor véletle­nül a kertben kapálgatya, megvágtam a lábam. Úgy ömlött, buzogott belőle a vér, alig tudtuk elállítani. Az apám meg is jegyezte, neked fiam annyi véred van, hogy jutna belőle száz embernek is. Azóta is sokszor eszembe jut az apám mondása. Már nem él, így nem fogja megtudni so­ha, amit jósolt, az szó szerint meg is valósult... Még kollé­Vértestvérek üzenete gista voltam, amikor egy éjjel mindenkit felébresztett az ügyeletes tanárunk. Na fiúk, most megmutathatjátok, mi­lyen bátor gyerekek vagytok. Szörnyű baleset történt az egyik üzemben, legalább tíz sérült vár műtétre, de mint ki­derült, kevés az életmenté­sükhöz szükséges vér. Ekkor jutott eszembe először, mit is mondott az apám, amikor elvágtam a lá­bam. De féltem is egy kicsit. A tűszúrással mindig ki lehe­tett űzni a világból. Aztán ad- dig-addig biztattuk, heccel- tük egymást, ki a gyáva, ki a bátor, hogy azon vettem ész­re magam: már ott sorako­zunk a teherkocsi előtt, amely a kórházba vitt ben­nünket. így kezdődött... Néhány hét múlva egy fia­tal hölgy hozott egy szépen díszített lapot, melyen az állt, köszönetét mondanak az ön­zetlen segítségért és máskor is számítanak a közreműkö­désünkre. Aztán ugyanaz a fi­atal hölgy még egyszer meg­keresett, lennék-e amolyan készenléti véradó, ha gyors segítségre szorulna valaki. Igent mondtam. Azóta sok év telt el, egyszer ráérő időmben összeszámoltam, legalább száz liter vért adtam a rászo­rulóknak. Az 1956-os forra­dalom idején Pesten reked­tem a testvéremnél, ott is ad­tam vért. Nem nagyon latol­gattam, vajon kinek az életét menti meg a vérem, a barikád melyik oldalán van szükség az életmentő vérre... De azt se gondolja, hogy valami mo­dern szentnek, jótevőnek kép­zeltem magam. Sokszor már inkább a rutin, a megszokás mozgatta a lábam, amikor el­indultam a véradóba. Csak most, az öregkor küszöbén kezdek azon elmélkedni, mi­lyen jó lenne, minden embert ismerni azok közül, akiknek vért adtam... Aztán, bevallom, volt olyan időszak is, amikor a szokásos vérvételt megelőző megven- dégelésen kívül, egy kis pénzt is kaptak a véradók. Mint pá­lyakezdő értelmiséginek nem jött éppen rosszul az a néhány száz forint, amit esetenként kaptam. Olykor meg is moso­lyogtak a kollégáim, amikor siettem a véradóállomásra. Na, Pistának megint elfogyott a pénze, megy vért adni... Nem haragudtam érte, volt benne sok igazság is. Az ötve­nes évek végén, a hatvanas évek elején nem fürödtünk a tejben, vajban. Még mindig jobb volt, mint néhány kollé­gám mellékes pénzkeresete, a vagonpakolás éjszaka. Aztán egész nap csak bóbiskoltak, folyton lecsukódott a szemük, a gyerekek az órákon nem győzték ébresztgetni a tanár urat. De mit is beszélek, mi­kor volt ez... Volt még valami, amikor később nemcsak megszokás­ból jártam a véradóba. Sok barátot is megismertem az évek során, akiknél sohasem az volt a fontos, kinek, milyen a származása, a vagyoni helyzete, az apja beosztása, sem az, hívő vagy ateista az illető. Egy családias közös­ség volt a mienk. Nem politi­záltunk, nem moralizáltunk. Adtuk, küldtük a vért a rászo­rulóknak. « azt nem kérdezi, vajon V a hölggyel megmaradt­ig e a kapcsolatom, aki még főiskolás koromban bea­jánlott a készenléti véradó­csapatba? Bevallom, neki is része volt abban, hogy véradó lettem. O a fele ségem, nemrég ünnepeltük a negyvenéves házassági évfordulónkat. Sajnos, a sok vértestvér nem lehetett az ünnepi asztalnál... Fizess, ha bírsz! Nyéki Zsolt-» j emes elgondolás, / amikor a különböző I V szociális juttatások vagy éppen az elvonások kérdésében a jövedelmi vi­szonyok szerint hozzák meg döntéseiket az illetékesek, vagyis divatos szóval élve a dijferenciálás elvét érvé­nyesítik. Ez az — egyébként valóban szükséges és elke­rülhetetlen intézkedéseket takaró — kifejezés mind gyakrabban fordul elő a döntéshozói retorikában, nem titkoltan megjelenik a jövő évi adótáblázat módo­sításában és a kormány ál­tal elfogadott tandíjrende­letben is. De az élet bármely területéről legyen is szó, a dijferenciálás humánus és jogos elve könnyen csaphat át olyan szemléletbe, amely már kétélűfegyverré válhat. Az oktatás és a pénz kapcso­latát kommentáló hivatalos állásfoglalásban ugyanis egyre markánsabban jele­nik meg a „módosabb szü­lők fizessenek" jelszó, s ezen azért érdemes elrágód­ni egy kicsit. Mert itt már nem arról van szó, hogy ki kell zárni a segélyezettek köréből az is­kolába nyugati autóval be­gördülő aranyifjakat, kik­nek bikacsök vastagságú nyaklánca az asztalt verde­si, miközben a szociális jut­tatás átvételéről szóló pa­pírt aláírják. Itt az kúszik csendben a köztudatba, hogy aki gazdag, fizessen gyereke tanításáért, csupán azért, mert jobb az autója, szebb a lakása. Itt már evidenciává válik, hogy aki egy kicsivel is jobb módú, az automatikusan fizet gyereke általános szintű képzéséért, s nem számít, hogy a rende­zetteb körülményeiért ke­ményen megdolgozott, s esetleg harminc-negyven között benevezett egy in­farktusra. Mert az is tény, kényelmesebb dolog szom­baton és vasárnap tíz óra­kor kibújni az ágyból, mint vállalni a munkát hétvégén is, s a legkönnyebb rále- gyinteni a leadott termény­ből új autót vásároló szom­szédra: ja, könnyű neki, van miből. Az elégedetlenség erősö­désével, az elszegényedők táborának gyarapodásával minden bizonnyal népsze­rűségnek örvend a „fizesse­nek a gazdagok" felkiáltás, de azért nem árt az óvatos­ság. Ami néha ott jön ki... Ferter János karikatúrája A benzin ára Kováts Dénes f gyes hírek szerint a Lj Pénzügyminisztéri­i. _J um azt tervezi, hogy jövőre a várható 18 százalé­kos inflációnál kisebb mér­tékben, átlagosan mintegy 15 százalékkal emelkedjen az üzemanyagok fogyasztá­si adója. Minő kegy! —gon­dolhatnánk —, lám, itt a szociális érzékenység. Ha a terv megvalósulna, akkor „csupán” 10 forint körüli összeggel emelkedne a ben­zin ára. Amiben ugye, már negyvenegy néhány forint a fogyasztási adó, és tizenket­tő az útalapba szánt összeg, az egyéb „járulékokról" nem beszélve. Igazából nem értem én ezt a lassúságot. Hiszen a jelek szerint az európai mércével tekintve olcsó a magyar benzin, különösen, ha a bé­rekhez viszonyítva nézzük. Lenne tehát egy javaslatom: nem kellene oly sokat vaca­kolnia a pénzügyéreknek! Fel kéne tornászni az árát egyből — mondjuk — két­száz forintra, fölösleges ap­ránként borzolni a kedélye­ket. Előszeretettel hivatko­zunk európai példákra. Azon a napon, amikor a ma­gyar benzinárterv napvilá­got látott, megjelent egy hír­adás, ami szerint Svédor­szágban, ahol igen magas az üzemanyag ára, csökkent a fogyasztás, kevesebbet au­tóznak az emberek. De—ál­lítólag — más északi álla­mokban is hasonló a hely­zet... Ez igazán vigaszt nyújthat autózó magyarjaink számá­ra. Hiszen — lám! — jóléti államokban a miénknél is rosszabb a helyzet e tekin­tetben. (Más kérdés persze, hogy szívesen olvasnék olyan statisztikát is, hogy egy-egy országban az átlag- fizetéséből mennyi benzint lehet megvenni.) A gondom persze nem­csak az egyszerű—s jármű­vét munkájához rendszere­sen használó—autós gond­ja­Mert amellett, hogy jelen­tős költséget jelent az üzem­anyag, az árának emelése jó néhány más területen is érezteti majd hatását. Nem lehetne egyszer már másképpen pótolni a költ­ségvetés hiányát?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom